Samu János Vilmos: Dionüszosz Szamarkandban
Morpheusz

Ahogyan az ellazított-befogadó izomrostok közé ridegen behatoló jeges-csillanó, ezüst-túlcsorduló G21-es hipertrófia-tű nandrolont szállító telt-olajos, duzzadó-töltődő széles-boldogságos fokozódó fájdalma, a bőr alatt táguló majdan-anabolikus mazochista teljesítmény-hús-dromológiai (tech flesh) kilövellése, egy a hüvelyk- és mutatóujj közé szorított nyúlékony fitymához hasonlatosan lapos-levélszerű, merev szemű, buborékosan-fénytelenül lebbenő mélytengeri hal hirtelen és csupán hallható, fagyos áramlatban érezhető halál-irányváltása, mérgező húsának idegrezdülése-organikus mozdulatbája, a ZX-10-esek vékonyan párnázott nyergében erősödő-visszahulló sebességfüggő (fél)erekció egyensúlyra ható nyomás-változása, ahogyan a langyos-áttetsző dagály-emelkedés gyöngyház-felszín-homorulata elönti a fehérre perzselt, simára kopott, repedés-erezetű, selymes kavicsokat, akár a vérszínű pezsgő az érzéketlenségbe száradt, kérges szürkeállományt, vagy ahogyan a színezett láncspray fehér/élénkzöld/sárga habja szívódik a forró-súrlódó X-gyűrűk közé, úgy érkézett Ducati-piros fogatán, nyávogó-punci szőrű macskák, meg repülő, rózsaszín tollak között a feszes keblű, elvetemült, földúlt-lihegő, hol szipogó, hol meg a sejtek legmélyebb gyönyöréből nyögdécselő varázsos Freyja (ugyan melyik tündér alkatú, kéjbe feledkezett, mellbimbóját nyálazó istennőnek nincs varázsa?), a hiányzó forróságtól vágy-didergő magányos-óvszerszínű-felhős, szemérmes éjszaka, ám Priaposz nemzője, a repkényes botot mereven szorongató Elragadtatott nem találta álmát. Körben hasadó éles és rovarszerűen idegen, alattomos, szúrósan ingerlő, fáradt-metsző, véletlen de sohasem feledhető síkos (a lelkesedő gondolat távolba csuszamlása), tág-öblös üresség-pirkadat szívódott a szemhatár vastag-eltemetett lidércföldjének hullámos-nyugtalan lebegésébe (kiboruló, nehéz, talpas kristálypohárból rózsaszín leplű rosé - kadarka, cabernet sauvignon, kékfrankos - szívódik a verejtékes ágyneműbe), az ég alá csuszamlott szférátlan és valkűrgyilkos megcsomósodott feketeség, Gangerli isten- és eredetkereső kételyeinek koporsósötétségébe, a hintázó öntudatlanság-magány ébredező erekciót szemlélgető tesztoszteron-kíváncsiságába, oda, ahol most egy szorongó isten ébersége fészkel, alvilágtól, de boldogságtól is elrugaszkodva.

Nem hiszem, hogy ebben a digitális naplemente utániságban több és eredendőbb növekedés volna (plethora), mint egy Anadrolos levélben, amely nem akar tudni a nemiségről, pedig androgénebb bármely szatírnál, alvilági kéjencnél vagy idegesítő bajusz szálnál. Az elfogyatkozás és a párás élet pazarlásának perverz bőségében, a telítettséget izzadó bódult öntudatlanságában, amely az eszelősen mozgó, vadul cikázó álmokat követő szemgolyó biológiai virtualitásba zuhanása, az érzékeitől elválasztott, szinopszis-labirintusban csámborgó elme termékeny-képzetes kiterjeszkedése, nem található semmi, amit a vér és a nyirok csatornái, az inak és hüvelyeik, az epidermális burok tapint(hat)ó, göcsörtös-kocsonyás, lezáró, ám a test féktelen zajlásának mélységeit megnyitó, a gondolattól mindig kicsit eltávolodva konkretizálódó tömörség-titka ne ismerne, pedig hatalmas a szellem birodalma, és majdnem a halálba ér, mondja Dionüszosz, közben pedig végigsímít a tenyerén.

