Jódal Rózsa
Vízben
avagy Harapj rá!
- Szereplők:
- I. nő
- II. nő
- III. nő
- IV. nő
- V. nő
- I. férfi
- II. férfi
- III. férfi
- IV. férfi
- V. Férfi
- Álarcos (Az egyik Álarcos nő is lehet.)
- Álarcos
- I.-II. Hang (Egyazon színész játszhatja, hisz úgy sem jelennek meg, csak a hangjuk hallatszik, méghozzá hangszóróból, s a hangszóró amúgy is deformálja a hangot.)
Megjegyzés: Amennyiben nem volna elég színész, a IV. Férfit és az V. Férfit játszhatja egyazon személy, ugyanis nincs közös jelenetük. A IV. Férfi halála után az Álarcosok más jelmezben, frizurával (esetleg parókában) ugyanazt a színészt is leengedhetik a többi közé, mint V. Férfit.
Szín: A színpad ezúttal egy olyan hely, amely időről időre vízzel telítődik meg. A vízszint egyre fenyegetőbben emelkedik, majd - látszólag tetszőlegesen - csökken, stagnál, ismét emelkedik, kiürül, újratöltődik, stb. A benne állók (élők), fogva-tartottak cselekedetei, sőt gondolatai, tervei is a mindenkori vízszinttől függenek, illetve erre kell tekintettel lenniük.
A vizet a rendező érzékeltetheti kékes vagy zöldes szín vetítésével, amelynek magassága mindenkor adott, azaz más-más. Ez a szín - a víz manipulálásakor (melegítésekor, vegyszerrel való "dúsításakor") - rózsaszínűre, pirosra, barnára, szürkére, feketére is változhat. Ez azonban - szerintem - nem maradéktalanul szükséges. Elég, ha a szereplők játékukkal érzékeltetik, párbeszédeikben elmondják, éppen fáznak-e, dideregnek-e benne, "főni" kezdenek-e, fulladoznak-e már, avagy éppen a "kegyelmi" állapotnak örvendeznek, s terveket szövögetnek, flörtölnek, egymás ellen intrikálnak, vagy éppen szervezkedni próbálnak. Jóval magasabban, egy más szinten foglalnak helyet kínzóik, azaz fogva-tartóik, akik közül csak kettő látható (az Álarcosok) - egy közülük nő is lehet - fejükön a terroristák jól ismert, elszemélytelenítő fekete gyapjú fejfedőjével, melyen csak a szem- és szájrés világol. Fegyveresek. Ruházatuk lehet valamilyen fiktív egyenruha, esetleg fekete, vagy terepszínű öltözék, bármi, ami megkülönbözteti őket a lentiektől. Többnyire vigyázzállásba merevednek, vagy terpeszállásban lazítanak. A halottakat és az esetleges árulókat holmi nyeles merítőháló-szerűséggel emelik ki a lenti tömegből. Időnként valami botfélével kotornak bele az "állóvízbe", meg-megbökdösik, szurkálják áldozataikat. A puccsok idején eltűnnek, hogy utána ismét felbukkanjanak, s ott folytassák, ahol abbahagyták. Mindenkori irányítójuk, a Hang, láthatatlan, parancsait hangszóróba bömbölve közli.
A lenti szereplők öltözéke tetszőleges, lehet mai, hétköznapi, de kitalált, fiktív tarkaság is. A lényeg, hogy valamilyen módon mindegyikükön legyen valami - kék. Ez a jelük, amiről csak később derül ki, hogy tulajdonképpen ez a másoktól való megkülönböztetésük, a sajátos "billoguk".
III. nő: Ma mintha kellemesebb lenne a víz hőmérséklete. Mondhatnám úgy is: egészen tűrhető.
IV. nő: Igen, drágám, magam is úgy találom. Alighanem szép nap elé nézünk. (Felkiabál a kínzóknak) Köszi, Szépfiúk!
II. férfi: Még hogy köszi! És hogy Szépfiúk! Az ilyen gerinctelenek miatt vagyunk ott, ahol vagyunk. A slamasztika kellős közepében.
IV. Nő: Az ág, ha nem hajlik, akkor - roppan. Kis drágám.
II. férfi: Kis drágád a nagymamám.
IV. nő: (odamegy a II. férfihoz) Ne olyan hevesen! Higgye el, nézőpont kérdése minden. Nem akarok szenvedni, s ezért semmi áldozat nem elég drága. (kacéran) Érti? Ugye megérti, kedves? Egyszerűen nem bírom elviselni a testi fájdalmakat. Persze a lelkieket sem, sőt! (jelentősen) Én simogatáshoz, kedveskedéshez szoktam!
V. nő: (A többi nőnél valamivel idősebb. Ritkán kommunikál velük, amit mond, többnyire mintegy maga elé mondja, mormogja.) A szégyentelenje! Valósággal felkínálkozik.
II. nő: Talán még szövetkezne is - velük?!
(Csend)
II. férfi: Nos? Feleljen! Szinte kíváncsivá tett. Vagy nem mer megnyilatkozni? Sokszor nehéz is a kis mocskos valónkat. a belső ellentmondásainkat, zűrzavarunkat. mások, vagy akár önmagunk előtt is - feltárni. tisztázni? Hm?
IV. nő: Hát. Egy életünk van. Nem igaz? Azzal kell okosan gazdálkodnunk. Nagyon óvatosan és nagyon szubtilisan. Vagy maga tán afféle Sámson-ivadék: ha levágják. mondjuk a haját. elképzelhető, hogy újra kinő? S ismét harcba száll a filiszteusokkal? Higgye el: ha akadna egy-két facér marhalábszárcsontom, kölcsönadnám szíves örömest. Küzdjön meg, mondjuk - értem.
