Tomaž Šalamun: Arkhilokhosszal a Kikládokon

 

Olajfa és haj

 

A látens légy óvatos, megpofásítani őket nem fogom.

A kulcsok hegyesek. A kockákat kaszával nem oltalmaztam.

Ha nincsenek mennyiségek, a húst se vágjuk meg,

 

ha a húst se vágjuk meg, szakadék sincs. Pri-

jatelj istállója sincs. A palló egy ököl. A ránc

híres és hájas. A jóllakottságban, a fehér antennában,

 

a lencse alatti és a tükörben lévő tagoltságban.

Ki lélegzik a rózsákkal? Az imádság miért toldalék?

Azt ásom, amit már felszántottam, hogy ne kelljen

 

elbúcsúznom. Az úrnak körtét ásunk. Nincs,

nehogy a magra nyomást gyakoroljunk. Az imádság

egy félreérthetetlen ismétlés, míg be nem válik.

 

Ha beválik, kifehéríti a nyílást. Helyezd magad a

szántással szembe. Tehát jogom van hozzá. A vonalak

a stílus alapjai ás az imádság egy stílus. Ahogy

 

a madár kakál. Ahogy a halak zuhannak. Ahogy a föld

saját magát gyógyítja, hiszen töpreng, töpreng.

Én az előtt a lépcső előtt állok, amikor a

 

hernyó még nem szilárdul meg a Marsra fel. Amikor

a folyó még egyáltalán nem folyik. Amikor a legyek

zsiráfok és a zsiráfok csatornák. Amikor arany van mindenütt

 

körös-körül, mert szétszóródott. Amikor Origenésznek

nincsen még gégéje. Amikor minden, ami van, nem ragad

tapasztalattá. Mielőtt belevág a harmat Isten szívébe.