Rég volt, amikor a termékenység dúskeblű-keszegderekú, ajkán a legöntudatlanabb kéj nyálfonalát széthúzó, szemérmesnek-ártatlannak tetsző (az őzikeszemű pornószínésznő két jelenet között varkocsba köti a haját, és kislányosan játszadozik nyakláncával), de szorongva vágyakozó Termékenység Irkalla istennő lakhelyére gondolt, ahol nincs fény, az emberek sötétben ülnek, és tollruhákban madárnak vannak öltözve, hogy szétrebbenhessenek, amikor a közéjük ereszkedő sárgára festett (yellow extreme) élet agyaglétüknek csapódva bezúzná az üreges dermedtséget. A folyamatosság kifordított elválasztás-pusztításának, a bioszférikus elevenség és töltődés, az emelkedő szervesség-dagály terjeszkedésének ellenszegülő alvilág-merevségét (az élet folyamatossága is könyörtelen a különálló élővel, ám valahányszor önkörén belül marad), amely keményen és szárazan, ezerfelé röpülve csörömpöl, akár egy földhöz vágódó üres borospohár, amelyen semmi sajnálni való nincs. Mert az éjszakák nem érkeznek el maguktól, drága Mámorosom, meg Freyja kacérságát is előbb kiérdemli az egyénről árulkodó testi és lelki állapotokban gyökerező, s a vágyak és elutasítások szintjén a hiányokról és feleslegekről tanúskodó hajlandóság álma (enüpnion), vagy éppen az iménti folyamatossággal összefüggő hatalmas-tág lété (oneirosz), a jövőbe tartó és a külvilág eseményeire utaló, minden éjszaka bekövetkező mitikus kaland, egy olyan ajándék, amit én juttatok neked, de soha sem tudhatod, hogy nem vagyok-e esetleg magam is a része, mint a színes-kavargó jelenetek, amelyeket illatok lengenek be, és valószerűvé tesz az ízek emlékezete. Vagy máskor éppen a felejtés, amint atyám Léthé vizébe mártott gallyáról a homlokodra hullik, hiszen először van Hüpnosz, a nemzőm, a tagoló megkülönböztetésből való elhagyó kilépés, és csak utána érkezem el én, és ha szerencséd van, esetleg mesét mondok.

Paszitheia kharisz suhanó gyermeke, a mindig suttogó rettenetes Morpheusz, akinek palástját a többször is említett, ezernyi vigasztaló-játékos, gyöngyvillanás lebegésű csillag között is magányosan szomorkodó hold bánatából, vörösborok sötétségéből meg valami olyasmiből szőtték, mint amikor a szerelmes jöttét megérzi a remegni kezdő citoplazma, és a hirtelen elfordított tekintet szédületében épphogy semmi sem látszik, tapintatosan félre vonult a diadémes-aprócska istennő orgazmus léptű cicái, testvérének, Phantaszosznak játékai révén még a valós-hamvas kebel érintését is meghaladó puhaság elől, mivelhogy az álom bizonytalan, csak az éjszaka érkezik el.

Dionüszosz boldog volt, mert szerette Istárt. Örült a különleges bonyolultságnak, amellyel az alvilág ajtónállójának, Namtarnak beszélt termékenységről és halálról, a por országába való napfényes behatolásról, ami az élők mellett és ha kell ellenük is történik, csak a szaporodás és a megszakítatlan élet erjedése teljes legyen, mert ha az istennő áthatol a kapukon hogy kiszabadítsa az elzártakat, akik majd elpusztítják az élőket, ordítozó anyákat és értetlen-kinyílatlan gyermekeket, kedvesükhöz száguldó motorosokat és Dionüszoszhoz imádkozókat, meg nem születetteket és boldog-gyönyörű aggokat, akik már viselni tudják (tudatosan és csodálkozva) szikkadó testüket, elpusztítanak egyáltalán mindent, ami lüktető és élénk, úgy Istár a különbségre tör, amely virágos tavaszához képest még megfogalmazható, amely visszafoghatja a szörnyűséges-változó növekedés felelőtlen túlságát, egy vermuth ízű csobbanást, egy rózsaszínű balesetet, amelyben Freyja nyelve ütközik a szorongó Dionüszoszéba, nagyon magányos, akár a kéjhez is menekedő aggodalomba, álmatlanságba, pirkadat táji erekcióba...

