Balázs Attila: Világsarok (Non-stop)
A telepi Sodros szerepe a képzőművészet alakulásában

Maurits Ferenccel, akiről úgy is mondhatnám, hogy grafikus, lírikus és tapasztalt sporthorgász, de eszem ágában sincs ilyen "parvenü" módon fogalmazni, Mórival az arany hetvenes években barátkoztam össze, azaz: barátkoztunk össze - egy egész feljövő nemzedék - az újvidéki Új Symposion folyóirat régi szerkesztőségében, az ún. Katolikus portán, az akkori Ifjúsági Tribün második emeletén, a vécé után egyenest. A kellemes szerkesztőségi szobában, amelynek falait kortárs képzőművészek munkái díszítették, s ahová behallatszott a harangszó és az öblítő egyaránt, ott mi újabb, Móri pedig régebbi "bútordarabnak" számított. A kommunikáció úgy jött létre, hogy mi meg akartuk váltani a világot, Móri pedig a lap grafikai szerkesztőjeként - néha igencsak mogorván, ugyanakkor pótolhatatlan hozzáértéssel - igyekezett ehhez megtalálni a legmegfelelőbb vizuális megoldásokat. Sorsunk így fonódott össze évekre szólóan, mígnem végül szomorú időkbe torkollott.

Az Új Symposionhoz való csatlakozásom idején már ismertem és kedveltem Maurits Ferenc munkáit; tudtam róla, hogy nagyszerű művész, ám hogy Mórinak "milyen nagy és meleg szíve van", az csupán akkor vált igazándiból világossá számomra, amikor merő véletlenségből - miként a pohár gurul le az asztalról - egy szép napon valahogy szóba került a Duna - halaival együtt. Ettől nyomban lángra lobbant a parázs Móri szívének mindkét "mórijákus" pitvarában, s csaknem lángra lobbant rajta a nejloning is. Maurits Ferenc - Móri, Móriják -, aki jómaga is akkora, olyan hosszú, mint egy becsületes horgászbot, nyomban felkapta a fejét, majd hirtelen felállt, s madárként röpködő kézfejekkel elkezdett mesélni a halak csodálatos világáról. Ez a sokszálú, szertefutó, végtelen történet, amelynek középpontjában a halak hala, a rabolni készülő süllő lapul, sosem tekeredett le végérvényesen az orsóról. Csak mintha a hal helyett mi kaptuk volna be a horgot, s mára mi, jómagunk fáradtunk volna el, nem is kicsit. A történet akadozik, ha nem is ért véget.

Emlékszem, mert most már az emlékeim közé utalható, amint Móri befut hozzánk: fekete kerékpárján a telepi udvarunkba, s ez szabálytalan időközökben ismétlődik. Azaz nem is annyira szabálytalanul, mint inkább Móri belső órájával és a lunáris naptárral összefüggésben. Lábán csizma, vállán a villantó felszerelés. Kicsit leül, általában hosszabb időre, s miközben Mozartot vagy Dave Brubecket hallgatunk, elbeszélgetünk mindenről, ami eszünkbe jut - múltból és jelenből egyaránt. Ezzel párhuzamban nekem egyre szilárdabb meggyőződésemmé válik, hogy a Móri képein látott, szeszélyesen indázó vonalak tulajdonképpen a különféle halak kedvenc útvonalainak térképi rögzítése a Mester részéről, akár öntudatlanul, önkéntelenül is - elegyítve a telepi gyermekkor egyrészt kegyetlen, másrészt tündéri motívumaival, amelyek oly szorosan fűződnek a Duna szépséget és ocsmányságot egyaránt magával hömpölygető újvidéki szakaszához. Kicsit körülményesen fogalmazva talán, de így érzem. Korszakalkotó felfedezésem nem közlöm a Mesterrel.

Hal módjára hallgatok. Hallgatunk. Amadeus után Móri elmegy. Aztán én megyek el, a Teleptől messzire. S ezzel dióhéjban elmondtam azt, ami volt, s ami bizonyára többé nem tér vissza, legalábbis hasonló formában nem. - Valami nagyon megromlott, valaki fekete kukacot akasztott a horogra.

Nézegetem Maurits Ferenc újabb mappáit. Az egyikben a Nagy Fekete Kaszás úr - mindannyiunk szomszédja - pózol sok változatban, különféle alakzatú kaszákkal, arcán "iszonyú mély gyűrődések", akárcsak Móri Frans Halsnak szentelt versében a Miniatűr galéria című kötetből. A másik sorozat a Fekete hálózsákoké. Tulajdonképpen itt sorakoznak a fekete kukacok, azaz: gubók, amelyekből eltorzult sárga, zöld és lila arcok lógnak ki önnön piros tócsájukban. Olybá tűnik, a szabadulás esélye nélkül. Tátott kerek szájjal, mint a döglött apróhal. Néma üvöltéssel. Móri Van Gogh-nak szentelt pár sora szerint: ellepték / fekete / nehéz / döglegyek / a dobhártya / zsilipjét (Miniatűr galéria). - S itt el is illan végérvényesen a vicckedv. Viccet nem mesélünk - horgászviccet sem, azt pláne nem -, bonyolult jelképfejtéssel pedig most nem foglalkozunk.

Ha jól tudom, Maurits Ferenc ma már nem jár horgászni. Ennek nagyon szomorú oka van, de mielőtt bárki is magyarázatért fordulna a Mesterhez, elébb gondolja meg háromszor, mert könnyen találja magát kellemetlen helyzetben.

(Elhangzott a bp.-i Király utca Eve Art Galériájában, Krisztus után valamikor.)