Samu János Vilmos: Dionüszosz Szamarkandban
A mitikus forma ideje

(Továbbra is célszerű lehet a mitikus Zú madár esetére gondolni, aki mostmár hosszú ideje szárnyal a sziderikus derengésben, és alig valószínű, hogy szomorú tekintetű üldözője, Samas szolgája, a szülés füvének keresése közben eltévedt Etana valaha is utoléri.)

Az új imperatívusza a sajnos túl gyakran emlegetett általánosságok (univerzálék) szemantikai gyűjtőcsatornájának gyanús keverékéhez, valamely üggyel-bajjal kitapogatott referencia teoretikus leírásának, (halványka-)erőszakos érvényének metasztatikus kiterjesztéséhez vezet, amelyben az (érzéki) mámortalan éjszakák lendületes racionalitás különbségtevése a jelentés kiképződésének gyász-csillaghullásában végződik, mint amikor a mitikus kezdet-nélküliség a szöveg elé rohan, mert a szavak mögött nincs semmi, és a meg nem alkuvó Etana király (most ismét tegyünk úgy, mintha folytatnák a szöveget, mindegy melyiket!) az elburjánzott diszkurzus szélsőpontjára sodródott, ahol a technológia ellene szövetkezik, és nem lehetséges további fokozás.

A mítosz mitikusabb és eredetibb a kezdődésnél-(első)hajnalnál, a (változatokba sokasodó, tévesen tudatformaként számon tartott érzékletes narratívához tartozó) nyomon követhető, semmiből előbukkanó linearitásnál-mesefűzérnél, a valódi pre-szókratikus érzékenység tengerparti luxus-töprengésnél, mivel kezdetiségében mindahányszor eredetinek bizonyulva újra meg újra eredeti, mivel a jövő tradíciójához igazodva a temporális filozófia el-gördülő illékony-testének súlypontjaként éppen megírandó lévén a (viriliói) ritmus váltás után következik, szóval eredetibb a bármikor elért végpontnál a középfok (jelentés) kényszere szerint, amely oly hajthatatlan, akár valamely konklúzióból rekonstruált premissza, vagy egy mélyen lappangó betegség, amelyet csak a tüneteiből vehetünk észre, de azokban, in ultima analysi, ki is merül. Ami új, az a változás jelszerű lefagyasztásának (az új jele) üresjáratában a dromológiai és faeces hívás súrlódó felületén, mint Mad Max-körben a motor gumija, kiég és elfogyatkozik: mondhatnánk, hogy az újban a kibontakozás konkrét variánsai/egyediségei jelentőségüket vesztik, hiszen a megvalósulás mikéntje mellékes/(mindig újra) fölcserélhető, ám itt különösen érzékenynek kell lennünk. Az egyes konkrét megvalósulások tulajdon minőségüktől függetlenül az újat írják, így (látszólag) jelentéktelenné lesznek/lennének (akárhogy is alakulnak, mindig újak); de vajon eme új/más nem szorul-e az azt létrehozó egyediségek éppen egyedi/még nem tapasztalt jellegére mint változásra, amelyek az új értelmének megjelenésekor szükségszerűen jelentik önmagukat, pontosan az új miatt?! Az újban (univerzálé) jelennék meg a változó alárendelt időleges/egyedi, vagy esetleg megfordítva, az általános a szétszóródó különösségek osztályba sorolásával/egymáshoz viszonyításával teremti-e meg az érzékelhetőség és értékelés különbségskáláját, és így hozzájárul egy tárgyalható/valós értelem kialakulásához, amely bár megint csak általános, jelenleg fölemlegetve de/konnotátumként a maga időszegmentumában aligha kaphat a magáén túli vonatkozásokat/referenciát - szóval általános, vagy egyedi?!