II. férfi: Magáért?!
II. nő: és IV. nő: (tekintete ellenségesen összevillan)
IV. nő: Miért ne? Ennél a tespedésnél - az is jobb.
I. nő: (I. férfihoz dől) Olyan boldog vagyok.
I. férfi: Boldog? Mitől?
I. nő: Hogy veled lehetek. Egyetlenem.
I. férfi: Te mintha nem lennél tisztában vele, hol leledzünk. Mindig csak a.
I. nő: Te velem vagy... és ez az egyetlen, ami még fontos.
V. nő: (magában) Milyen furcsa. A sors kegye talán, hogy még ilyen körülmények között is lehet az ember. Igen. A boldogságérzés belülről árad, belőlünk fakad. sokszor oktalanul, céltalanul, legtöbbször viszonzatlanul. de még így is. szép! Szép! És nyilván szerepe is van, lehet.
I. férfi: Érzed?
I. nő: Mit? Mit kicsim?
I. férfi: Megint kezd feljönni ... felbuzogni. a víz.
I. nő: Ne törődj vele. Ölelj át.
I. férfi: Már a bokámig ér.
III. nő: Juj, de hideg!
II. nő: Kezdődik!
II. férfi: Nem mondom, jó ideig - kivártak. Talán éppen a nagyobb hatás kedvéért.
III. nő: Lehet, hogy most nem is emelkedik feljebb. Így, hogy úgy mondjam, egészen tűrhető. Akárha kiránduláson lennénk. Nem találjátok?
II. nő: Nem! Nem találjuk.
III. nő: Egy romantikus, kavicsos folyóparton, ahol az áttetsző vízben fürge siklók és virgonc halacskák kergetőznek, bucskáznak, amíg nem jön az a huncut. hogy is hívják azt a halat, aki úgy - rabol?
III. férfi: Ugyan fogd be!
III. nő: De én. tudom! Tudtam. Olyan hosszú bajsza van, nagy-nagy, mulatságosan lepcses szája és - rabol. Na. Itt van a nyelvem hegyén...
IV. nő: Hát, bajsza a harcsának... is... van... Igaz? Miért nem felelnek? A fene nagy dolguktól igazán.
I. férfi: Figyeljék a szintjelzőt!
I. nő: Szeretlek és bármi történjék is, melletted maradok. Ezt megígérem neked. Ezt soha ne felejtsd el!
II. férfi: Tenni kellene valamit. Nem ölbe tett kézzel várni az - esetleges - katasztrófát.
III. férfi: Jól mondja. Valami óvintézkedést kellene foganatosítani.
(mindenki mozdulatlanul áll, csend)
IV. nő: Már fél-lábszárig... a vádlimig ér. Kezd "harmonikázni" rajtam a harisnya. Az egyetlen megmaradt gyöngyház fényű harisnyám. De hát az Istenért! Maguk a férfiak. Miért nem tesznek már valamit?
II. férfi: (felfelé, kiáltva) Hahó!
(csend, nem mozdul semmi)
II. férfi: Kiáltsunk egyszerre. Úgy talán nagyobb lesz a hatása.
Néhányan: (nem mindannyian - kiáltozni kezdenek) Halló!... Hallanak bennünket? Emelkedik a vízszint. Hé! ... Maguk ott fent! Baj van!
III. férfi: (tréfának szánja) Baj van Köpecen.
(társai rosszallóan rámerednek)
(csend, mozdulatlanság, az Álarcosok a fülük bojtját sem mozdítják)
II. nő: Magunkra vagyunk hagyatva. Mint mindig, mindenhol. Kint és bent. Egyedül lenni.
V. nő: (maga elé dünnyögve) Azt is meg lehet tanulni. (gunyorosan) Ha szorgalmasan gyakorol az ember. Vagy nem? Nem mindenkinek? Csak a "kiváltságosok" privilégiuma lenne a magány? Az olykor termékeny, ihlető magány.
II. férfi: (a II. nőhöz) Csodálkozik?
II. nő: Tulajdonképpen nem. Várható volt. Bizonyos jelek. Már jó ideje.
IV. nő: Csendesebben. Micsoda könnyelműség! Még meghallják. Lehetnek itt lehallgató készülékek is.
I. álarcos: (fentről leszól) Nyugodjanak meg, pánikra semmi ok.
III. nő: De hát a víz... emelkedik.
II. álarcos: Asszonyom, ellenőriztük, minden O.K.
III. férfi: Még hogy ellenőrizték.(mozdulatot tesz) Ezt ellenőrizték!
I. férfi: Beveszek egy nyugtatót.
IV. nő: (gúnyosan) S attól csökken a vízszint? (kétértelműen) Vagy csak a belső nyomását szabályozza vele?
I. nő: Liba.
IV. nő: Ki a liba? Mondd még egyszer! (neki akar menni, a többiek nyugtatják)
I. nő: Mondom is: liba! (a két nő hajba kap)
V. nő: (maga elé, mint rendszerint, megértő mosollyal) Gyerekek. Fiatalok. Bennük még maradt indulat... szenvedély... legalább nyomokban. Korunkban ez már szinte - atavisztikus.
III. nő: Jesszusom! Már a térdemig ér. S egyre hidegebb. Szinte lúdbőrzik a lábam. És kékül. Nézzék. Nézzék csak meg.
III. férfi: Ez nem történhet spontán. Ez nem lehet véletlen. károsodás! Itt a fejem, hogy...
I. férfi: No: leesett a tantusz?
III. nő: De hát - miért?
II. férfi: Össze kell fognunk. Harapjunk rá!
III. férfi: Ezekkel?
II. nő: Igaza van.
III. férfi: Melyikünknek?
II. nő: Tulajdonképpen mind a kettőjüknek. Éppen ez benne a röhejes.
IV. nő: Te csak röhögj... Bajazzo.
I. férfi: Talán kacagj!
IV. nő: Magának még van kedve szőrözni, amikor nyakunkon a.
I. férfi: Sors.
III. férfi: Sors? Majd mit mondtam!
II. férfi: Hát akkor fogjunk hozzá. Tegyünk végre valamit. Harapjunk rá!
III. férfi: Jól mondja. Tegyünk. "Harapjunk."
(Mindenki áll, nem tesz semmit.)
( Csend.)
I. nő: Már a derekadig ér. Öleljük át egymást szorosan, szorosan.
I. férfi: Érzem, hogy meg fogunk halni. Mindannyian. Hullámsír lesz a végzetünk.
I. nő: Nem! Nem akarom, hogy meghalj. (kiáltva) Segítség! Segítség! Segítsen már valaki! Jön fel a víz. Ő beteg ember. Tudják, a szíve. Nem szabad felizgatni. Presololt szed, meg. meg Nitroglicerint, hát nem értik?
