Szögi Csaba: Drót

A fáradtság az a bizonyos érzés, mely legyőzhetetlenné tesz mindenféle testi-lelki kimerültséggel szemben. Így, mocskosan érzem magam elhivatottnak, hogy megváltsam Neked a világot. Ismersz. Ugye sosem hitted volna, hogy a következő szó csakis meglepetésszerűen kerül elém, mint egy lehetetlen folyamat, mely elképzelhetetlenül zavarossá teheti szavaim árját.

Hrabal meglehetősen őrült lehetett, amikor a regényeit írta. Főképp a Táncórákra gondolok. Hogy egyetlen pont létezik a mű végén, nem merem olvasni, félelmetes, elképzelhetetlenül.

Tompán érzem önmagam. A versem, amiről beszéltél, ha megfogom a kezed, ne mondj semmit, tégy úgy, mintha élnék, csak játszd el, hogy boldog vagyok, a holnap is attól sötét, hogy szentté tettük a tegnapot, majd hamarosan visszatérek, és folytatjuk.

(Szeptember 27., csütörtök)

Hűvösre fordult. Most jöhet valami váltás. De nem biztos. Semmi sem biztos. Soha semmi sem biztos. Soha, bizony.

Ma elmentek a fecskék. Az utolsó visszanézett, rám mosolygott, intett, majd sietve távozott a többiek után. Biztató. Mégis magányos maradtam.

Jellemző rám a spontán alliteráció, de ez egy régi vers maradéka volt. Másnapok méltó mon­da­tai mesélik múltam megható magányát. Mondjam még. Miért mosolyogsz, mondd. Megéri. Mesélj. Megkaptam mankóimat. Mehetnék máshová. Maradok.

Ma délután a Te házad előtt szállítottak bennünket, mint a marhákat. Az irántad érzett szerelmem egy hozzám hasonlatosan bűzlő fickó hóna alatt, és egy hozzánk hasonlatosan bűzlő fickó válla fölött bontakozott ki. A szívem emiatt egy hónalj és egy váll között dobogott hevesen, könnyeimet egy idegen térd és a saját combom tartották vissza. Nem suttoghattam, szeretlek, mert fogaim közé egy további fickó sarka szorult elbénítva nyel­vemet. Csak szűkölhettem, és azt szűköltem, a szerelmedért halok meg, és nem azért, mert itt a Halálnak szántak bennünket. Szűköltem, és a szívem immár egy lapocka és egy ágyék között dobo­gott, és képtelen volt kiugorni helyéből. Csak szánalmasan vergődött, és megrepedt az alatt a fél másodperc alatt, míg a sarok mögött felsejlett a kaputok.

A fecskék ma elmentek mind. A legutolsó még visszanézett, rám mosolygott és intett, azután sietve távozott ő is a többiek után. Biztató. Mégis szomorú.

És úgy hírlik, megyek én is egy ideig. Északra megyek. Tavasszal egy kicsit később fogom meglátni az első fecskét, mint azok, akik maradnak.

Minden madár sorsa ugyanaz. Elkopik a csontjuk a sok költözködés miatt. A szívük viszont hatalmasra nő a végtelen szeretettől, amit a horizont iránt éreznek.

Tudod jól, mit jelent nekem a fészek, melyet a Te tollad melegített. De a végtelen látványa sosem hagyott nyugvást számomra, s bár a szárnyam fáradt és béna, a szemem még ép. Nem nyughatom, és sírom veled, hogy nagyon fáj, ahogy szakadok ketté, sőt még több felé és

Fáradt vagyok. Az árnyékodra

roskadok, és

egyetlen társam a

hűlő emlék, ahogy

odafújt emlékeid

mellé az

idő.

Tűnődő kézfejeink

az ujjak érintését

vágyják

sorvadó kínlódásában

a tehetetlenségnek.

Nincs már szép szavaknak

szárnyain lengő

verselés.

A költő halott.

És csak sóhajtani tudok.

Mondataim vakok,

süketek is

talán, míg emlékeink

falán lassan

elkopik a múlt.

Új falak épülnek,

kedves, s

amit magam köré

építettem, onnan

hiányoznak az ablakok.

Csak tapogatni tudok.

Vakon és

bénán. Nem látlak.

Csak tapogatok körben a

sötétben, és azt

suttogom

Is there anybody out there. Is there anybody. Out there. Hush. Is there. Anybody. Out there. No voices. The sky is covered. Bricks are put back aga­in. In their places again. No voices. No light. The whi­te blind light rules. I am sitting in the centre of this dark circle. Deaf, blind, dumb. Con­cen­tra­ting. Whispering. Is there anybody out there.

My third eye’s open.

(Szeptember 28., péntek)

Az épület, melyet kiválasztottam magamnak, egy templom. Melyet ismerek. Innen látom a tornyát, és ez elrepít a szögesdróton túl, tehát az ő segítségével utazom.

Igencsak nagy szükségem van a dologra, ezért ha áthelyeznek, majd újra választok magamnak egy hasonló épületet.

