Samu János Vilmos: Dionüszosz Szamarkandban
Sokféle Nanna

Freyr fogatát szapora léptű, mocskos, mereven rugózó heréjű testes-zsíros, röfögő vaddisznók húzzák, kimerült sietségükben kitágult orrlyukaik nyálkás, fújtató sötétsége meg oly közel kerül mindahány mitikus aláereszkedés kalandosan pörgő, nagyobbára töredékes, ám mégis kivehetővé kerekített elbeszélésének halványodó, vértelen fogyatkozásában (a kioltódó jelentés regresszív szemantikája, az eltűnés esztétikája stb.) talán még valótlannak is képzelhető ingadozó folyamához, hogy a világvégével elkövetkező farkasfalka-csillagpusztítás már-már fölöslegessé-céltalanná válik, mert hiszen már most sem látunk semmit. Az elcsigázott, de változatlanul lelkes állatok csupán történetre vonatkoztatott (mellékes) szerepük dacára, a jelszerű rögzítés lencséjére tapasztják szőrszálakkal benőtt kíváncsi orrukat, és elsötétítvén a látómezőt, a soron következő mitikus éjszaka hitelességét illető kétségeket támasztanak az amúgy természetesen hiszékeny olvasóban, aki eredetileg nyilván igazmondást és pontosságot várt, ám mostanra nem tudja, hogy halálterhes arche/prae-sötétségbe, avagy disznófejbe bámul-e, ami legalább olyan ijesztő, mint amilyen döbbenetes.

Disznók az égen, és disznók az alvilágban: mindkét esetben sajátos bonyodalmak árán bomolhat csak ki a színes-mágikus, széles röptű ősi álom, a teremtés Odin gyermekétől utánzott tékozló-jótét, szapora kívánsága, amely úgy van minden előtt, hogy a kimondásban a minden már jelenvaló, de a megkülönböztetést erőltető diszkurzus korántsem számol vele, hanem az előttben kilendítve magából először öntudatlanul megvalósítja (Minden előtt! Mi előtt?), és ebben a megvalósításban függeszti föl, akárha az álmok metaforái a hatalmas Áz paripájának, a Sleipnirnek patájába gubancolódó fodros felhők volnának, amelyek éppen akkor változnak/szakadnak mássá/hasonló-különböző léggomolyaggá, amikor kialakulnak, úgyhogy egyszerre vannak és nincsenek, megszületnek és kilobbannak, az előrefelé nyitott mítosz testébe merítkeznek, és onnét nyomban ki is menekednek az elkövetkezetlen jövőbe, ahová a szarban hentergő vadállatok kíváncsisága is igyekszik.

Baldr álmot lát(ott), valamennyien jól tudjuk, borús és fekete álmot, mint az S Fazer hengerfeje (2004-ben is van egy fekete hajtóművel szerelt színváltozat, de meg sem közelíti a yellow extreme - pl. Yoshimura tuningos - lélekmelengető, szívdobogtató, agresszív-elvetemült, veszettségtől habzó, támadó-marcangoló megjelenését), amely a Hel mélységeibe ívelő elmúlás-csillaghalál, rémálom-rettenet kéjszempilla-lezáródás nesztelenül-puhán ereszkedő fájdalomívét követi (a gyászba csavart Kedves szinte már kékesbe játszó fanszőrzetének szűkülő rajzolata), hiszen a derék Hermőd követ útját hiábavalóvá/végül meghiúsulóvá rontja az alvilágban bódorgás ábrándozó reménytelenségében. Hermőd mindent megtesz, de a fivér megálmodott elköltözése, Loki fondorlatának könyörtelensége, és a megismert ravasz koboldok csábító ajánlatai még az előtt eltántorítják, hogy - mint a mítoszban - Hellel beszélne, és kiváltaná a hőst, mert a halottak birodalmának kapujánál őrködő óriásnő húsosan tekeredő éhes nyelve, és mázsányi emlőinek túlérett-édes-dinnye nagyságú verejtékcseppjei a morzsalékba nyomják vállát, amely, amint a leküzdhetetlen gyönyör hevesen a véknyába markol, remegni, majd rángatózni-vonaglani kezd és Baldr ügye visszahozhatatlanul odaveszik.