IV. nő: Jaj! Úgy megtántorodtam. Ha elesek, megfulladok! Fogjon már át valaki! Szorosan! Engem is: szorosan!
II. álarcos: Mi az már megint? Nem tudnak nyugodni? Hányszor mondjuk még, hogy minden O.K., O.K., és O.K. Na? Aggodalomra semmi ok, erről kezeskedünk. A dolgokat a kezünkben tartjuk. Minden az előírásoknak megfelelően történik, értem?! Értem!?
III. férfi: Nézzék csak azt az ürgét! (A IV. férfira mutat, aki eddig csendben, sziszifuszi kitartással rakosgatott valamiket - valamilyen lapokat, egyebeket - egymásra, méghozzá a "fal", vagyis a színpad bal széle közelében, s most rögtönzött "építményére" felállva, jóval magasabban van, mint ők)
IV. nő: Ez a nyavalyás még képes és kiszabadul. kiszökik... talán a falon is átugrik, hisz oly közel van hozzá. megmarad. mialatt mi itt sorra megdöglünk! Húzzák le! Rántsák le! Rúgják ki alóla - az építményét! (Ő, meg a III. férfi lerángatják a "bűnöst", az beleesik a vízbe, fulladozik, kapadozik, úszni próbál, végre prüszkölve a felszínre evickél)
IV. férfi: (alig áll a lábán - a víz már a hónaljukig ér - fújtat) De hát - miért? Mit vétettem? Én csak.
III. férfi: Megállj, gazember! Ismerem én a fajtádat! Nélkülünk akarsz te itt valamit elérni? Nélkülünk? És ellenünkre?
III. nő: Hogyhogy ellenünkre?
V. nő: Legalább valakinek sikerülne!
III. férfi: (tölcsért formálva két markából, ordítozni kezd) Halló! Maguk ott fent! Van itt kérem egy gyanús elem. Meg akart szökni. Szökni próbált a szemtelen. De én éber voltam. Én mindenen ott tartom ám a szememet!
I. álarcos: Melyik az?
Többen: (a IV. férfira mutatnak)
III. férfi: Ez volna az kérem.
I. álarcos: Aha. (Ő is felfelé kiált) Főnök, intézkedhetünk?
I. hang: (hangszóróból) Tegyék a dolgukat. Nem tűrjük az ellenszegülést. A saját terveket. A fondorlatokat!
Álarcosok: (dorongokkal vízbe lökik, s egy darabig lent tartják a IV. férfit, aki láthatólag fulladozik)
I. nő: De hisz így megfullad! Nem tett semmi olyat. Kérem, engedje el. Kérem!
III. nő: Ő csak. egy kicsit feljebb. Tudja, a biztonságérzet. A...
II. álarcos: Kuss! ... Vagy esetleg. netán. meg akarná váltani?
III. nő: (zavarban) Megváltani? Hogyan? Mire gondol?
I. álarcos: (röhög) Hát mondjuk, feláldozza magát - helyette.
III. nő: Helyette? Nem is ismerem.
II. álarcos: Nahát akkor pofa be. Akad még egy-két ilyen emberbarát?
(a szereplők szégyenkezve összenéznek, nem reagálnak)
I. álarcos: Akkor most halászunk! (Egy hosszú rúdra erősített merítőhálóval lenyúl, s kiemeli a IV. férfi talán már élettelen tetemét, majd fent, hátul eltűnik vele.)
III. nő: (felsír) Ó, Istenem!
IV. nő: Nekem csak ne adja itt a bankot, meg a vérző szívű együtt-érzőt. Maga, kis drágám, éppen olyan gyáva, akárcsak mi. (csúfolódva, kántálva) Gyáva, gyáva, gyáva!
II. nő: Gazemberek!
III. férfi: Főnök! Főnök, hallja?... Itt valaki. ez a nő azt mondja. azt karattyolja.
II. férfi: (nagy nehezen, az egyre magasabb vízben kínlódva megközelíti a III. férfit, s fejét a víz alá nyomja. Az nem hagyja magát, harcolnak. Hol az egyik emelkedik fel a vízből, hol a másik.)
III. nő: Jaj, ne hagyják! Ezek képesek és még megölik egymást!
IV. nő: Na és! Egy árulóval több vagy kevesebb.
III. nő: De lehet, hogy a másik... a másik.
II. nő: Őt sem ismerjük. Vagy maga igen?
I. férfi: Árulók mindig, mindenütt voltak. És vannak, vannak. Kiirthatatlanok. Egyszerűen kiirthatatlanok. Akár a parlagfű. (hirtelen) Én magát sem ismerem!
III. nő: Még ha áruló is. Még ha az is. Hát nem értik? ... Nem, nem értik. És lehet, hogy nem is rossz, csak.
IV. nő: (gúnyosan felnevet) Kis hülye!
III. nő: ... csak gyáva.
V. nő: A szerencsétlen. Nem születtünk mindannyian - hősnek!
I. nő: Sajnos túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy egymást áldozzuk fel. (az I. férfihez) Segíts már nekik. Mind a két nyavalyásnak.
I. férfi: Majd a sors.
I. nő: A sors?! Te javíthatatlan fatalista, te. (Már csak úszva képes megközelíteni a két egymással küszködő férfit. Megkíséreli szétválasztani őket, püföl, húzgál, csíp, rugdos, stb. A két férfi végre elengedi egymást. A víz ismét emelkedett.)
IV. nő: Megint emelkedett a vízszint! Félek! Nem szégyellem kimondani: igenis, félek!
III. nő: Meghalunk, jaj meghalunk! És én még nem is éltem.
IV. nő: Jókor jut eszébe. Ha szabad kérdeznem: eddig mire várt? Netán holmi sültgalambra?
I. nő: Hát ha újra kezdhetném... talán én is. másként. vagy máshol.
II. férfi: Máshol? Soha!
I. nő: Annyi. lehetőség. meg. meg minden. Nincs igazam? Mondják. Mondják: hát nincs igazam? Csak újra kellene kezdeni. Erélyesebben. Határozott tervekkel és szervezetten. Sosem lehet eléggé késő!
