Samu János Vilmos: Dionüszosz Szamarkandban
A tálalás

A keletkezetlenség álmos-éji remegésének peremén, amely meghatározatlan mint az egymásba csobbanó édes-moszatszagú hullámok fölfakadó buborékai, vagy egy elveszett metafora, mely magaután rántja a szöveget és titoktalanságról suttog, egykedvű Dionüszosz lógázza a lábát, és mert a vacsora különösen bőséges volt - a tengeri hal kesernyés ízére a déli félsziget napjának folyékony lángja csap a nyelvháton, a nyelőcsövet pedig fölmelegíti egészen a patetikusan hangzó lélekig - kövéren szuszog és nyeldekel, a remegés meg - talán mert a kezdetek előtt vagyunk, és itt még semmi sincs, talán mert a tekintet lefelé irányul és éberségét az ízlelőszervek tomboló orgazmusa eltompítja valamelyest - nem az egymás után kipattanó csillagoktól, a sugárzó-szédítő sötétségben idegenen fagyoskodó gyémántszeplőkből ered, hanem az elkövetkező töltekezések boldog várakozással teli izgalmából.

Természetesen csak megfelelőképp fölépített, érzékeny figyelemmel elrendezett étek-egymásutánról lehet szó, mert jóllehet a sokadik világkezdet tagolatlan és pontossabban bemérhetetlen hajnala a megnyílás és derűs életbepattanás érzéket meg elmét, szépség és élvezet iránti fogékonyságot fölajzó virágillatú mámort hordoz, amelyben, akár a magzat az anyaméhben, gyors, könnyed kielégülés fészkel, a forma a testben és egyszerűsíthetetlen anyagiságban is ki kell, hogy teljesedjék éppen mint hús-vér-salak elevenség. A böfögő Dionüszosz alkalmasint jól tudja, hogy a ragadós-mocskos, mélyen lakozó párás elevenség jóformán csak valamivel összevetve válik önmagává/életté - még ha többnyire éppen a halott anyaggal, táplálójával, kezdetével és eredőjével, legfőbb szövetségesével, bűnével, gyönyörével, piszkával viszonyítják is -, és ahol a hasonlítás egyszer fölmerül, ott már különbségtétel, elválasztottság, fogalom és mérlegelés, töprenkedő emésztés, elutasítás vagy beépülés, egyszóval: a forma is jelen van, amelyet jobb tudomásul venni, hiszen így az ígérkező áldás - a félistennek még mindig a csemegézés jár a fejében! - még inkább megerősödik.

Ha ehhez hozzáveszük, hogy amiként a csecsemőlét ontogenetikus kezdeténél a tápláló és táplált, a kimetszendő szerves épülés-lehetőség és az éhes-mohó bekebelezési és gyarapodási vágy nem válik el mereven egymástól, hiszen az anya teste, amelyből a fogatlan száj könyörtelen szorítására ütemesen szivárog a kielégülés, voltaképp a gyermeké is, annak mintegy megnyugvást szolgáltató támaszrésze, az életbe kapaszkodó önálló csápja, úgy nem fogunk csodálkozni, ha Dionüszosz kulináris formai erőráfordításával tulajdonképpen a saját érdekeit is szolgálja, elvégre az Idő előtt vagyunk, valamely még benépesítetlen, széles térben, amelyben az egyetlen adottság maga a félisten, aki a lehetséges lét helyét elfoglalva egyszerre túl soknak, sőt fölöslegesnek, ám a helyét vesztett, kiszorított hiányának feszültségét hordozva mégis túl kevésnek is bizonyul ücsörgésében, többszörös bizonytalanságában/valószínűtlenségében. A forma, ha megjelenik nem agresszív és támadó, a fönnálló kontinuum rendjébe vagy rendetlenségébe nem avatkozik bele, mégcsak nem is választ el vagy szabdal szegmentumokra, mint a dedukció önelrendező művelete, hanem - ha másutt nem is, de itt mindenképp - az életet szolgálja, annak letéteményeseként a bevehetetlen és kikezdhetetlen testet, a jelek, sőt a lét váladékozó többletét, amely így magába gömbölyödik és összevetve-összevetetlenül duzzad, nő, terjeszkedik, remeg, fortyog vagy megnyugszik, mozdul, tartalom nélkül álmodik, bizsereg, bomlik, töltődik, van.

Az Oroszlános nem töprenkedik, a világ elkezdetlen, de lelkiismerete egészen nyugodt, és szemére meg elégedett elméjére édes szendergés ereszkedik, mint egy eltévedt borbuborék, amely a pohár alja felé tart.