A vak/agg Hödur, Valla jóslatának jóhiszemű beteljesítője, aki Frigg kétségbeesett-lelkiismeretes közbenjárása meg fenyegetései, anyai és világosság-, rendszeretettől vezérelt életbe vágó küldetése, valamint a színtelen-fehér, épp csak gőzölgő, laposan, majd a megszaladva kissé fölerősödve előtörő vizeletet cikk-cakkossá szaggató idült kézremegés ellenére szíven találja az élősködő/léttelen fagyönggyel (ez mindenképpen kritikus pont; eszünkbe jut Baudrillard víruselmélete, vagy az az egyszerű tény, hogy a hős története mitikus eseményként, ahogy azt a A mitikus forma ideje kifejti, a lezáratlanság Idő-pályáján a jövő generálta sebességgel siklik, szóval már elkezdett és legfeljebb rácsatlakozhatunk egy ritmusra, amely ki tudja hová ragad bennünket, de a mítosz tátongó mélységeiből tör elő, akár a most emlegetett világtalan öreg szabálytalanul csurgó pisája, és ebben a mindennél eredetibbségben egyrészt fokozásra kényszerít, másrészt viszont az interpretáció utólagosságában elérhetetlenné teszi a kívánt értelmet: némely vírus kiteljesedése során elpusztítja a gazdaszervezetet, így magának sincs voltaképpeni célja, legfeljebb az úton levés a lezáratlanságba/befejezhetetlenségbe/pusztulásba) a látszólag már megmenekült, Odinnak kedves, szőlőt érlelő ábrázatú Nap-hőst, ami, élemedett/szerencsétlen, jámbor-prosztata bajos személyére a lehető legkíméletesebb, de mégis fokozhatatlanul kegyetlen következménnyel jár: a véletlen/sorsszerű gyilkosnak történetünkből távoznia kell, és helyet adnia a ravatal szereplőinek, akik már mindahányan összegyűltek, és keserves könnyeik a bölcsesség forrásába hullva zavarossá és remegővé teszik a mesét csobogó, egyébként kristálytiszta vízfelszínt.

A földet körbefogó, saját farkába harapó (ilyenre mostanság akár tehetségből, akár hajlékonyság révén állítólag csak minden ezredik férfi képes!), a gonosz-csalafinta Loki és telhetetlenségének szerelmes szebbik fele, a szintúgy meglehetősen romlott óriáslány nászából születő, óvatosságból a tengerfenékre vetett tarka kígyó, a Midgard, aki az egész földet körbeéri, és kifinomult érzékeivel felügyelve oltalmaz, de időnként palotányi-pusztító hullámokat is csap, most tisztelettudón szétnyitotta hosszú testének nyálkás világkörét, és Baldr megilletődve és gyászba csavarva előkészített máglyás hajója, amelynek deszkái hirtelen korhadtak el, mint amikor a fájdalom és lemondás egyszer csak leszakítja az igazgyöngy derengésű ég legtündöklőbb, zuhanó csillagát, vagy ahogyan az ötlábú, -szelepes hűséges mén kengyelénél/lábtartójánál mélyet pöffen a kipufogódob, és a fekete öböl fölötti sziklán a szerkezet megáll, lomhán és mozdulatlanul ringatózott a tágra vont semmi, a Nap gyönyörű királyának türelmes halálkapujában, visszahozhatatlanság és szerelem, indulás meg történetesemény, fülbe súgott mélységes titok és borzassá rajongott, húsvirágos, koralszín öl között.

Azt beszélik, hogy a hajó nem akart elindulni bánatában, és hogy az istenek királya, a hollóktól és valkűröktől kísért aranysisakos Odin, aki mindahány Áz közül a leginkább szerette a halottat, valami olyat rebegett a fülébe, aminek titkát senki sem fogja megfejteni.

Amikor Freyr nehézkes mozdulatok közepette, hátragörbült gerinccel viaskodva kidülledő pocakjával, szuszogva kilépett fogatából, Freyja macskái már javában tisztogatták bundájukat, a kihúzott szemű istennő pedig tengerkék könnyeket hullatott a szikla alatti meredély-öbölbe, ahol főleszegve összegyűlt a gyászmenet, és atyjának, Niördnek, a szél és a tenger urának tarajosan emelkedő, prüszkölő hullámai, meg a láthatár felől érkező vihar süvítő-fájdalmas, pusztító-bosszús nekiiramodásai megnyugodtak és elhallgattak, mint az orgazmus utáni rángatózás, ha visszatér a kiábrándító öntudat, és a szembogár megint látni kezd.