Vagy javasoljunk - vétkezve a tisztesség, a magától értetődő és jogosan megkövetelt filozófiai erkölcs, meg kognitív disztingváltság ellen - dialektikus-hegeli megoldást, amelyben majd az ellentétek összebékítése nirvána, vagy egyéb értékű (szörnyű kimondani) teljességet hoz létre, megszüntetve a véres-verejtékes munkával megszerzett alapvető feszültséget, baleset nélkül fékezve le a dromo-fogat húsba vágó lendületét? (Bár nem látjuk be, hogy ez utóbbi esetben az új entrópikus fogalma, a hatáskörébe rendelt aktuális megvalósulások mozgékonyság-jelentésesség posztulátumát, a továbbjutás majdhogynem szükségszerű igyekezetét, amely többnyire egyensúlytalanságot idéz elő a nyelvi szintek összekeverésével, és a szemantikai lejtőn lefelé gurítva a gyűjtőfogalmat, miként válhat önmagává - jelentéssé -, ami furcsamód saját létmódjának feltétele: az új kilép az újból az újabba, de hogy ezt megtegye, újjá kell válnia, különben hiányoznék a változás hívása/követelése; és persze mindez visszafelé is érvényes. Csak ha kilép önmagából, lesz valóban újjá az új jele, dialektikus/impotens szélcsend nélkül.)

A mítosz hozzáférhetelen távolban, a való önidő becserkészhetetlen, fájdalom küszöbön, jelentésen túli arche-sötétség, a nyomába eredő elmélet szimultán csillagvágtájának néma háttere mögött honol, ami csak az irány tekintetében világosít föl, és ha a vattimói gyenge gondolatok (pensiero debole) valamiféle köztes-elkötelezetlen intenzitás könnyedségével, a képlékenység felelőtlen áttetszőségével ruházzák fel, amelye fölfüggeszti a hozzá való viszonyítás múltra tekintő bevett gyakorlatát, és az egyetemes kultúra részévé teszi a bármikor emlegetett mitémát, hogy kívül kerüljünk éppen azon a valóságon amelybe a szövegünk torkollt, úgy megszabadultunk a vértől ("az ő szent vére"), amely a dromo-balesetkor kiömlik, és amely miközben a halálba csordogál, nekünk magunknak (nyomorúságos) életet ad.

A mítosz ideje valós (Meletyinszkij szerint ez ma már kevéssé érthető; mennyire téved!), ami pedig "utána" következik, az pusztán a felé való vágta lehúnyt szemű, bármit föladó, ütközésig-fordított-kormánycsutka-sebesség ilyen-olyan ellenállásokkal megküzdő technológiai artikulációja, akár diszkurzus, vagy preparált/steril elméleti formában is, mert a nyelvszerű mítosz-kommunikátum értelmező befogadása (indifferens recepció természetesen nincs) ha ragaszkodni kíván a szövegben (is) megnyilatkozó ontologikum tiszta artikulálásához, úgy vállalnia kell az efemer/korspecifikus metaforák alkalmazását, a fentebb említett éppen jelenlévő (kialakult/elmúlt jelet érintő és a jövőbe tartó: az iménti szóban a jelen már elhangzott - mindig már elhangzott! - akárcsak a lévő, amely tartamot jelöl, befejezetlen múltat, amely jelen sem lehet, mert mire az adott jel értelmét fölfogjuk, az már múlt idő, amire meg vonatkoztatjuk, az a jövő, hiszen a jelen jelének kialakulta - megértem/létbe futtatom a morfémát - mindig a múlt, így a tartama a differenciális szemantika logikája szerint az elkövetkezőre vetül, ami meg éppen a differencialitás eszközeivel megragadhatatlan módon egybeesik a jelentés múltnak tűnő kialakulásával, ismét csak leleplezve a viriliói pillanatnyiság illúziójának sebesség/mozgás mivoltát) értelmek keretei között. A differenciális/racionális szemantikán, az elkülönítésen/megkülönböztetésen túl meg nincs is talán kogníció/magyarázat, közölhető "lingvisztikai szelvény"/virtuál-verbál értelem, rajta innen viszont alighanem az a Másik, az a tragikus-érzéki-nietzschiei valóság nincs, aki/ami miatt érdemes/lehetséges lenne megszólalni/élni, úgyhogy a kortárs metaforák melletti őszinte elkötelezettség nagyobbára érdemes/szükséges álláspont, amely - mostmár mondhatjuk - képes a kilépést is szavatolni.