Minden késik. Idegeink pattanásig feszülnek.

KZ, fecskék és szúnyogok, a SÖR, no meg a felhők és a repülők

Ennek a KZ-nek is megvannak a maga mókái. Igaz, gázt itt nem kapsz, de az idegeidet rendesen próbára teszik. Gázt itt nem kapsz a zuhanyból, de vizet sem nagyon. Előfordul, hogy kiterelnek a fülkék elé, állsz a napon egy-másfél órát, aztán visszaterelnek, és megvolt az illúziód, hogy két hét után végre tisztálkodhatsz. Marad az öntisztulás és a tiszta lélek megőrzésének reménye. Hosszan ezt nem ecsetelem.

A fecskék elmentek mind. Az utolsó még visszanézett, rám mosolygott és intett, azután igyekezett ő is a többiek után. És mivel a fecskék elmentek mind, este a szúnyogok bátran előjöttek. Azóta egyfolytában kínoznak bennünket még ők is. Felhőkben rajzanak, kegyelemre vajmi kevés a remény, elhihetitek.

Emberek. Ma SÖRT ittam. Huszonhárom nap óta először. Óh.

habzó, de nem habozó

sóhajtom, hogy óhajtom

belül sóhaj, kívül bánat

tudom jól, hogy nincs bocsánat

de túl vagyunk a divaton

meghalok, h’ nem ihatom

Ma este eszembe jutottak a felhőim. Ugyancsak régen láttam őket. Csak várom és várom az egyedüli vándorokat, melyekkel itt találkozhatom, most, hogy a fecskéim már elmentek mind.

És ahogy ma este felnéztem az égre, hosszan húzódó, kecses rózsaszín felhőket pillantottam meg a horizonton kígyózni. Mosollyal az arcomon épp készültem üdvözölni őket, amikor észrevettem a lassan mozgó, apró, fekete pontokat távolodni. Akiket üdvözölni akartam, nem felhők voltak, csupán repülőgépek hagyták ott mérgeiket.

vozi me

pomozi me

vodi me

pogodi me

Írsz. Nem. Csak tűnődöm. Széjjelfutnak a gondolataim. Most majd mindjárt elrejtőzöm és rágyújtok. Ma az ezredikre. Vannak ilyen napok. Itt is minden relatív. Itt sem találom meg a fix pontot, hogy ama régi bölcs kimozdíthassa helyéből a világegyetemet.

Menjünk, nosza, majd szakszerűen glédába állítom a gondolataimat.

Ja, jut eszembe, ma onanizáltam. Lassan minden összejön. Ebéd után a budiban. Előtte láttam valami vén ribancot, meglehetősen nagy, kissé lógó mellekkel. Az ejakuláció gyorsan jött, az eredmény tetemes. Ebben a hónapban ez volt az első szexuális élményem, nem számítva azt az egy-két álmot, melyekből az egyik nem volt hetero. Hja, itt nincsenek nők, általában csak a dróton keresztül láthatunk néhányat, kerékpáron, vagy autóban elsuhanni. A sperma a WC falára spriccelt, de azóta lemosták valószínűleg. Az erekció az ejakulációt követően azonnal megszűnt. Az aktus nem okozott maradandó élményt. Olyan volt, akár egy fogmosás. Felejthető.

Bizony, hárman vannak.

Egyikükkel sincs hagyományos szexuális kapcsolatom. A búcsú pillanatában az egyik mosolygott, a másik zavarodottan és kissé becsípve nézett rám gyönyörű szemével, a harmadik pedig szanaszét harapott és karmolt, majd édesen belém bújt, és újra megemlítette, hogy majd a feleségem lesz. Szerelmes vagyok. Nagyon.

Érdekes, hogy míg a saját elmém darabjaira hullik szét, addig hármukat lassan egy egóvá rakom össze. Hogy egyszerűen csak RÁ gondolhassak. Gyakran, nagyon gyakran.

A fájdalom jön és múlik, jön és múlik, szétmorzsol lassan, elvisz a fenébe. Ezért hálás lehetek neki akár.

Járt itt egy pszichiáter, aki megkérdezte, hogyan érezzük magunkat. Fiatal nő. Csinos és facér. Nekem terápiát ajánlott, de azóta nem láttam. Pedig szívesen befizetnék egy terápiára vele.

Hogy érzem magam.

Egy hónap alatt ittam kétszer fél üveg sört, négyszer szívtam kendert, és ma kivertem. Az élet apró örömei. Meg örülök, ha ülhetek öt-tíz percet nap közben, meg örülök, ha van egy szabad órám vacsora és lefekvés között, hogy írhassak. Örülök, ha szép felhőket látok. Örülök, ha söprögetek, és nem kell földet hánynom. Örülök, ha hallok valamit a kintiekről, vagy ha levelet kapok olykor-olykor. Örülök, ha nevetni látok itt valakit, de ennek nem mindig. Örülök, ha alhatom. Ilyenek. Egyébként jól érzem magam.

