- (Sz. J. 50.)
Felröhögünk a dolgok állásán, nem?
Itt egy közhely a nyelvem hegyén, mégpedig az, milyen gyorsan repül az idő, vagy valami hasonló. Tudniillik a minap döbbentem rá, hogy már tényleg. tucatnál is több éve elbóklászott valahová kedves barátom: Sziveri János. Jancsi, a vajdasági születésű, kurta életű (mert a rapid élet titka, ugyebár?), hányattatásai után most a Farkasréti temetőben rezdületlen nyugvó, egykor feszt nyughatatlan természetű költő. Valahonnan nem tért haza a muzslai ember, aki mindég olyan remekül, nagy ívben tudott fejjel szállani a falnak, miképp a gyatrán (vagy éppenséggel vakmerőn?) navigáló, költészet- és legendabarát, kissé spicces cserebogár. Tény, hogy Jánosunk sosem fejezte be egykori széles és hosszú, nem kevésbé magas szülőhazánk - volt Jugoszlávia - híres mosztári pilótaiskoláját, mert például utált másnaposan fejre állni a tréningkerékben, és lehet, ez az abbahagyott röpsuli emléke kísérte maradék éveiben. Közben amolyan pótszárnyként kihártyásodott nála - később kibontott - Saint-Exupéry-imádata. Mert az élet mégiscsak főképp éjszakai repülés, és ki tudja, mi van mögötte. Márpedig akármi is (van mögötte), meg kellett említenem ezt az önkéntelenül kínálkozó motívumot.
- Kiváló stílérzékkel dolgozta ki a gyakorlatban Sziveri - mondá egyik-másik barát -, le a kalappal, ám így nem lehet élni. Durr!
Sokak számára épp e megrögzött szokása a mi Jancsi haverunknak, ez a durr, ez a fejjel-neki-harcmodor maradt olyannyira emlékezetes. Sokkalta kevésbé azok a szép szálkás betűkkel rótt, fura hangú, többnyire érdes-keserű, helyenként szokatlan rímelésű, vaskos, néha göbös és mégis finom lírai futamok, amelyek - a Kortárs Kiadó (tkp. Mátis Lívia) jóvoltából, s már ugyancsak régebben - egy könyvbe költöztek, így ezentúl ott sorakoznak hiánytalanul, amíg szét nem porlad a papír. Ott préselődnek egymáshoz a versek, amelyeknek egyikét-másikat kocsmaasztalra felpattanva is elő lehetett adni, mert fő a pillanat, amelyben élünk, és kit érdekel, mi lesz a halál után? Ott érhetők utol ezek a versek, ezek a "sánta kutyák", amelyeket "magyar költő" barátunk teljességgel hagyományosaknak tekintett utóbb, és ezt az elképzelését kész volt megvédeni, akár az ököl jogán. Miképp első verseinek modernségét - szemben a hagyományos költészettel - pályájának kezdetén pofonnal is tudta ám nyomatékosítani.
Az egykori symposionista szerkesztőtárs, Losoncz Alpár szerint gyönyörű, hovatovább felemelő volt Sziveri János költészetbe vetett maradéktalan hite, amelyet ő a szó szoros értelmében életaktussá transzformált. És erről a hitről nem tett le még akkor sem, amikor azt kellett látnia, hogy a költő hangja gyenge. Ilyenkor csak a mi méltatlanságunkról beszélt, arról a tehetetlenségünkről, hogy felnőjünk a költészethez. Vallomása szerint nem ismert senkit, aki anno olyannyira szemben állt volna a vajdasági magyar kultúra intézményes szerkezetével, mint Sziveri a költő-főszerkesztő, aki nem volt hajlandó megalkuvásra, adott esetben akár az önrombolás árán sem. Losoncz valami döbbenetesen időszerűtlent állapít meg a korán elhalálozott Sziveri életében, magatartásában és műveiben is, tudniillik szerinte hiányzott Jánosunkból a korunkra olyannyira jellemző cinizmus, amely fennmaradásunkat szolgálja.