II. férfi: Sosem!
II. nő: Hát. Nekem néha az az érzésem.
I. nő: (I. férfihez) Mondd te is. Nyugtass meg! Te mondjad, hogy: Harapj rá! Harapj rá! Akkor elhiszem. Akkor mindent elhiszek, és mindent újra kezdek! Érted. Értetek!
II. férfi: Fogjuk meg egymás kezét. És formáljunk láncot. Így. Most emelkedjünk lábujjhegyre.
III. nő: Könnyű maguknak, de én kicsi vagyok. alacsonyabb. Nekem már az államig ér. Jaj, már nyelek is. belőle. Blutty. Siessünk!... Tulajdonképpen... mit... blutty... akar... ezzel?
II. férfi: Keressük meg. tapogassuk ki közben az Ő... az Ő lapjait, vagy mijeit. Mindenki egyre álljon rá. addig is. Kell itt lenni még hasonlóknak.
I. férfi: Meddig? Ez a vég. Érzem. Én nem akarok tovább kínlódni, fölöslegesen reménykedni, én. Én meg akarok halni. én.
I. nő: (sikoltva) Az Istenért! Hallgass! Itt egy lap. Megtaláltam az egyik lapot! Kitapogattam a lábammal. És itt van még egy. Én. én odaadom neked a magamét is. Egyetlenem. (megcsókolja)
IV. nő: Még mit nem! Az a lap az enyém. Maga csak fulladjon meg a drágalátos szerelméért... de ne az én számlámra. Lefelé onnan! (gúnyosan) "Egyetlenem!" (dulakodnak)
I. nő: (I. férfihez) Csinálj már valamit te is! Segíts! Mindig csak én, csak én. kaparjam ki. a sült gesztenyét?...Védekezz legalább!
III. nő: Én is találtam egyet... Találtam! ...
V. nő: Én is kitapogattam. Kettőt is. Odaadom őket. Tessék. Kinek kell? Odaadom!
III. nő: De mi ez? Érzitek? Érzitek?... Már megint csak a vállamig ér!
III. férfi: Hurrá! Apad! Megmenekültünk!
III. nő: Megmenekültünk!
II. férfi: De vajon mi célból? Valamit akarhatnak ezzel! Valamit forralnak, mert csak úgy. . . csak úgy.
(Az Álarcosok már egy ideje eltűntek a szemünk elől)
(Csend, majd fent váratlanul nagy robaj, tülekedés, ordítozás, lövöldözés.)
I. hang: (A hangszóróból halljuk most is, de érezzük, hogy a "gazdája" bajban van, megtámadhatták. Harcol, parancsolgat, egyezkedni próbál, majd könyörög, végül már csak hörög) Nem! Nem engedem! Micsoda? Csak semmi feltétel! Semmi tárgyalás. Rajta! Fogjátok el őket, kerítsétek be. Könyörtelenül! Csak könyörtelenül. Hogyan? Nem értem. Őrség! Segítség! . . . Micsodaa? Ti támadtok rám? Éppen ti? . . . Egyezzünk ki. . . Tárgyaljunk. Segítség! Kegyelem. Kegye. . . Jaj! (halálhörgése hallatszik)
II. nő: Puccs.
III. nő: Puccs vagy nem puccs, de akár hiszitek, akár nem. . . a víz tovább - apad!
III. férfi: Már csak derékig ér.
IV. nő: Combközépig. Hát lehetséges?!
I. nő: Szép lassan csordogál kifelé. Kicsikém. . . édesem. . . megmenekültünk!
II. férfi: Azt még majd meglátjuk!
III. férfi: Ejnye, de savanyú! Maga már örülni is elfelejtett?
IV. nő: (nevet) Keserű, mint a vadalma. . . vagy vadkörte. Mondja, a vackor az tulajdonképpen vadkörte?
I. férfi: (Az I. nőnek) Te lehet, hogy megszabadultál, de én már - soha. Nekem már végem. A lelkem lúgozódott ki ebben az állandó bizonytalanságban, ebben a sötét diszkriminációban, amelyet még a nevén sem nevezhetünk. Amióta csak az eszemet tudom, hazugságban élünk.
(Fentről dulakodás zajai, zűrzavaros hangok, kiabálás, ordítás, lövések, majd csend.)
II. hang: (A hangszóróba bömböl, akárcsak az elődje) Figyelem, figyelem! A hatalmat átvettük. A rend helyreállt. Mindenki őrizze meg nyugalmát és méltóságát. Felszólítok mindenkit, hogy lojális állampolgárként viselkedjék! Pánikra semmi ok.
III. nő: Mind kifolyt! Már csak egy-két tócsa. emlékeztet.
II. nő: Nem akarok emlékezni!
Álarcosok: (Fentről, vigyorogva, az V. férfit engedik le.) Nesztek! Itt az utánpótlás. Ha ti nem törődtök vele, nekünk kell gondoskodnunk a natalitás növekedéséről. vagy legalább az egyensúlyban tartásáról!
V. férfi: (Zavartan, elkülönülve áll. Egyelőre senki nem közelít hozzá, gyanakodva figyelik. Sokára szólal csak meg.) Nem harapok!
II. nő: Ne csodálkozzon rajta, hogy nem diadalkapuval, meg virággal fogadjuk. Már megbocsásson, de... de onnan fentről jött!
V. férfi: Mindannyian onnan jövünk le. Egyszer. Vagy oda megyünk fel.
III. nő: (a mellette állóhoz) Ezt hogy érti?
IV. nő: (szorosan az V. férfihez simul) És mondja. mi újság odafönt? Tényleg olyan.
V. férfi: (zavartan föl-, majd körbepislant) Hát. Minden rendben. hogy úgy mondjam. Igen. Egészen rendben. Hogy úgy mondjam.
