Tomaž Šalamun: Arkhilokhosszal a Kikládokon

 

Stefanel zakó

 

Arezzóban egy kirakatot bámulok. Ujjaimat az üveghez

támasztom. A kávét felfalja az alagút, a diadalkapu apró

lámpákkal van tele. A harangtorony a kőtől a fúgáig emelkedik,

a kőtől a fúgáig s aztán a Badieból való madarakkal

köpködsz. Papucskában jártam be őt az utat, a dotto e

grassoban. Ahol Valter volt a polgármester. Az én vitrinemben

egy vaddisznó hever, akit Maurizio lepuffantott. A parasztok

csoportokra oszlanak. Alvás közben találtam rá.

Most aranykeszeget süt. A kemény hús a tengerben repesztett.

Bazilikával vagyok beszórva. Az én campanileom álmodik.

Mint egy állat parkolok. Abrupt módon vonszolom a lépcsőkön

zsákmányom, Métkát. Betöröm az ajtót és a heverőre vetem őt,

hogy fájjon neki, hogy fájjon neki, hogy fájjon neki, míg nem

fog úgy hegedülni, mint a szürke lovak. A szürkék

a jégen állnak és a napnyugtát nézik és dalolnak.