Nos, jómagam értem Losoncz Alpárt, bár egészen pontosan nem tudnám meghatározni, miféle cinizmus tartotta meg az Új Symposion folyóirat Sziveri-nemzedékének többi tagját idáig az élet számára. Valószínűleg nem rázta meg őket annyira, közöttük engem se, egy - még az ő életében jócskán legendává vált, ma már erősen fakuló hírnevű, avantgárd indíttatású - "vidéki lap" harmadik lendületes generációjának az akkori Mozgó Világéhoz fogható, bukással végződött, tragikomikus kálváriája, még ha mi voltunk is e nemzedék. Na nem! Nincs, hogy ne dühített volna a konstrukciós per, a Couleur locale politikai grémiumának saját magáról szánalmas flepnit kiállító tisztogatási manővere, azonban nem járt át úgy zsigert kavarón, idegcincálón, mint barátomat Jánost. Igaz, én nem is lettem annyira kisemmizetté, megalázottá, miképp ő. - Fájdalmasan védtelen volt korunk örvényével szemben, állapítja meg ugyancsak Alpár, így az, amit Sziveri kisebb-nagyobb pontossággal politikának nevezett, átgyalogolt elgyötört testén. - Aztán meg jött a ravatal, a "rákrománc" végén - szögezem le én.
Csótányirtás, szórakoztak valakik a harmadik Sympo-nemzedék bukásán egykor; mostmár legyenek boldogok, nem is ők jutnak eszembe erről, hanem más. (Rajtuk teljesedjék be Kafka átváltozásos bogárátka, ennyi elég.)
Cse'bogár, cse'bogár, svábbogár meg éjbogár! W. S. Burroughs sötét, rögeszmés világában tenyészik nagy mennyiségben mindenféle tücsök-bogár, meg persze a narkotikum, ez utóbbi odaköltözött Jancsi utolsó napjainak szekrénykéjére, jól emlékszem rá. Arra viszont nem, hogy volt-e svábbogár a költő ágya alatt. Akkor hát miért is, azt sem tudom, elég az hozzá, hogy épp Sziveri Jancsiéknál tartózkodtunk Kelenföldön, amikor csöngettek. Valamiért feleségem nyitott ajtót. Nagy darab, szakállas ember mosolygott odakinn. Feleségem intett, kerüljön beljebb, amott a konyha, aztán ott el is lehetne kezdeni a bogárpusztítást. Hogy miért is nézte csótányirtónak Vojislav Despotov szerb írót, költőt, a Hey Joe! folyóirat főszerkesztőjét az én drágám, nem tudja már ő sem, mindenesetre a félreértés komikus helyzetet eredményezett, az meg egy utolsó mosolyt a mi egyébként eléggé bogaras János prófétánk rémisztőn beesett, kába arcán. Ennek a mosolynak az emlékét vitte magával Despotov barátunk egyenest Újvidékig, majd Belgrádig, hogy végül ott értse meg, miszerint minden görcs, minden szenvedés, minden harag és berzenkedés (mégiscsak) abba az egy mosolyba olvadt össze, s hogy a betekintés a költészetbe ugyanazt a mosolyt kínálja, ez a mosoly bontakozik ki a kávéházak ködéből, a mosoly, mindörökké mosoly. Hey Joe!
Ma - amikor ugyancsak fel-felröhöghetünk kínunkban a dolgok állásán, miképp azt Sziveri János röhögte fel egyetlen B. A.-nak dedikált versében (mellesleg úgy tűnik, mindig fel lehet röhögni) - Vojislav Despotov sincs már az élők sorában, azonban hátrahagyta nekünk az ötletet, hogy hát meg kellene alapítani kóbor ifjú költők részére a Sziveri János Utolsó Mosolya Díjat. Vagy esetleg a Sziveri János Pannonius Mosolya Mindörökké elismerést. Nos, szégyen, de igaz, valószínűleg túl fantáziátlanok vagyunk, mert mi csak így egyszerűen: Sziveri János-díjat alapítottunk és adunk oda valakinek minden évben. Idén Csehy Zoltán felvidéki költőnek és fordítónak. Nyújtjuk át szeretettel mi, az alvégről. Legyen benne öröme.