Böndör Pál: Eleiai tanítvány

Óda a síránkozókhoz

Hetvenkilencben vettük a házhelyet és
persze rögtön – már az alapra ráment
mindenünk: ingünk-gatyánk. Úgy
                álltak a dolgok hogy egyre csak

evésidőben küldtük a gyermekünk
a nagyszülőkhöz látogatóba. Egy
            jó éve volt zsíros kenyér vagy
                alma ebédre a fő fogásunk

r.'égis mi vertünk lelket egy-egy levert
új ismerősbe. Annyi siránkozást
                sopánkodást! És azt a végte-
                len panaszáradatot! – Szerencsénk

volt: nem maradt így annyi időnk a sa-
ját gondjainkra! Voltak akik hazu-
doztak – de mit számít ma már az?
                Nélkülük azt hiszem elveszünk
                majd.