Balázs Attila: Világsarok (Non-stop)

Balkáni babér

Mondják, lent a Délen él egy óriás, kevesen tudnak róla, ám ettől ő még hatalmas (...) - Jelenidejűsítve és kissé levágva ugyan, de ez a mondat egy ír legenda-gyűjteményből származik, itt ezzel megtette a magáét bevezetőnek, nem érdekes tovább, maradhat meddő és befejezetlen. Különben is relatív, mi a sok és mi a kevés: ír vagy magyar olvasói emberanyagban, beavatottéban, és mi a valódi hatalmasság.

Ellenben: hogy ki az a Tolnai Ottó? Szóban forgó vidéki Orfeuszunk drámáiról írt, tárgyalt kötetben megjelent szövegében Radnóti Zsuzsa felhívja a figyelmet, hogy az irodalmi közvéleményben már nem illik feltenni ezt a kérdést. Művei sorra-rendre megjelenek Mo.-on is, de a kiváló prózaíró, lírikus, esszéista, kritikus, legendás lapszerkesztő (Új Symposion) drámaírói életműve jószerivel ismeretlen, nemcsak a nagyközönség, hanem a szakma előtt is. Szövegei - szabálytalanságuk miatt - nem kapcsolódnak egyetlen nálunk honos hagyományhoz sem, iskolát nem teremtett, követői nincsenek, hivatkozni nem szoktak rá. Darabjai a "se műfajok" kategóriájába tartoznak, hiszen nála sokszor átjárhatóvá válnak, elmosódnak a műfaji határok, s említett opusai is mintha a próza, a líra, az esszé és a dráma köztes műfajában éreznék jól magukat: a se itt, se ott határ-tartományaiban. - Nos, így Radnóti, én csupán annyit módosítanék, hogy nem se itt, se ott, hanem épp mindkettőben, lírában-prózában, itt is meg amott: otthon van említett szerzőnk, aki a maga módján - korunkhoz méltó módon - ugyancsak meg tudja kérdőjelezni a maga pozícióját, azzal együtt a saját szerzőségét, a saját értékét viszont - ezzel együtt is - nehezen.

Mindegy, legyen itt ez a határsáv-mint-léttér is, akárcsak a senkiföldje mezsgyeképzete, útban az "alkonyzóna" felé. Lényeg a látszólag könnyed alakváltás széltében-hosszában; átjárás, átköszönés, akár írói átugrás (rúdugrás) innen oda és vissza, ez a, mondjuk így: (Tolnai-féle) roppant egyéni, fajsúlyos műfajtalanság. Érdemes ezt kiemelni, akár T. O. szavait is felidézve, azonban szó szerint nem idézve őt; érdemes aláhúzni, mivel úgy tűnik, vizsgált kötetnek minden egyes írása - a tényleges tanulmánytól a valami másig (ám a válogatás szempontjából meggyőzően jelentősnek tűnőig!) - alaptételül használja ezt a jelenséget, vagy legalábbis komolyan megemlítődik benne, hogy emberünk a próza és a líra között érzi igazából otthon magát. Fontos, mert egyébként mit is kísérel meg elérni ez a könyv? Erre talán így lehet válaszolni: rávilágítani a Tolnai-műfajtalanság minden aspektusára. És ha az egészet teljességgel még bevilágítani nem is lehet - ennek egyik akadálya az, hogy a vizsgálni igyekezett szerző még igen élénk, fut, mint a nyúl, ír és mozog, szalad a füzetével, legutóbb például Amszterdamban bukkant föl serény vidámsággal, hogy folytassa valamelyik ott elkezdett művét, s még mindig kifundál valamit, amennyiben úgy érzi, nyakába lihegnek -, ha ez a teljes rávilágítás és belenézés maradéktalanul tehát nem is sikerülhet, mindenesetre érdemes komoly kísérletet tenni rá. Értékei miatt bőven megéri mintegy lámpással üldözőbe venni e monomániás, katalektikus, örökmozgó balkáni-magyar embert, mintegy leleltározni jómagát is, a közeli tárgyak és messzi tengerek, de főleg az Adria e megszállottját, aki kékítőgolyót hajigál titokban a Palics vizébe. Ugye, miért teszi? S aki egyben mosónő is, meg vándor a világ porában. És mi is még? (Is, is, is... az isek hálózatában.)

Tanulságos megfigyelni, mi mindennek látszik a tükrök rendszerén át szemügyre vett, illetve "megtapogatott és lemért" író e sokhelyütt színesen és egészen olvasmányosan reflektáló gyűjtemény tükrében. Keresztury Tibor szerint T. O. végtelenül szelíd költő, csak azt nem tudja, miért futkos olvasása közben mégis az ember hátán a hideg, ugyanakkor ő a kortárs magyar líra legnagyobb filológusa, mármint Tolnai. Virág Zoltán szerint utóbbi - Zrínyi Miklóssal együtt - az azúr enciklopédistája. Ladányi István idézetében Tolnai civil foglalkozása: sima Adria-szakértő, másutt semmike-esztéta, illetve huizingai értelemben vett homo ludens; illetve kitartó rizóma-termesztő (Szajbély Mihály). Kálmán C. György úgy véli, Tolnai pointillista, ugyanakkor hozzáteszi, hogy a merész, vad ecsetvonásoknak ugyancsak mestere. Egyébként tényleg evidens, hogy szerzőnk a magyar irodalom legkiteljesedettebb képzőművésze. Művész és annak tárgya, meztelen modellje egyszerre. A vajdasági magyar irodalomból - mint marginális irodalmi rendszerhalmazból (Csányi Erzsébet) - sajátos teremtőerejével toronymagasan kiemelkedő egyéniség. Bizonyos értelemben világítótorony. És még eladó? Hogy Csuhai István egyik megragadott tárgyi motívumával éljek: eladó ez a hol csiszolt, hol amolyan kvázi-csiszolatlan fénytöréssel ragyogó briliáns? Mindenesetre - mondja az egyik legelmélyültebb Tolnai-szakértő: Mikola Gyöngyi - T. O. több, mint egy író, egy irodalmi kérdés, akár filozófiai, amelyben a saját másságai azok, amelyekre - Nietzsche nyomán - igent mond, s amelyekből úgy áll össze ő maga, mint valami kompozíció, amely (szüntelnül) áthatja, elbűvöli, meggyötri és meglepi azt, aki ő. (Telitalálat! - B. A.)

És még valami. Tolnai világpolgársága mellett ott a volt jugoszlávság ténye, vagy inkább annak a poros alföldi bácskaiságnak, amelynek ő végül is szülöttje és "képviselője", élénk szellemű szólója, hangos gördülő-szobra. Mikola Gyöngyire hivatkozva veti föl Szilágyi Márton, vajon a művekbe költöztetett Bácska lesz-e ezentúl az egyetlen létmódja irodalom és térség kapcsolatának, azaz megőrizhető-e az irodalom létrejöttének helyszíneként is a Vajdaság? Erre a kötet nem akar s nem tud válaszolni - szögezi le Szilágyi -, nem is illetékes, viszont hihetetlen erővel képes sugározni az elveszettség fájdalmát. Bácskai porban és azúrban címmel Szilágyi a Tolnai-féle újprózák-könyvére gondolva írja ezt, tán nem sejtve, hogy egy tanulmánykötet úgyszintén - noha közvetetten - képes lesz majd sugározni ugyanezt.

(Tolnai-Symposion - Tanulmányok Tolnai Ottó műveiről. Szerkesztette Thomka Beáta. Kritikai Zsebkönyvtár 3, Kijárat Kiadó, Budapest, 2004)