Balázs Attila: Világsarok (Non-stop)
St. Louis Afterbeat

C. Nevem Michael Castro, harmincöt éve vagyok költő. New Yorkban nőttem fel, jelenleg Saint Louisban élek, a Mississippi partján, ahol folyóiratot alapítottam. Gyakran működöm együtt dzsessz-zenészekkel különféle felolvasásokon, de rádióban is. Van egy önálló műsorom, immár tizenöt éve fut sikeresen.

K. Én is szeretem a dzsesszt, és mindig is érdekelt a zene találkozása a költészettel. A beat-nemzedék fénykorában sok ilyen összefonódás volt észlelhető és élvezhető. A beat mint lüktető ritmus, illetve a poézis - rendkívül vonzotta egymást a kettő. És a mainál jóval nagyobb közönséget alakított így ki magának a líra. A beat nagy guruja: Allen Ginsberg is beszerzett magának jó pár egzotikus nyererét, megtanulta, hogyan kell megszólaltatni őket, majd úgy lépett föl. Az ön esetében mi a helyzet?

C. A hatvanas évek végén kezdtem el írni. Bizonyos fokig különféle dalszerzők és énekesek hatottak rám, mint például Bob Dylan vagy a brit Donovan, illetve Paul Simon. Vitathatatlanul nagy hatást gyakorolt rám a beat, ugyanakkor az amerikai indiánok hagyománya, kiváltképp a mód, ahogy ők a régi dalaikat énekelték. Nos tény, hogy könyvkiadással is foglalkozom, ám igazi feladatomnak nem a líra megjelentetését, hanem inkább a megjelenítését tartom - pódiummal vagy nélküle, mindegy.

K. Időzzünk el még egy picit Ginsbergéknél. Említette, hogy létezik kapcsolat közöttük és az Ön költészete között. Ezt bárki kapásból megállapíthatja, aki tud valamit a beat-ről, ellenben én - nem utolsósorban a Magyar Rádió hallgatója, aki a St. Louisinál kevésbé jártas a témában - nyilván bővebb válaszra kíváncsi. Tehát: Ön, Michael Castro, és a beat.

C. Én jómagamat a beat-utáni első nemzedékhez sorolom. Allen Ginsberget tizenvalahány éves koromban olvastam, hogy huszonvalahány éves koromra személyesen is megismerjem. Dolgoztam neki, dolgoztam vele. Tapasztalatom szerint a beat-költők óriási hatást gyakoroltak szerte Amerikában, de a világon is. Titkuk elsősorban abban rejlett, hogy előadásmódokban gondolkodtak, vagyis hát kimásztak a könyvből, mintegy lemásztak a papírról. A performansz sajátos formáját alakították ki, illetve a performansz különféle, később még szerteágazóbb hajtásairól tolták le a nehéz fedelet. Amúgy nem hiszek abban, hogy létezne valamiféle egységes beat-esztétika. A beat angyalainak hangja ha egybecseng is, lényegében eléggé disszonáns kórust alkot. A nagy írók többsége sajátos stílust alakít ki, így a beat legnagyobbjai is megtették ezt, hogy végül is külön utakat járjanak. Ugrik itt be elsősorban a prózaíró Jack Kerouac. Amiben talán a legegységesebbek voltak ők, az a mindenféle autoritárius iskola tanainak zsigeri elutasítása. Lírájuk közvetlenül a lélekből fakadt, és a társadalom legkülönfélébb rétegeihez igyekezett eljutni, messze a katedrák seregletein túlra.

K. Fejtse ki kérem - ugyancsak kissé bővebben - az amerikai indiánok hagyományaihoz való fűződését. Miként tükröződik az az Ön költészetében? Netán hogyan hat tovább?

C. Első versciklusom az államok dél-nyugati indiánjainak teremtés-mítoszaira épült, a körforgást tükröző hitükre. Másrészt amikor zenével kezdtem el kísérletezni a saját költészetemben és azt nagyon avantgárdnak tartottam, észre kellett vennem, hogy az indiánok már itt is jártak előttem. Ugyancsak fel kellett figyelnem arra, hogy az indián rítusok lírája mennyire közvetlen, és mennyire sokféle. Nem utolsósorban arra a tényre, hogy terjedésében és előadásmódjában mennyire úgymond multimediális, tehát nem egy hermetikusan szépelgő és szenvelgő, papírízű irodalom. Ezen a ponton találkozott az én érdeklődésem, a költészet gyökereinek megkeresése a kontinens "ceremoniális" múltjával.

K. Úgy vélem, a poézis Amerikában sem tartozik a legnépszerűbb mutatványok közé. Ezért őszintén kíváncsi lennék, kik alkotják az ön olvasótáborát, nézőseregét. Egyáltalában kiket izgatnak a líra különböző megjelenési formái, nem utolsósorban melyek azok?

C. Az Egyesült Államokban az elmúlt tizenöt évben ismét megnőtt az érdeklődés a költészet iránt. Maga a költészet ugyanakkor többféle új megjelenési formában virágzik, mint arra már céloztam. Esetleg imitt-amott jóval hangosabb, netán épp rejtőzködőbb formát ölt. Például tetten érhető a rapben, a hip-hopban, a slamben, a multimediális performanszokban és így tovább. Ha például ön olyan helyre jut el, mint ahol én élek Missouriban, vagy ha netalán eljut San Franciscóig, akkor megtapasztalhatja, hogy ezeken a helyeken szinte minden este van valamiféle közösségi lírai happening. Lehet, éppen nem a legjobb költők lépnek fel, de többnyire sikert aratnak. Hangosabbat, mint akkor lehetett, amikor én a költői pályafutásomat elkezdetem. Lapunk, a River Styx maga is jelentős szerepet vállal az irodalmi események fellendítésében. Úgy veszem észre, az emberek szeretnek verseket hallgatni. Megkockáztatom, hallgatni tán jobban, mint olvasni. Ezt bizonyítja az is, hogy egy-egy felolvasóesten sokan megjelennek, de alig valahányan vesznek könyvet.

K. Akkor ebben nem nagyon különbözünk. Számszerűen azonban mit jelentene átlagban az, hogy nagy az érdeklődés? Százakat, ezreket? Érti? Nem a statisztikai adatok érdekelnek, és nem is valami nagyobb eseményre gondolok, hanem például egy sima felolvasásra valami átlagosan menő helyen. És ennek van-e sajtóvisszhangja?

C. Hát, mit mondjak? Százával jelennek meg emberek, tehát ez amerikai viszonylatokban is rendben, ellenben sajtóvisszhangja nincs nagyon. Esetleg a könyveknek igen. De ez itt most abban, amiről beszélünk, nem is játszik szerepet. Itt a direkt kapcsolatról van szó, például egy esten. A magam részéről remélem, hogy így - a dúsító zenei elemekkel együtt - közvetlenebb a hatás, és színesebb is - a költői előadásmód ritmusával, gesztusaival sokkal élvezhetőbb. Erre tanított meg a beat, végül is. Ugyanakkor ez nem showműsor, bár közvetlen kommunikáció. Amit megpróbálunk kihozni maximálisan, az a versolvasó emberi hang zenével megtámasztott ritmusa. Nos, ennyi. Ezek a dolgok, az eddig elmondottak jönnek elő minden felolvasás alkalmával.