Szögi Csaba: Drót

* * *

Csend van a szobában. Az arcok körbefordulnak lassan. Lassan, lassan, mint egy filmrészlet az álomból a korcsolyapályák félhomályában. Álom-ízű magányom ólmos perceit számolom egyfolytában. Hangok egyik irányba sem távoznak. Átölel a magányom. Vigasztal. Szeret. Az ő hűsége a kizárólagos, miben bízhatom a halálig és túl.

Csendem folytonos. Beengedtelek. A film pereg tovább. Tőmondatok sorjáznak. Könyörtelenül.

Az emberek néznek rám. A szájuk néha mozog. Valószínűleg a légnyomás kiegyenlítése végett. Mit bámulnak. Nem tudom.

Az egyikük arca eltorzult ma délután. Hevesen gesztikulált, nyála az arcomba fröccsent. Elrohant, majd visszatért. Többedmagával. Mindannyian izgatottaknak tűntek. Csak néztem egyikről a másikra. A képek összekuszálódtak.

Az egyikük megütött.

Vágás/A kép lassan elsötétül

* * *

Most megpróbálom felidézni, hogy a fenébe kerültem ide. Gondoltam, nem lenne rossz ezzel kezdeni a II. FEJEZET-et. De nem megy. Egyszerűen fogalmam sincs. Se kép, se hang, ahogy mond-ják. Azaz akad egy-két csörrenés, négy-öt villanás, de semmi összeilleszthető. A puzzle kilencvenhét százaléka elszóródott.

Akkor hagyjuk már ezt is inkább pihenni, mint azt a szerencsétlen Frenkit, aki itt alszik a mellettem lévő priccsen, és folyamatosan zaklat, hogy jegyezzem már végre le a botorságait. Azt hiszem, ő a világ legszerencsétlenebb sorsú főszereplője, beleértve Jean Valjeant, Rómeót és Júliát is. Sajnálom, öregem. A világ el fog felejteni.

* * *

(Szeptember 4., kedd)

A Nő aznap zavarodott tekintettel, kócosan mosolyogva tekintett a Férfira. Az a búcsú pillana-tá-ban nem merte átölelni, de a tenyere érintését magával vitte, a mindent elfeledésbe a felejthetetlent.

Addig a többiek a Féfiban lesben álltak és várták a többi Nőt, hogy jöjjenek, hogy pillantásuk, tenyerük, melegük és hidegük segítségével megőrizzék a Férfit az örökkévalóságnak.

* * *

Agyam atomórája porrá törött. A tegnapi kender füstje jótékonyan borítja agyam még sokáig. S agyamban ugyanazon szavak rímelnek ugyanazon szavakra, mint az óra tiktakjai.

Álommanó kürtjébe lehelt.

* * *

ma a vers helyett
majd álmodom
Rólad, bár
Véled álmodnék
inkább, s
egy részét leálmodnám
mosolyodnak, mely
Ajkadon Örök
a bíbor feledés
arénájában.

* * *

(Október 11., csütörtök)

Az imént kiszedték a kezemből ezt a füzetet, amelybe írok. Megpróbáltak rávenni, hogy fordítsam le a nyelvükre az előző verset. Nem megy, nem vagyok műfordító, nincs kedvem. Köpök rá.

* * *

Na jó, legyen.
danas, umesto pesme
ja ću da sanjam o
Tebi, mada
bih sanjao s
Tobom,
lizao bih tvoj osmeh,
Večni Osmeh na usnama
u areni purpurnog
zaborava
Tessék.

* * *

Versre hangoltak ma a felhőim. Mert igen, újra el-jöttek, felsorakoztak, a rőten lángolótól egészen a baljóslatú, harapós szürkéig, és a gépek szántotta fe-hér sávok is sötétre váltottak ijedtükben, úgy bizony.