Olyan furcsa ez a hasadás. Úgy érzem, mintha valaki elkezdte volna ezt a mondatot, és én fejezném be. Tegnapelőtt valahogy valami hetilaphoz jutottam. Most az esti munkáig olvasni fogok, és ennek is örülök.

Egy névjegykártyát puszilgatok már hetek óta.

(Október 2., kedd, 22:27)

Tabula rasa. A zombit kikapcsolták. Nem, erről most nem beszélek. Majd. Most nincs tovább. Kész, passz.

A leendő főszereplőm itt alszik a mellettem lévő ágyban, és türelmetlenül várja, hogy végre a könyvembe kerüljön. De a könyv, melyet írok, nem a főszereplőről szól, hanem rólam. Sajnálom.

Majd valamikor. Hamarosan. Majd.

(Annyit elárulok, hogy szerinte Frenki néven kellene szerepelnie. De nem ez a valódi neve. Majd meglátjuk. Talán.)

Tán a telihold hat rám ilyen visszásan, de teljes az űr az agyamban napok óta. Meg kéne tán várni, hogy kipihenjem magam egy cseppet.

Egyébként fennkölt és lenyűgöző ez az októberi hold, a legszebb talán, amit valaha is láttam. Furcsa, hogy itt mutatja legszebb arcait az ég. Soha még ily sok gyönyörű színt és formát nem láttam. Általában baljóslatú, ugyanakkor költői, igazán lenyűgöző. Az egyetlen szépség, az egyetlen vigasz mifelénk, azt hiszem. Soha el nem felejtem.

Az álmaim kaotikusak. Erre még visszatérek.

És ma reggel már felkelt a nap, mikor a Fenséges Telihold még mindig felém fordította orcáját, és huncutul rám kacsintott - mint egy zsarnokbőrbe bújt csintalan királyfi -, majd a reggeli harmat felett elhúzta ködből és bíborból szőtt fátylait. Rám szakadt az ég. Az a gyönyörű.

(Október 4., csütörtök, 0:26)

Psszt. Most nem szabad írni.

(Október 4., csütörtök, 0:28)

Legszívesebben megennék egy almát. Éhes is vagyok, szomjas is vagyok, és a szám bűzlik a vacsorára fogyasztott hagymától.

Itt a társaim közül senki sem beszél magyarul. Mondtam nekik, hogy róluk is írni fogok. Eldöntöttem, hogy ha majd kérdezik, miket írtam róluk, mesélni fogok mindenfélét. Nem rosszindulatból, csupán a mulatság kedvéért. Játssz, hogy ne tűnj halottnak.

miféle vers

vetkezz, élvezz, semmisülj

gyorsan, vadul, mindenestül

de

vágynám azért vállad

érintését

mellkasomon minden

szürke hajnalokon

párnámon hajszálak

írják Neved

megnyugvásképp

minden napok

enyhítő írjául

alá

-

talán már nem is

az én versem

új ember vakogja

bánatát a

gyűlölt, üres

éjszakába

mellettem az őr

szuszog

álmában feje meg-

megbillen

nyitva felejtett csapok

a Föld könnyei

e késő órán

halál ha virrad

menekülnél-é, mondd,

vagy előbb elzárnád

a csapot

-

néha eszembe jutsz,

gondolataimba robbansz,

mint azon az estén,

az utolsón

képed úgy harapja agyam,

mint te akkor, karom,

vállam, nyakam, lelkem

öleléseddel

s szinte maga köré csavar

a kín

-

mire várunk még

papírom fogy, könnyeim

lassan elszikkadnak

majd kérges testtel

öleljelek

száraz szerelmet lehelve

tikkadt ajkaidra

az enyészet menyasszonya

lennél,

vagy az enyém

vagy az enyém és

én vagyok az enyészet

maga

akkor bomoljunk el most

mire várunk még

-

kedvesem,

ne olvass e sorok között

szemrehányást

semmiképp

önnön félelmeim legnagyobbikát

vetem papírra épp,

melyet másként megnevezni

nem tudok

nem tudok

semmit sem tudok, csak

hogy így elemészt a jaj

-

s felgördül a sötét függöny

a kép

szűk és kopott szoba

meztelen villanykörte

a költő asztalánál

görnyed

agg keze százezer év magányában

markolja ugyanazon

írásgörcsben merevedve a

puszta levegőt

-

későre jár,

e képek csalfák, nem

valósak, tudom,

százezer év magánya ott

ért véget, hol

elém lépett végzetem

-

s azóta oly megnyugtató

tudni azt, hogy

vagy

Hopplá. Az utazásból vissza, a versből át a prózába, titokban szellentek, valaki hányni próbál a WC-n. Undorító zajok e kora hajnali órán. A betyárromantikának is vannak határai. Huhh, de felfrissültem. A Nőnek már a gondolata is feltölt energiával. Ez pedig egy vers volt a háromból az egyikhez, ki erősen tart az Egy felé. De most inkább gyújtsunk rá. Aztán majd lesz valahogy.

Még mindig facsar a bab, amit ebédre dobtak elénk. A fingás is gyönyör a maga módján.