II. férfi: (elneveti magát) Értem.
V. férfi: (továbbra is zavarban, kétértelműen, mintegy rejtjelezve, ugyanakkor kissé gyáván is.) Nincsenek információim! Abszolúte nincsenek. (Megint felpislant.) Az élet gyönyörű. ott fent. (halkabban) Csak egy kissé. összetett. Hm. Azt hiszem, ez a helyes kifejezés.
III. férfi: Most hogy ilyen kellemes - "szélcsend" van. Nem gondolják, hogy meg kellene "szerveznünk" a további életünket? (a férfiakhoz) Rajta, pajtás: Harapj rá!
II. nő: S ezt persze maga akarja megszervezni.
III. férfi: Miért ne? Ha nem akad invenciózusabb egyén? Az ilyesmire, kérem, születni kell.
II. nő: Veszem észre. Meg másra is. Másra is. Születni!
III. nő: Mire? Mindig rébuszokban beszéltek! Furton-furt csak titokzatoskodtok. Rémesek vagytok, tudjátok?
V. férfi: Alapíthatnánk, mondjuk - pártot.
I. nő: Tudtam!
I. férfi: Engem hagyjatok ki. Az egészből.
V. férfi: Mit tudott?
I. nő: Hogy ezt fogja javasolni.
IV. nő: (Az I. nő fülébe súgja.) Gondolod, hogy beépített ember a pasi?
II. férfi: Hát ha egy szervezett új életről lehetne szó. ahhoz nekem is volna egy programom. Egy programom, tudják? Mert egy párt, mint olyan - program nélkül csak tehetetlenül libegő ökörnyál. a nagy puszta levegőégben.
V. nő: Milyen szépen mondja a lelkem. Milyen költőien.
I. férfi: Mindenből. Én nem akarok már semmit. Semmit. Álmok. csalódások. Puccs. Puccs. Csak egyik puccstól a másikig. Egyiktől a másikig.
V. nő: Ez az élet, fiam.
II. nő: Gyönyörű! Ahány ember, annyi párt. Mindjárt én is alakítok egyet. Csak aztán tagság is legyen!
I. férfi: Mindennek vége. Nem érdemes. Semmibe kezdeni. Miért nem hisznek nekem?
III. férfi: (megböki, s lökdösni kezdi az V. férfit) Te akarsz valamit? Te jöttment!
V. férfi: Áruló!
III. férfi: (felvillan a tekintete) Aha!
I. nő: Tud a lenti dolgokról, pedig itt se volt!
IV. nő: Jól sejtetted, drágám: tégla! (elhúzódik az V. férfitól)
V. férfi: Nem igaz! Nem igaz! A látszat csal. Én éppen olyan.
III. férfi: Intézzük el. kapcsoljuk le, míg ránk nem hozza. őket!
III. nő: Mondjátok, most - kinyírjuk?!
V. nő: Jaj ne! Fiaim: egymást ne!
I. férfi: Mindannyian árulók vagyunk! Mindannyian.
IV. nő: Azt már csak nem hagyjuk, hogy azok ott éppen a fejünkre - már megbocsássanak a kifejezésért - szarjanak?! Én... én megharapom! Meg én!
(Az I. Férfi és az V. nő kivételével fenyegetően körülveszik az V. férfit, s ütni, rugdosni, köpdösni kezdik.)
II. férfi: De hisz ez a palimadár is áruló! (A III. férfira mutat.) Őt is megilletné egy kis átnevelés! (Ő a III. férfira támad. A csoport két pártra szakad, általános kavarodás. Végül már szinte mindenki mindenkivel kiabálva, visítozva, káromkodva harcol, verekszik.)
I. álarcos: (A II. hang tulajdonosához beszél.) Az. események folytán... lent ... közben kifolyt a víz.
II. hang: A víz? Hagyták kifolyni? Hát ez. ez.! Példátlan!
II. álarcos: Az utolsó cseppig kiszivárgott.
II. hang: Azonnal megkeresni és megbüntetni a felelősöket! Mind egy szálig!
Álarcosok: Igenis. Tudomásul vettük a parancsot. Azonnal intézkedem. Utána pedig... töltsük fel ismét vízzel a... a helyet?
II. hang: Várjatok! Jobb ötletem van. Töltsék fel csak ők - maguk! (A hangszóróba) Figyelem, figyelem! Hölgyeim és uraim, jó hírem van az önök számára. Mivel látom, hogy unatkoznak, és foglalatosságra vágynak, arra kérem önöket, hogy álljanak "falhoz", majd pedig érintsék meg őket. Értik, mit kérek?
(A verekedők lassan ocsúdnak.)
III. nő: Ez valami - játék lesz?
II. hang: Úgy is nevezhetjük.
A verekedők: (Össze-vissza, egymás szavába vágva) Mit akar ez tőlünk? ... Fogadjunk szót?... Valami kitolás lehet. Csak tudnám, mire megy a játék. Nincs sok választásunk. Gondolkozzunk még egy kicsit. Nem szabad rögtön. hűbelebalázs módjára. A dolgot jól meg kell rágni. fontolni. megtervezni.
II. hang: Én várok!
III. nő: Így, egy tenyérrel jó lesz? (Ő már az egyik "falnál" áll, s fél kézzel megérinti. Lassan a többiek is szállingózni kezdenek a 3 "falhoz", azaz a színpad széleihez. Van, aki biceg, vagy fájós testrészeit tapogatja.)
I. álarcos: Szaporábban, szaporábban!
II. álarcos: Azt akarjátok, hogy bottal serkentsünk benneteket?
II. hang: Most arra kérem önöket, hogy guggoljanak, vagy térdeljenek le, és a falak tövében próbáljanak megkeresni egy kerek fémfogantyú-félét.
(A kilenc ember keresgél.)
IV. nő: Nincs itt semmi. A bolondját járatja velünk.
I. nő: Egy adta kosz vagyok.
III. férfi: Végig csúsztuk-másztuk már ezt az egész hodályt.
V. nő: Olyan nehezemre esik már ez a sok kúszás. Minek is él már az ilyen magam fajta vén csont?
II. férfi: Hogy emlékezzék, asszonyom. Az elmúlt időkről. És hogy bennünket is emlékeztessen. Néha. Arra, hogy valaha itt...
