Samu János Vilmos: Dionüszosz Szamarkandban
Dionüszosz gyászol

Véremnek, Gradicska Balázsnak

Halk és kósza csillagok szállingóztak az égre, ezúttal lentről fölfelé, Hel birodalmának mélységéből, Ereskigál katakombái közül, ahol az arannyal földíszített ékes heverő előtt összekuporodik Fenrir, a szürkület és halál farkasa, a zavarossá lett Mimir-forrás színe moccanástalanná, jegessé majd élesen tükrözővé válik, akárcsak Vallának, a feketébe göngyölt jósnőnek túlvilág-fürkésző, vizenyős, ám most különösen tiszta tekintete, a világítóan fehér csontokkal kirakott, szomorkodó és hatalmas ezüst könnyeket hullató holdacska bánatának sötétség-gyémántjából készített serlegben pedig édeslángú, vérízű vörösbor lesz az érdes méhsörből, mert ami szépség, fájdalom meg jámbor megindultság, derűs gyöngédség, életes, de elmúlásba tartó, mélabús erőfeszítés, Nannák és mandulaszemek szerelme, varázsolni tanuló és könyörgő Dionüszoszok kétségbeesése, tenger ragyogású gondterhelt tűnődés, apró bólogatásokkal kísért, gyermeki, melegséget és kitartóan csordogáló, örökre szóló mély ragaszkodást ébresztő mosoly csak összegyűlhetett a gyászoló Odin isten széles, roppant időbirodalmában, az most mind ide tart, és nem lesz többé napvilág. Az ég ködös és tejfehér asszonytestén, amelybe az élet méhébe érő fénytelenség-rongyokba csavart, üres szemgödrű, csimpaszkodó eltávozás-gyermek kérlelhetetlen karmai vájódnak, és a sebekből sűrű meg fémízű éjszaka szakad, a távolivá, apróvá és már csupán üreggé fogyatkozott, penészszínű Nap-köldök halványka melege lassan kialszik, a szőlőfürtök buggyanó mámorleve pedig sósan és súlyosan hullik a mindegyre visszahúzódó meddő földre, amely elveszítette istenét, és most maga alá temeti elhagyatottságát.

A szépséges, egészen elcsigázott, gyöngyöző homlokú Elbukott, a sóhajokkal, fohásszal de még valkűr-szivárványokkal is elérhetetlen távolok összegörnyedt, ujjait szorongató törékeny Mandulácskájának, tulajdon arcvonásait és rezdüléseit, boldogság tapintású illatos testének finom mozdulatait hordozó Freyjájának szerelmét-ragaszkodását, varázskacatokkal bíbelődő, patakzó könnyű, serlegtelen Dionüszosz elmaradt ölelését cipeli-simogatja, és bár vélhetően nehéz a szegycsontja, okos szemének félig fölvont szemöldjében némi szomorúság sötétlik, a világ közepének, a csegelyes Aszgardnak visszhangos tereiben a gépekről leválasztott tüdő újra levegőhöz jut.

Ónszínű hullámlemezekre szakadozó rideg és csobbanástalan tenger... keserű, mint egy nagy, zöld madár, fájdalmas és puha, akár egy visszatartott, bűntelen orgazmus, szerelem-omlékony, próbálja mondani az Ázok legszebbike, a halált játszó szakállas-álmodó Baldr, majd karon ragadva elbeszélésbeli Nannáját félre áll a Lovas, Dionüszosz Legdrágább Barátja, a minden istennél nemesebb, bölcs mosolyú előtt, aki természetesen azért nem fekszik a ravatalra, meg láttára a máglyahajó lángja is kialszik, úgyhogy egyenes alakja csupa méltóság, karcsúság és vidám fegyelem - az összesereglett koboldok, manók, alvilági kalauzok nem is értik hogyan került közéjük! - , ahogyan egy panaszcsepp is boldogan villódzik, ha végül az arcbőrre pottyan.

Csak ne volna az üres-vázszerűen kongó, feszülő-összehuttyadó borda-harang céltalan-nekikeseredett ordítozása-kongása, az időlegesen megmenekedő csöndcsücsök szurok-megnyílása, nem a mesebeli, hanem a Mesés Nannája szerelmes szívének lassíthatatlan dörömbölése-zakatolása, Másik Gallyacska rázkódó zokogása, Vándorló-Yamaha Fazeren kódorgó Dionüszosz legalázatosabb, sárral-hamuval piszkított ábrázatának borpírtalan rettenet-sápadtsága, Istárnak (Ma-ma) tébolyult-savas bezáródás-záporozása, a köd birodalmának megenyhült, sohasem látott visszahúzódása-föloszlása, Muspell, a tűz országának kényszertelen kihűlése-végső lobbanása, a csodálatos kőrisfa gyökereit öntöző sorsistennők bűnbánó-reszkető, megkésett fejet hajtása...

Hosszú pillájú szemhéja mintha az álom szárnya lenne, amely ha lefelé lendül, fellegmagasságba, és egy színesebb öntudatba ragadja..., mondaná tovább a jóhiszemű, álmodó Áz, de elszórja a hangokat.

Dionüszosz a porban: arca, teste, minden gondolata a porban, a szemcsés-ropogós végtelen némaságban, amely rezzenéstelen, félénk, szelíd és pótolhatatlan, néma-fekete, komor, várakozással teli, de nyugalmas, olyan, mint a sziromtalan éjszaka, az elkezdetlenség, a láthatár remegése, egy sírdogáló hold, a kibontakozás előtti szerelem, alig látható tündérívvé sírt őzikeszem, olyan, mint amikor két szívdobbanás között csendesen megpihen az élet.