Balázs Attila: Világsarok
Mangós csendélet

(Hússal, fával)

Ha jobban utánanézek, azt hiszem, akkor sem találok emlékezetemben olyan alkalmat, amikor egy hollywoodi festő képei előtt álltam volna meg. És most ezután minden arról szól, hogy ezt a mondatot valahogy helyre tegyem.

A Hollywood sokszorozódása vagy kétértelműsödése talán úgy válik itt igazából - tőlem függetlenül - érdekessé, ha lefordítjuk, és akkor valamiféle szent erdő fogalma áll előttünk, összefüggésben Hús Zoltán életrajzi adataival. A pesti születésű művész ugyanis hosszú időt töltött az Államokban, és mintha ott is azt a szent fát kereste volna. A krisztustövis (holly) fogalmának holdudvarában.

Szóval, nem az az izgalmas, hogy ott netán hány Hollywood létezik, mert egy picinyke - mások mondanák másképp is -, szóval picinyke falu ezen a néven, azt hiszem, hol is? Azt hiszem, Idahóban is áll és virul. Meg egy Florida nevű céltalan fagylaltozó San Franciscóban. Hanem ahogy van ez a szent fa motívuma. És a festő keresi. Akár a tengeren túl, sokáig. És csak hosszú-hosszú évek után jön haza.

És akkor további gondot jelent számomra, hogy ne áruljam el rögtön, mit akarok mondani. És hogy ne is értsenek félre, de...

Emlékszem arra a pillanatra, amikor derék barátom Hús Zoltán itt Pesten kukázik.

Jó, inkább konténerezik.

Megyünk így az utcán éjszaka, és egy degeszre tömött konténer láttán Zoltán szemüvege felragyog. A művész előbb szemérmesen kerülgeti a rakás kacatot, utóbb azonban legyőzi az ellenállást, beletúr.

- Motívumot keres? - villan át agyamon.

Aztán gyorsan rájövök, hogy az elhajított lim-lom között a Szövetség utcában (bizonyos értelemben akár az Ószövetség utcában) a művész a hol(l)y-woodot keresi. Tulajdonképpen csak a woodot, amelyiket más már elhajított, ő pedig a saját kezével majd felszenteli. Visszaszenteli. Mert hát ilyen dolog ez. Lényegében egy fajta felszentelés, visszaszentelés, még ha szentségtörő is. De Hús Zoltán nem szentségtörő, mint ahogy nem is kukázó.

- Pfuj! - mondaná valaki. - A képek reflexióját a keretnél kezdeni.

Pedig úgy látom, Zoltán is ott kezdi a maga művét, tehát nem tévedhetek nagyot. Úgy kezdi hát, hogy van egy fa, amelyből lehet ugyan végkifejletben olyan valami, ami csak a keret benyomását kelti, ám állítom, csupán a felületes szemlélő számára. Mert ez a fa mindenképp kihat az alakulásra, legalábbis a végső állapotra.

A fa nagysága, súlya, struktúrája elhanyagolhatatlan szerepet játszik. "Lignum sanctum". És aztán ebbe meg erre különféle alakzatok kerülnek, még ha plexitáblára is, amiben én amolyan amerikai beütést látok. Még inkább azt, hogy a fehér plexiüveg felülete az, amelyre leheletfinoman lehet úgy dolgozni, hogy az viszont már semmiféle módon ne türemkedjék elő a saját anyagi szerkezetével (kivéve, ha ellenpontozásként rá nem applikálunk mértékkel valami kicsit). - Vélem, az egész súlyt így lehet aztán finoman meglebegtetni. Valahogy, ebben a látszólagos ellentmondásban. Agresszivitás nélkül. (Hogy meddig bírja a plexi-festés, azt viszont nem tudom.)

Tehát különféle alakzatok szerepelnek. A keretbe fogott Golden Beach-i óceántól a légiesített mellbimbóig. A kemény diótól - a törékeny tojáson át - az átröppenő szitakötőig. A kenyértől a sajt lyukáig. A csészétől a dohányzacskóig. A darázstól Krisztus töviséig. Mindezt felesleges felsorolnom. Többnyire aprólékosan kidolgozott, rögtön felismerhető tárgyak, motívumok, gyakorta meglepő összefüggésben, amelyből mégsem lesz szürrealizmus. Inkább valami újabb keletű, nevezném így: mágikus realizmus - a festészeti mágikus realizmus kissé megkopott irracionalitása és különféle hangulati effektusokra törekvő megvilágítása nélkül. Mert Hús Zoltán műveit valamiféle állandó, nem túl "megjátszott" fény fogja be. Persze, mindenhol van valami, ami félretekeredik, kicsúszik.

Valahol minden állítással rögtön vitába lehet szállni. Így minden fénnyel is. Nem utolsósorban minden portréval, minden fával. Minden dobókockával, meg cérnaszálon függő könnycseppel. Rózsafüzérrel. Lehet perlekedni, és talán ez benne a jó. Hogy mégis van függőón.

Úgy látom, ez a tárgy ott szerepel Hús Zoltán zsebében, még ha valahol - fénypászma-szerűen - rézsútra sikeredik is. Zoltánéban, akit én itt nem akarok semmiféle összefüggésbe hozni - amolyan első labdára - a régi németalföldi, vagy nevezzem így: holland mesterekkel. (Meg amerikaiakkal sem.) Hús Zoltán a maga "isteni" csendéletét festi, még akkor is, ha az ablak mögött ott tornyosul az Andrew nevű hurrikán. Vagy ha a valós életben szomorúan lángra kap az az itteni idillikus kicsi ház, melynek oldalán ott függ - még mindig, konokul - a már érintett történelmi dohányzacskó.

És akkor bevallom itt a (gyors) végén, hogy legjobban a gyümölcsöket festő Hús Zoltánról szerettem volna mégis értekezni. A sokak számára magáról az élet fájáról pottyant mangóról, meg a földibb padlizsánról, relatíve mégiscsak távol egymástól. De ez egy újabb nagy kört nyitna: Floridától a pesti Vigadóig, meg azon túl. Tanulmány-út lehetne.

Út. (Kassáktól szinte érintetlen.)

Van itt valami hosszú út, road ezekben a munkákban. Úgy is nevezném, hogy: iskolán át, mellett, túlnan. Érezhetően hosszú út. Valamiféle felejtésben, amit Hús Zoltán művészete a maga variációival - hideg, mégis költői érzékiséggel életben tart.

Ahogy az a megtört kanál áll a mézben... Élő felejtés. A légy megáll a levegőben. A csiga pedig feltornázza magát a fán. Virgoncul, bár mozdulatlan. Aztán dobókocka lesz belőle a Golgota felé vezető úton, egy másik képen. A kés nem létező árnyékában. Édesanyám...

Fáról beszéltem?

Mindenféle posztmodern jegy kimutatása, vagy éppen rátukmálása nélkül: csendben ellépek Hús Zoltán képei előtt. Mester Hús Zoltán munkái előtt, aki néha belenéz a saját képébe. Vagy kinéz mögüle, mint egy komoly kópé. Részben ebben is az ő titka.

Végül is: ő a Szent Mangó. Irónia nélkül.

Ámen, ej-men!