Gyűlöletes későn érkezni, de még utálatosabb, ha ennek ellenére nem késik le semmiről az ember, mondta Freyr, a fivér, és kendőjével a homlokát törölgette. Odin elmondta a magáét, a mi szenvedéseink természetesen nem mérhetők az övével, a halott szerelmes Nannájának áldozata meg, ha mégoly bátor és kétségbevonhatatlan is, voltaképp természetes: az asszony követi férjét a máglyahajón, ahogy az másfelé, például Indiában is dívik. Micsoda pazarlás! Ilyen szabályos-gömbölyű far, húsos ajak... Mintha olyan jól állnánk... Mindent tudunk, elhangzott ezerszer, ahogyan az érkezésem is, úgyhogy tényleg nem tudom minek fáradok, de azért, mi tagadás, én is sajnálom Baldrt, kár, hogy rosszakat álmodik, mert ha a mese másképp alakulna, mondjuk hatalmas mulatság kerekednék, amelyen déli vendégként megjelenne Dionüszosz, ajándékaival, úgy a szerelembe meg jáspis csillogású nedűbe részegült, sikítozó-forgó, viháncoló-mulató Nanna látványába merülhetnék, és a sorsom maga lenne a bámész gyönyör...

A vihar tomboló, jóhiszemű felhőket szaggató fekete léglökései, meg az idáig fölcsapó, száguldó hullámok is kisimulnak, mint az aggódás, és szívbemarkoló féltés a gyönyörű Áz homlokán, aki most mozdulatlanul fogadja kibontott hajú, gyászba vont kedvesét, suttogja Freyja. Hogy is ne tenné: a selyempuha, szőkén csavarodó, nehéz aranyfürt, melynek párja az áttetszően vékony, és aprócska erecskékkel behálózott bal fül mögé tekeredik, puhán megérinti a szenvedélyfehér kebelbőr finom boldogságfelszínét, a keserűségben és kimondhatatlan bánatban össze-összeragadó, pillogó szemhéj mögül előpatakzó jeges csillagbánat pedig, akár Odin tűzre dobott csodálatos arany karkötője, amelyről minden kilencedik nap újabb karkötők hullanak le, a feszes-kikandikáló kebelre potyog, és a hidegtől fölkeményedett, muskotály ízű bimbó köré gyűrűsödve, a vállról lecsúszott tüll ruha redőkbe gyűrődő láthatatlanságába zuhan. Nannát sokkal inkább a vágyakozás, és a köveknek csapódó langyos tenger sós lehelete emészti...

Freyr ebben a pillanatban érezte féltestvére mámorító felhő illatát, amely úgy szivárgott érzékeibe akár a tavasz.

Ha kevesebbet törődnél a disznóiddal és a hasaddal, lassú öcsém, alkalmasint a széles vállú Odin végül előbuggyanó titkát is megismerhetnéd, amit nem enged meg neked a mítosz, mint ahogy az özvegy ágyékának érintését sem, pedig jól tudom, hogy mindkettőre vágysz...

A macskafogaton utazó, házasságvédő istennő, a dudolászó és csicsergő, halk mesébe feledkező szűz hosszú ujjaival megérintette kulcscsontját, és mélyen leszegte fejét. Baldr nem úgy halt meg, ahogyan a vég távozásra int egy fiatal istent, mondta, hanem az egész Nanna miatt történt. Odin megirigyelte az egyébiránt imádott eltávozó derűs kertjében nyíló pompás-kitárulkozó virágot, és maga is meglepődött, amikor heves férfivágyát a lihegve-undorítón, elnehezült golyókkal-kétsegbeesett-fegyelmezetlenül megkörnyékezett márvány nyakú, tejszín ajkú, reszketeg szépség félelem és bűntudat helyett éhesen fogadva úgy hüvelyezte magába, akár a kígyó a nyúzott menyétet, és kéjes nyöszörgése, lihegő sóhajtozása a Völuszpa magasáig szállt. Tudod Nannákból is több van, és míg az egyik a hűséges-kimozdíthatatlan, réveteg-mélázó tiszta szerelemben esik meg, valami olyasmiben, amit az egészséges életösztön föladása miatt betegségnek, a térd remegésével kezdődő elgyengülésnek nevezhetnénk, addig a másik csupán szökőkútszerűen kirobbanó langyos-sűrű ondóra vágyik, az isteni test arányosan fölépített buja húsmelegére, amely érzékeire telepszik, hogy a szajhának jó dolga legyen. Nekem is jó dolgom lenne, ha nemcsak bámészkodnál, hanem kihasználnád, hogy a narráció nyilván a temetést követi, úgyhogy mi egyedül vagyunk vérfertőző sziklamagaslatunkon, attól a vágytól hajszolva, amely olyan mozgékonnyá könnyíti mostmár csöpögő nyelvedet, az én teljesen csupasz lábközömet meg kissé harmatossá síkosítja, úgyhogy toporzékolnom kell... Lepkék fölcsavarodó ízlelőszerve hatol színes szirmok közé így, ahogyan nyugtalanságom szürcsöli most a bűnt, pedig milyen ocsmány vagy, és azt hiszem inkább Nannára vágynál féltestvéred helyett, elutasítod ágyékodban ezt a szinte visszapördülő ívű súlyos keblet, kotorászó ujjaimat, amelyek maguktól fonódnak a húsdárda köré, ártatlan, de hatalmas, és ha a szám tele van, akkor is rád figyelő cica szemem...