Ha a mítosz archeidejének, szakrális világmagyarázó képességének az események princípiumát jelentő kezdetet határozzuk meg, azt a tulajdonságot, hogy benne "a dolgok lényege jelentős mértékben azonossá válik eredetükkel"1 , amelyek ősminták lévén az előidő (Urzeit) távolságából behatolnak a köznapi empíriába, és mind ontológiai, mind episztemológiai, mind pedig normatív kulccsal szolgálnak a lét megszervez(őd)éséhez, úgy a következőket célszerű megfontolni:

- a mítosznak, akár mint elbeszélésnek, akár mint a világról szóló elképzelésnek a hatékonysága, illetve narratívájának kibontakozása fikció természetű, és genealógiájában számot kell vetni eleve-szakralitásával, az időben való elkülönítettség azon előadottságával, amely sohasem volt/lehetett jelen idő, így a mitikus érzékenység jelekbe töltődik. (pontosabban az elemző számára csupán jelszerű mivoltában érzékelhető)

"A mitológiai gondolkodás elvileg antihistorikus, nem vesz tudomást a történelem heterogén voltáról, a profán empirikus idő minden sokszoros változását a teremtés egyszeri aktusaira, transzcendens szakrális mitikus korban véghezvitt egyszeri aktusokra redukálja. Másfelől ezek a tisztán mitikus ősesemények (..) mintákként szerepelnek (..), amelyekhez viszonyítva (...) nyernek értelmezést a jelen valóságos empirikus eseményei"2 Mindez az Eliade által valott platonikus mitológia-koncepcióhoz vezetne, amelyben a szerteágazó köznapi tapasztalat bizonyos öröktől kapott alapok határozványaként/árnyékaként szerepel, és így ez a vonatkoztatás a valódi történelmi eseményt a maga sablonjainak Prokrusztész-ágyába erőlteti. Vagy esetleg beszélhetünk arról/hozzáadhatjuk mindehhez, hogy a primitív mitológiában az idő a teremtő régmúlt és a mozdulatlan jelen dichotómiájában, a mitikus tudat e két pólus közötti ingázásában képződik ki és rögzül is nyomban. De akkor miért beszélünk a mítosz kapcsán az újról, iránymegjelölő vektoriális teljesítményről, olyan szemiotikai kinézisről, amely a különbségérzékeny vizsgálódás stratégiáiban is ellentmondásossá teszi a pillanatnyiságot egyszerre bizonyulva eredet(ibb)nek és utólagosságnak, kiindulópontnak és az átmenet céljának, amely egyébként azért cél, mert időben megközelíthetetlenül elválasztott, és ezért eredetibb lévén mindig megkonstruálandó? Hát éppen azért, mert a szakrális idő sosemvolt jelenként bármihez képest hordozza az eredetiség középfokát, és mert értelmező struktúrájában, amely a dolgok tulajdon kialakulásának elbeszélését jelenti, még egyszer megismétli eme dinamizmust. A keletkezés a valamiből valamivé válás mindig elmondandó nyitottságába alakulva tulajdon (keletkezésének) történetével azonosítja a történelmi eseményt, így az a rögzült megvalósulás helyett temporális létének ontologikumába siklik. Az esemény a saját történetébe íródik, ami viszont még természetesen kialakulatlan, szóval folyamatban lévő, és ha a mítosz szakrális idejének távolsága valamiképp megbonthatatlan és elérhetetlen, úgy az semmi esetre sem a múlt, még kevésbé a ciklikusság/statikum modalitásában értendő, hanem sokkal inkább abban a sebbességhívásban-Más-dimenzióban, ami csupán a határátlépéssel elérhető létmódok dinamizáló tulajdonsága.

Végül nem érjük el a mítosz akár az elkövetkező homeosztatikus keringésébe, akár a visszahozhatatlanul elmúlt normatív-paradigmatikus-autoriter mélységeibe/magasába taszító/emelő szépséges-elmélet ellenes, valahányszor elöljáró, becserkészhetetlen mágiáját, az önmagával való változó azonosság mesés keretekben kibontakozó múlt-jövőjét, amely tulajdon megértésébe írja a tulajdon sorsát ("A létmegértés a jelenvalólét egyik létmeghatározottsága."3), és örökké úton van, akár a keserű Etana, vagy Zú madár, a Fazer, aki ontogenezisében szabadon elegyedik/mosódik össze a technikai tárggyal, úgyhogy végül a villanó ragadozó tekintet Phillips izzók ezüst tükörrel szétvetett fényének eltűnés-nyomává, a mítoszvarázs őstüzének értelem-(arche)szikrájává módosul.

Jegyzetek:

1 Jeleazar Meletyinszkij: A mítosz poétikája. Budapest: Gondolat, 1985. 222.o.

2 uo. 226.o.

3 Martin Heidegger: Lét és idő. Budapest: Gondolat, 1989. 101.o.