Biztonsági gyufa
(Tenyerével gondosan elkeríti az égő gyufaszálat.)Es a szél egyre nyugtalanabb, egyre veszettebb,
utat talál fázós ujjai között, hajlítja a lángot,
mely előtt megtorpantak szűkölve az állatok,
és nem férkőzhettek gyenge teste közelébe.
Majd, mert elaludt az első gyufaszál,
a nyírfaháncs dobozból egy másikat vesz elő,
idegesen játszik vele, meggyújtja, óvja a széltől,
valaki odahajol, cigarettájára gyújtana,
aztán megint valaki, odahajolnak, megnézik a tüzet.
Lassan összegyűlnek a tűz körül az emberek?)
Ákár elölről kezdődhetne minden.
Testével akarja útját állni a szélnek, a szélnek,
amely úgy tűnik, minden irányból fúj, minden irányból
feltámadt a láng ellen, a tűz ellen a markában.
(Felnőtt ember, és gyufával játszik, mondja nevetve
mellettem a tarka kendős asszony.)
Állandóan fordulnia kell, a szél nem nyugszik,
a földről csaphat fel,
az égből zuhanhat tenyerei közé, figyelnie kell,
megsejtenie előre minden mozdulását.
Fordul, makacsul védi a lángot, forog, forog,
mintha táncolna a szélfordulás szeszélyes ritmusára,
mintha táncolna a tűz körül.
(Vihar készülődik, a fényes villámok, akár azok,
melyek képzeletünk felgyújtották régen.)
Nézem az embert, tenyerével gondosan elkerít
egy villámlást, a gyufa lobbanását,
a táncolók árnyékát a tűz körül,
a szervezetünkben lassan égő szavakat,
fehérjéket és zsírokat.
Mintha tűzhelyénél mutatna helyet,
– egy doboz gyufával játszik velem
(helyezget időben, térben).
Egy ember egy doboz gyufával a márványköves téren
öt lépésre a padtól, amelyen ülök.
Tenyerével gondosan elkeríti
a rideg kavicsból ugró szikrát.
Felnőtt ember, és gyufával játszik – mondja nevetve
a tarka kendős asszonyság.
Vagy el sem kezdhetnénk újra, kezünkben híján már
a tűzgyújtás türelmének?