II. nő: Csak nem azt akarja mondani, hogy itt valaha is... Kánaán volt?
I. férfi: Nem vitás. Meg akar alázni.
II. hang: Aki elsőnek rálel, cukorkát kap!
II. férfi: A lovaknak szokás kockacukrot adni - jutalmul. Meg a pincsikutyáknak.
III. nő: Azoknak még pitizniük is kell érte.
I. nő: Az az érzésem, hogy fogunk mi még itt pitizni!
II. hang: Ha szabad kérnem. egy kicsit gyorsabban!
I. álarcos: Mindent bele! (röhög)
III. nő: Megtaláltam! Megvan!
V. férfi: Mi az? Mi az, amit megtalált? Te látod? (Oda akar menni, mire a többiek is kíváncsian megindulnak)
II. hang: (süvöltve) Mindenki maradjon a helyén! (kedvesebben, a III. nőhöz) Nagyszerű. Gratulálok. (az Álarcosokhoz) A jutalmát! Adjátok neki át jól megérdemelt jutalmát.
II. álarcos: (cukorkát dob a III. nőnek, aki boldogan elkapja és szopogatni kezdi)
III. nő: Málnás.
II. hang: S most erőteljesen csavarja - jobbra.
III. nő: (Az a bizonyos "fémfogantyú" tulajdonképpen egy eleddig rejtve maradt csapfej. A III. nő mozdulatára több helyről is ömleni kezd a "medencébe" a víz. Persze a színészek csak megjátsszák, hogy ott van, a nézők pedig elképzelik a létezését. Mint már a fentiekben említettem, a rendező és munkatársai fényeffektusokkal érzékeltethetik a vízszint rohamos újraemelkedését.) Szent Isten! Mit csináltam?! Minden oldalról ömlik a víz! Jaj. Mindjárt. majd mindjárt elzárom! Egy picurka türelmet. kérek csak. csak. Addig is ... bocsánat! Uh. hol is. (Megkíséreli visszafordítani a csapfejet, de ebben két dolog akadályozza meg: az egyik, hogy a hirtelen töltődő medencében, az erős vízsugártól, amely a szemébe is spriccel, nem találja már a csapfejet, hiába tapogat lázasan utána; a másik pedig, hogy további tevékenységét a II. Hang erélyesen megtiltja.)
II. hang: Meg ne próbálja elzárni! Ez parancs!
III. nő: De uram! Így megint ellep bennünket a víz. és ezt én ... én műveltem! Mindig is olyan kétbalkezes voltam, de majd mindjárt. (tovább kutat a vízben, időnként egész fejét alámeríti, majd sírva, prüszkölve ismét fel-felbukkan belőle)
I. férfi: ... és így ásatták meg velünk a saját sírunkat; mint hajdanában az agyonlövésre ítéltekkel az agyagos gödrüket, amelybe - fényképezés után! - aztán belehullhattak. Ismétlődik a történelem.
I. nő: Önkezünkkel. Pfuj! Juj! Ez rettenetes!
IV. nő: (III. nőhöz) Hogy te milyen baromian marha vagy.
III. nő: (sír) Igazad van! Szamár vagyok! Igazad van. Kész szamár. Buta! Buta!
V. nő: Ugyan, kislányom! Hiszen ez a sok nagyokos sem jött rá.
IV. nő: (békülékenyebben) Hogy mi is milyen. milyen. manipulálhatóak, meggondolatlanok, szervezetlenek, tehetetlenek.
V. férfi: Mik még?!
IV. nő: Nincs rá szavam. kis drágáim.
II. férfi: No nem! Eszközök azért nem leszünk! Annyira azért már nem alacsonyíthatnak le bennünket! Teszek róla. (lebukik a víz alá, hogy elzárja a csapot, amely egy egész csaprendszer főgombja, elosztója)
III. férfi: Igazad van, haver! Van, amit már nem lehet lenyelni. Megkeressük! (Ő is lebukik a víz alá, hasonló célból. A többieken pánik uralkodik el. Van, aki futni próbál, van, aki "falra mászna", a haját tépi, kiáltozik, sikoltozik, stb.)
II. hang: Mindenki maradjon veszteg! Figyelem! Figyelem! Áramot vezettünk a falakba. S most bekapcsoljuk. (az Álarcosokhoz) Kényszerítsék már felszínre azt a két hülyét!
Álarcosok: (Hosszú rúdjaikkal beleszúrnak előbb az egyik víz alatt matatóba, majd a másikba is. Azok hirtelen-váratlan fájdalmukban felbukkannak a vízből.)
II. hang: Most már áram van nemcsak "otthonuk" falaiban, hanem a fő-elosztó csapfejben is. Reménytelen az ellenszegülésük!
II. férfi: (tehetetlen dühében sírva fakad, majd a saját fejét kezdi öklözni)
III. férfi: (odabotorkál a III. nőhöz és pofon vágja. Az lehajtott fejjel tűri.)
II. hang: Most pedig majd eljátszogatunk egy kicsit. (az Álarcosokhoz)
Kapcsolják be a vízforralót.
(Amennyiben a rendező a vetítés mellett dönt, úgy az egyre emelkedő "víz" lassan rózsaszínűre, majd pirosra vált. Ha nem, akkor csak a szereplők játsszák el, hogy a víz egyre jobban melegíti, majd később valósággal égeti, "főzi" őket)
III. nő: Hál' Istennek! Végre nem olyan jeges már a víz. Valósággal meggémberedtem . Haragszotok még rám?
V. nő: (megsimogatja) Kis csacsim.
II. nő: Ugyan! Itt már rég nem rólad szól a történet.
IV. nő: Csak még egyszer kikerüljek innen! Fogadom, jó leszek. Nem vagyok vallásos, de esküszöm, egy adományt. nem is kicsit. a szegények istápolójának, rózsa-osztó Szent Erzsébetnek... vagy Kaszap Istvánnak. Azt hiszem, ő volt a nénikém védőszentje.
