Samu János Vilmos: Dionüszosz Szamarkandban
Szorongó Dionüszosz

Van az éjszakának olyan órája, amikor a gépből áradó langyos-zörgedező, elektronikusan kavargó processzor-fuvalom akárha a tespedés és hajnaltáji hévtelen bénultság üres/szorongás előtti sóhaja lenne, a rekeszizom rendszeres funkciójának kiszámítható betöltődése, az áramkörök magukba forduló sejtelmes-titkolódzó, de végtére semmit nem jelentő vezérelt sugdosása, amely mintegy mellékesen hallható csupán, meg közönyből. Az álom buja vadonjának nedvdús fülledtsége, az orchideaszerűen nyiladozó színes érzékek és illetlen vértolulások, a képzelet aggasztóan felelőtlen, széles-elrettentő, bataille-osan halálterhes-létperemi ("Az ember tudatában az erotika a lét kockáztatása.") csapongása és verejtékes szárnyalása előtti, egy digitális, sóvárgó angyal/mámormagasságba vágyó Ikarosz emelkedő erekció-röptét megelőző vákuum-csönd, víztükör-nyugalom, érthetetlen vágyközeli-vágytávoli csillámló szépség, az ujjak közt megnyúló, hártyafényű szekrétumfonál, bűnös tanújel, feddhetetlen még-nem vagy már-nem, ám mégis a sejtmagig (nukleusz) hatoló édes bűn, a letagadhatatlanság biztonságos előnyugalma, amelyből egyelőre semmi sem látszik.

Azt hiszem írtam már a kurzor lüktetésének pornográf-feszült, lassíthatatlan, fénysebességű láthatatlanságba hatolásáról, amelyet ha a nyomtatott forma kényszere esetleg megállítana, láthatóvá lenne a lappangó lehetőségek nyelvbe rohanó félelemkéj-sikoltozása, az egymásba szakadó jelek olyan közelsége, amilyet csak a csiklóra tapadó duzzadt ajak ismer, vagy az ártatlanság szelíd hasonlatai (szomorú, akár egy hópehely), ha nehezen dobban a szív.

Szeretném, ha Sade Juliette-jét megcsúfoló, bonyolult-körmönfont, finoman átérzett, de a távolság biztonságától vakmerővé bátorodó, téttelen-túlfűtött izzó disznóságokat írnál nekem, valami olyat, amit csak lehúnyt szemmel mondhat ki az ember, úgy érintve puha ujjbegyeivel az élettelen billentyűzetet, akárha valami forrón vágyakozót és hatalmasat tapintana, mint valami álomban.

Szeretném, ha az ajkadba harapva szétnyitnád a pislogó kód fájdalom küszöbön túli alkímiáját (a combtő érintésének liliomszirom remegése), a vonakodó éjszaka méhsötétségének termékeny csillagextázisát. Szeretném, ha disznóságokat mondanál nekem, mert az olyan bonyolult, én meg most olyan szomorú vagyok és tiszta...