Namtar, a kapuőr öklébe szorítja hüvelykujját és kiszáradt nyelvét érdes szájpadlásának feszíti, miközben dobhártyái dohogását nyeldekelve-köhécselve próbálja csillapítani: az alvó halálba érkező Tavasz combjának feszes-selymes, megremegő-feszülő bronzsudara a földig omló, alul karmazsinszín üvegcsillámmal szegett batisztruhából elővillanó léptek magabiztos lendületében, a festetlen, kamaszlányosan csücsörített, kissé kiszáradt-hullámos büszke ajkacska, pajkosan sejtelmes de most haragosan homoruló zugával, a föltűnően villogó, megigézően szabályos fehér fülecskékbe akasztott hintázó zománckorongok, és a mozgásban ruganyosan-gyönyörűségesen összetalálkozó, majdnem szabadon hagyott keblek szerelemlejtőjére fektetett nyakék, az apró erecskéket körbeszorító lábkarika meg a méretes karperecek miként alkalmazkodnak majd az alvilág törvényeihez, az iszapos-bugyogó tükörtelen vizek dögbűzéhez, az árnyékok rosszhiszemű vonulásához, ahová csak mindenét elveszítva léphet az ember, és ez a minden a ruhákat, ékszereket is jelenti, amelyek lehullását Namtarnak higgadtan végig kell néznie. Elvégre Istár keresztülhalad a hetedik, utolsó kapun is (dehát honnan tudja mindezt Dionüszosz, látja vagy csak érzi a görbülő idegpályák lázas képsorait, amihez nem a látás kell, hanem a vándorló emlékezet morpheuszi elbeszélése?), amikor nővére, a sápatag Ereskigál rábocsájtja a hatvan szörnyű csapást, szemének könnyes világtalanságát, szaporán dobogó apró galambszívének fájdalmas összeszorulását, omló epekedésbársony bőrének összehúzódó reszketését, amelytől Dionüszosz elborzad és a moszatillatú tengerbe önti féltve őrzött borait, de előtte még a földre szakad az egyetlen megmaradt rongydarab, az elmúlás leheletétől pontszerűvé csúcsosodó érzéki húsbimbót elfedő illendőség, az őrtálló vezér fegyelmének utolsó oltalmazója.

...csodálatos őt látni, rebegi a kadmoszi királylány gyermeke, Szilénosz kegyeltje, a hattyúnyak ízlelhető boldogság hajlatát, a kényeskedő-ártatlan sűrű pillogást, az öntudatlanság selymes-bozontos illatos fészkének fénylő hasadékát, amint meg-megnyúlik a sietős járás ritmusa szerint... Ez is elválasztott ivarosság, akár a szteroidok egypólusú nemi növekedése, a motoros vágta (egy telivér sportgép mindig egyszemélyes), a halál fölött csüngő végtelen egyedülségbe gubózó folyamatos élet, az erotika, amely a "lét kockáztatása", bomlás, sokszorozódó fájdalmas születés, ostobán csiripelő, hangos nem-Istár-kikelet, bizsergető-pattogó zöld rügynyílás, az üzekedés ostromának barbár hatékonysága ("...a nő elveszti önmagát. Szemérmességével együtt elveszti azt az erős gátat, amely másoktól elválasztotta és áthatolhatatlanná tette. Hirtelen megnyílik a szaporodás szerveiben elszabaduló nemi játék erőszaka előtt."); az álom rettegéstarajos hullámainak éberségpartoknak csapódása reménytelen, mert Morpheusz csak beszél, mellém telepszik, és magyaráz, látom őt és hiszek neki, de Freyja érintése végigfut a hasfalamon és összehúzza a herezacskóm, úgyhogy tudom, még nem alszom, éberen szorongok, bár Istár alászállása mintha éppen zajlana vagy csak beesteledett? Freyja játszik velem úgy, hogy már nem is tudom melyikőjüket akarjam... Morpheusz késlekedése most halálos, akár a fékfolyadékba került légbuborék, játékos-súlytalan rettenet-gömböcske, amely a metakozmionok összehúzódó keringéséből zsugorodik, és mint a digitális varázslat a határozott arcéleket, egyszerre csak, éppen a legrosszabbkor elbizonytalanítja a fék nyomáspontját (hol merülök hallhatatlan csobbanással Hüpnosz gyermekének mélységeibe?), és az akaraton túlra ragad, ahol nem lehet megnyugvás...

A csilingelő fogat cicáinak nyakában gyémántcsengettyűk ragyognak (áttetszőek, akár a mintátlan üvegpohárba töltött fehérbor), az úrnő lélegző domborulata az éj fellegeinek süppeteg asszonycsábítása, a szeméremajak fodrára aláereszkedő forró sóhaj, elmúlás és könyörtelenség, az álmatlanság jeges hevének nekiinduló verejtékcseppje.

Ha szerencséd van, mesét mondok neked...