Freyr hasított marhabőrből készült kemény-elálló, izzadtságszagú mellénye alatt valami meglazult és engedni kezdett (szíve mintha helyéből kitörve a gyomrába ereszkedett volna), mert a tar koponyájából előbuggyanó, patakzó-lesikló, némelykor irányt váltó gőzölgő verejték, mint fogyatkozó gyertyáról a viasz, csurgott, rohant lefelé, és a féltestvér a térdére bukott, akárha egy korai magömlést készülne elviselni. Arcszíne monitorkékre váltott, odvas foga lassan zöldülő ajkába harapott, összeugró bozontos szemöldjeinek sötétsége pedig, akárha a kéjfagytól barázdássá-tekervényessé szűkült elme-herezacskóját is beárnyékolta volna, kioltotta először kitáguló, majd zsugorodni kezdő pupillája élénkségét.

Freyja gyönyörű testének, borzongó bőrének megnyíló pórusai, fogdosható, bűbájos kellemeinek nemcsak mitikus, hanem jelenvaló, ajakkal átélhető, férfiúi részegséggel és mámoros öntudatlansággal öklelhető törékeny és illékony, visszafogott-szemérmes, gyengéd és álmodozó, sikongó-nyögdécselő, kielégíthetetlen-követelődző, szajha-mocskos csábítása, amint a valósággá lett füledt és nyugtalan forgolódás elviselhetetlen rémálma, elmosódva, de mégis szinte valószerűtlenül határozottan jelent meg a féltestvér előtt, aki most nem tudott megszólalni.

A kárhozat és pusztulás elmúltjának bűnös húskoporsója, a kacér romlottság végtére is ártatlan, a természetnek engedelmeskedő aprócska, hattyúnyakú jószága, boldogságra vágyó kis dög vagyok, de a reménynek és üdvösségnek, nyújtózó új életnek is termékeny méhe, az elkövetkező céltalan erejének gyönyörű harmóniája, szatén tapintású, remegő, forró verejtékfényesség, az erkölcsnek az az összecsomósodó szilárdsága, amely akár a hideg fémfelülethez (mondjuk egy XJR 1300-as könnycsepp alakú tartálya) érő mellbimbó, kikezdhetetlenül összehúzza magát, és csak nehezen lágyítható meg. Öntözésre vágyó rózsaszínű húsvirág, puha bibe, a menyország illatos kelyhe, (erekciót) megváltó, simulékony, testmeleg, nyűgös-kislányos durcásság, sértődött követelődzés vagyok. Engedelmeskedj, szakíts le! És Freyja hüvelykjével tigris mintás tangájába kap, majd mézérintésű térdhajlata felé tolja, feszes, domború feneke alá, amelyet úgy vet hátra, akárha görcsös vágyát igyekezne eltaszítani magától.

Sohasem tudjuk meg Baldr mit mondott Odinnak, és az sem biztos, hogy a macskás, gyönyörű, feszes keblű istennő, a csicsergő szavú Niörd-leányka világosan és megfellebezhetetlenül elkülöníthető Nannától, a kéjsóvártól, akinek esze ágában sincs a máglyára lépni, megtisztulni és eltávozni, Odinnak ellentmondani, vezekelni, szenvedni és elhervadni, elveszíteni ajkának cseresznye-pirosságát, marokba fogható csöcsöcskéinek narancskeménységét, hanem mihamarabb a kielégülésre tör, vulkánszerűen lövellő ondóra vágyik, életmagra, amely üdvösségméhének befogadó melegébe fröcsköl, és születéssé, előtté, a Vak és (baudrillardi) fagyöngye gyilkosságává lesz, még mielőtt az megtörténne, a fivér kéjes szorongásává, hiszen a történet még nem kezdődött el, hanem ez a szöveg fogja elmondani, mihelyt a fogat disznói távolabb húzódnak, és a temetés elkezdődik.