Ahogy a felhőimbe mélyedtem, eszembe jutott a gitárom. Biztosan elhangolódott már. Csaknem tel-jes negyven napja nem vettem az ölembe, nem dé--delgettem, nem téptem a húrjaiba, nem is érin-tet-tem. A negyedik szerelmem a távolba veszett, nem is jelentkezik, csak a felhőim által üzent. Visz-szavár.

Ő is.

Ő is. (Kérdőjel.)

A többiek is. (Kérdőjel.)

* * *

Folyton álmodlak. És folyton álmodom, hogy igen, most megénekellek, igen, ma következik ama költemény, mely csak Rólad szól, csak a Tiéd, csak Neked, csak Hozzád. Ám a gitárom nélkül fiatal tested, mosolygó éned megénekelni nem tudom. Mint ahogy festék híján felhőimről is csak dadogni vagyok képes. Ostoba halandzsába fúlva.

* * *

ez még nem az a
vers,
mi elmondja, mit érzek,
még nem tudom, csak
nézlek, csak
álmodom és
éjjelente álmomba
idézlek
ez még nem az a vers
még nem érettem meg
a szóra,
még nem ütött az óra,
még nem hínak az
idők
a szépre, a
megnyugtatóra
ez még nem az a vers
még túl lázasan siet
a szív, szertelen
kerget a vágy,
elemészt
vetetlen ágy, lázba
űz lelket és
észt
átlép az álmodon
ez még nem az a vers
—
most még csak álmodom

* * *

A fogyó Hold hűvös árnyékában fogan az éji Átok.

* * *

Akkor is ilyen piszok rossz ősz következett. A dal most ismét aktualitást nyert. Megosztom veletek, ne vesszen a feledésbe. Úgy is, mint fájdalmat fájdalommal, vagy csak a rozsdás leveleket sodorja bár odébb, mindegy. De úgy is, mint eltévedt kakasszó vagy késő nyári harmattól gémberedett fülemüle az akácos árnyékában, kora hajnali óráink egyikén.

Búcsú/Még egyszer

őszi szél volna jó
távozásra biztató
de most nyár van, kedvesem
nem láttam még így sohasem

őszi széllel szállhatok
oly sok újat láthatok
szép szemedben a félelem
nem maradhadsz már velem

soha, soha nem látlak újra
fájdalmasan peng gitárom húrja
búcsúzom
ég veled

csendben hallom még a dalt
nincs tovább, mi visszatart
csúf őszi zápor, végtelen
nem maradhatsz már velem

soha, soha nem látlak újra
fájdalmasan peng gitárom húrja
búcsúzom, búcsúzom
búcsúzom, Ég Veled

* * *

a terepjáró által felvert
porfelhő mögött
az Ördög
szarvain csillant meg
a napfény ma délután
ott ahol a Nyári Út
kanyarodik
még a rosszkedvem is
elmúlt és
nincs egy hely hova
betérnék
hazagondolni nem
merek semmiképp
tekinteted immár megrémít
megfáradtam, az igazság
az csupán
lekuporodnék a Világ Sarkába
és csak aludnék
ezután

* * *

(Október 16., kedd)

Xalol

KSALOL
ксалол
(Ez nem rossz. Nem bizony. Majd.)

* * *

(Október 17., szerda, 23:14)

Ó, ez a jóízű, rossz ízű, seízű, ehh. Feszült semmittevés. Kiélesített idegzet. Hopp. Most jön. Nem. Mégsem. De bármikor jöhet.

És akkor hopp.

* * *

(Október 18., csütörtök)

mentális zuhany

* * *

(Október 19., péntek)

Már egy egész tollat kiírtam. A füzetek mellett volt egy-két levél is, igaz. Ezzel a tollal kellemesebb írni. Kár, hogy a nyomtatásban nem látjátok.

* * *

– Beszélsz még.
– Nemigen.
– Párbeszédek pedig kellenek.
– Egy frászt.
– Gondolod.
– Gondolom.

* * *

Óóóóó, minek is ez a pisálni, dohányozni, fingani, aludni vágyó parányi ember, most már mára nem elég az ihlet, menjünk a picsába már.

* * *