III. nő: Az én apám is. Ő mindig a Szent Antal-szobor perselyébe tett.
III. férfi: És legalább megsegítette?
III. nő: Ó, többször is! Egyszer, emlékszem, vidékről érkezett, nagyon boldogan, és még éjjel felverte álmából a papot, hogy megadja Szent Antalnak a "tartozását". Szegény öreg lamentált is miatta: "Ej! Nem várhatott volna ez holnap reggelig?" Ő meg csak a fejét rázta, hogy nem, nem, egy percig sem. Amit megígért, megígért. Adós, fizess!
I. nő: Melegszik a víz!
II. nő: Hiszen mondta! Megmondta, hallottam: "Kapcsolja be a vízforralót!"
V. férfi: Húsleves lesz belőlünk.
III. férfi: A kérdés csak az, hogy marhahúsleves-e, avagy csak csirke-becsinált?
II. nő: Csak viccelődjenek. Én nem akarok se szent, se mártír lenni.
I. férfi: Ez egyre kibírhatatlanabb!
II. férfi: (kiáltva) De hát mi a bűnünk? A halálraítélteknek legalább megmondják, mivel vádolják őket!
I. álarcos: Hallja ezt, főnök?
II. hang: (mint mindig, ezúttal is hangszóróba beszél) Hát jó. Most már úgy is mindegy, közeledik a - végelszámolás: Az, hogy kékek vagytok.
II. férfi: Kékek? Hogyhogy kékek?
II. hang: Nézzetek csak végig magatokon.
III. nő: Nézek. egyre nézek.és én bizony nem látok semmit! Az égvilágon semmit.
V. nő: Még hogy kékek! Még ha vörösöket mondott volna.
II. nő: Ezekre a kék mintákra... a ruhakelmékre elszórtan ráfestett virágokra... pettyekre... kék farmerekre, szoknyákra gondol? De hát ez semmi! Ennyi kéket bárkin megtalál.
I. férfi: Én már fövök. Nyugodtan szórhatnak rám egy kis babérlevelet. meg bors- szemeket, zöldség- és sárgarépa-karikákat.
V. férfi: Letépem magamról a kék ingemet. és akkor mi van?
II. hang: Semmi. A külső jelek csak afféle szamárvezetők - kezdő nyomozóknak. A lényeg a belsőn van.
I. férfi: De hát hol? Hol láthatóak? Afféle billogok a testünkön, a bőrünkön, amiket izzó vassal belénk sütöttek? Hadd lám, hol rejtekeznek?(ideges, kétségbeesett vetkőzés közben az I. nőnek) Szemlélj meg te is. Szemléljetek, vizitáljatok, mint állatorvos a marhát. Hol vagyok hát megjelölve?
II. hang: Mélyebben. Sokkal mélyebben. Önök talán nem is tudtak róla. szerencsére. de mi utánanéztünk. Akiket ide - hosszas előtanulmányozás után! - begyűjtöttünk, azok holtbiztosan - nekem, öreg rókának elhihetitek - holtbiztosan kékek!
II. férfi: S ez a kékség. miben manifesztálódik?
II. hang: (türelmét vesztve) Nincs most idő hosszas filozofálgatásra - magad is hamarosan rájössz! Mások vagytok. Punktum. (az Álarcosokhoz) Kapcsoljanak rá erősebben. Unom már őket.
(A víz egyre nő, s egyre melegebb. A benne ácsorgók, futkározók mint valóságos pokolbéli üstöt élik meg. Egyre jobban szenvednek, kiáltoznak, sírnak, törülközni próbálnak, vetkőzni, összekapaszkodnak, segélykérőn felfelé nyújtogatják a karjukat.)
IV. nő: Szent Isten, a bőröm! Ráncosodik, vörösödik... és repedezik, jaj, már repedezik! (sikoltozik)
III. nő: Így ver az Isten! (hangosan imádkozni kezd)
I. férfi: Gyere, kedvesem. Gyere! Legalább percekre. (Karjába veszi I. nőt, aki így egy időre kikerül a forró vízből. Összeborulnak, ám a férfi fájdalmában közben egyre váltogatja a lábait, izeg-mozog, járkálni próbál, szemmel láthatóan szenved.)
I. nő: Váltsunk. Most egy kicsit én tartalak téged.
I. férfi: Úgysem bírnál el. Maradj. Eddig úgy is csak teher voltam a számodra. Az örökös depressziós önmarcangolásommal, a nihilizmusommal meg a...
I. nő: Te, aranyvirágom? Soha! Gyere, cseréljünk. Ha csak fél méterre emellek meg, akkor is.
(Kínlódva, erőlködve megkíséreli ölébe emelni a férfit; nevetségesen hatnak; félő, hogy bármelyik pillanatban elejtheti.)
I. férfi: Mindig is szerettelek, csak sose mondtam.
I. nő: Tudom.
I. férfi: Most én vagyok soron.
I. nő: Csak még egy icipicit. (A továbbiakban is egymással lesznek elfoglalva, egymást mentenék, felváltva és egyszerre, ha tudnák.)
(A II., III. és V. Férfi sietve sugdos, pusmog egymással.)
II., III., V. férfi: Meg kell kísérelni! Ki kell törni! Harapjunk rá! ... Várjatok azért egy kicsit. Előbb tanácskozzuk meg, hogyan... ki...
II. nő: (A II. Hanghoz, kiáltva) Tárgyaljunk!
II. hang: Azt csak vesztésre állók szoktak.
III. nő: Úgy éget! Hát nincs, aki segítsen? Hát csakugyan meghalunk? Istenem!
II. hang: (az. Álarcosokhoz) Gyorsítsunk. Adagoljanak a vízbe egy kis - dúsítást!
IV. nő: Ezt nem lehet elviselni. Most már csíp is. Mar. Milyen lett ez a víz? Nézzétek csak! Nézzétek: sötétedik!
(Ha a rendező a fényeffektusok mellett döntött, akkor most az egyre emelkedő víz sötétvörösre, majd barnára, végül, rövid időre feketére változhat, de aztán - a vízzel együtt, ugye - eltűnik.)
IV. nő: (V. férfihoz) Maga! (Hogy az nem figyel eléggé rá, valósággal kicibálja a másik két sebesen tárgyaló férfi mellől) Figyeljen rám. Magában bízom meg legjobban. (Kínjában, nagy-nagy szükségében még kacérkodni is megpróbál, ami ezúttal tragikomikus.) Tudja, hogy maga itt a legcsinosabb fiú? (A férfi tanácstalanul méregeti. Ő is szenved, de azért imponál neki a dolog. Elvigyorodik.) Segítsen rajtam! Kérem, kérem! Érzem, hogy nem bírom itt tovább. Ebben a pokolban. Még egy fél óra és én - megőrülök!
III. férfi: (V. Férfihez) Mi a fenét csinálsz? Gyere már!
V. férfi: De hát mit. mit tudok én, amikor magam is. (Mindketten ugrándoznak, kapkodják a lábukat, "eveznek", vakaróznak, gyötrődnek a lassan elszíneződő vízben.)
IV. nő: Tegyen át. dobjon át a falon. Könyörgöm!
V. férfi: De hát. Észreveszik. Azt hiszem, nem is tudnám.
II. férfi: (V. Férfihez) Na mi lesz? Hagyja most. Várjuk! (sietve tovább tárgyal a társával)
IV. nő: (egyre jobban, kétségbeesettebben hadar) Majd külön-külön közelítjük meg. Hogy ne vegyék mindjárt észre. Maga hirtelen felkap és - áthajít. Maga olyan erős! Igazi férfi! Egy igazi férfi! Hallgasson rám!
V. férfi: (egy gesztussal türelemre inti férfitársait) Nem tudhatjuk, mi van odaát. Lehet, hogy valami mélység, szakadék. vagy szögesdrót. Esetleg kutyák. Mit tudom én.
IV. nő: Akármi. Inkább a gyors halál, mint - ez. Ez a borzalom. Most ne gondolkozzon. Én már döntöttem. Figyeljen! Előre megyek. Egy idő múltán kövessen. Kövessen, bármi történik is. Kedves. (Futólag megcsókolja, hozzábújik egy percre, majd ahogyan képes a vízben mozogni, lassan, oldalazva, időnként meg-megállva, gyanú-elterelés céljából apró kitérőket téve elindul az egyik "fal" felé. Egy idő múltán az V. férfi, hasonló módon, követi. Amikor melléje ér, hirtelen, kissé megkínlódva, küszködve megemeli, "felkapja", majd átlódítja a IV. nőt a " falon".
(Éles sípszó.)
I. álarcos: Egy fogoly... egy fogoly nő... jelentem... megszökött... vagyis...
II. álarcos: Megszöktették!
II. hang: Mert nem voltak eléggé éberek. Ennyiükre nem képesek vigyázni? Ezért még megfizetnek! Azonnal hozzák elém a bűntársát!
Álarcosok: (Forgolódnak, kezüket használják szemellenzőnek, majd messzelátót is hasznának, de hiába) Eltűnt!... Nem látjuk. Szinte szőrén-szálán. Megfoghatatlan!
II. hang: Na ne vicceljenek itt nekem. Innen nincs hová menekülni!
II. férfi: De van.
II. hang: Nocsak. Hát okosítson már fel. Ugyan hová a pokolba?
II. férfi: és II. nő: (majdnem egyszerre) A halálba... (kissé meglepetten egymásra mosolyognak)
II. hang: Megkeresni!
(A közönség közben láthatja, hogy az V. férfi - feltehetően attól való félelmében, hogy megkínozzák - öngyilkosságot kísérelt meg: lebukott a forró, "manipulált" vízbe, ott fekszik valahol a fenekén.)
II. nő: (súgva) Úgy érzem, itt van a lábamnál. Talán. Hiszen a lábam mintha már nem is az enyém lenne! Biztosan deformálódott. Örökre. (sír)
III. nő: (félhangosan, nyögve a fájdalmaktól) Keresztényi kötelességünk megmenteni. Lehet, hogy csak megbotlott. Hogy nem is akart. Ki kell. ki kellene.
V. nő: Nem!
II. hang: Mi van? Látják valahol?
II. férfi: (fojtott hangon a III. nőhöz) Megfojtom, ha elárulja. A kínhalált akarja ráhozni?
(Az I. férfi és az I. nő közben úgy "emeli", tartja egymást nagy erőtlenül, hogy tulajdonképpen már mindketten a vízbe lógnak, furcsán guggolnak meggörnyedve, gondolattalanul, szinte haldokolnak már.)
(Az Álarcosok időközben eltűntek.)
(Fent hirtelen lárma, harci zaj, lövések, kiáltások, érthetetlen parancsszavak.)
III. férfi: Hallják ezt?! Halljátok? Valami történik! Valami megkezdődött... vagy folytatódik.
II. férfi: ... talán csak ismétlődik.
III. férfi: ... ott!
III. nő: (örömmel) Csökken a vízszint! Látják? Ti is látjátok, ugye?!
II. nő: Istenem! Csak nem. Csak nem?!
II. férfi: Még ne örüljünk olyan nagyon.
V. nő: Ne bizony!
III. férfi: Már miért ne örülnénk? Ki tilthatja meg? Szemmel láthatóan apad. És hűl is.
II. férfi: Lehet, hogy csak egy újabb puccskísérlet, s hamarosan egy harmadik Hang szólal majd meg a hangszóróból.
III. nő: (rátalál az öngyilkossá [?] lett V. férfira és sírva ráborul)
Ezt is én öltem meg!
III. férfi: (mutatóujját a halántékánál forgatva mutatja, hogy az illető alighanem begolyózott)
V. nő: (Lefogja az V. férfi szemét, majd siratódal dúdolásába fog.)
II. nő: (az ölelkezőket rázogatja) Ébresztő, ifjú szerelmesek! (mivel azok nem mozdulnak, ijedten) Csak nem haltak meg ezek is?!
(Fent felerősödik a harci zaj.)
II. férfi: Ugye megmondtam? Jó lesz egy kicsit még várni azzal az örömujjongással!... Most! Most végre nekünk kell lépnünk!
III. férfi: Kellene. De nézz körül, hányan maradtunk.
II. férfi: Nincs már veszteni valónk. Harapjunk rá!
III. nő: (Hangos, kétségbeesett imába fog.)
V. nő: (tovább énekli a siratódalt)
(Függöny)