Szögi Csaba: Drót

(Október 21., vasárnap)

Negyvennyolc napja idebent. Anyám beteg. Fekszik. Valaki itt matat körülöttem. Idegesít. Nem lehetne inkább máshol, máshogyan. Elvágyódom, ó, nagyon. Menjetek már, hagyjatok békén, elég volt.

* * *

(Október 21., vasárnap, 19:43)

Hidegen hagy a halál.

Hallatlan.

A zászló egy rongydarab. Alatta gyülekeznek csonttá fagyott torzszülöttek. Mindent elemésztő jég pattan a sivár utcák hosszán, a végtelenben találkozó egyenesek felé. Minden kemény és rideg. Nincs fonnyadás. Agyam lefolyói eldugultak. Mortus vivendi.

* * *

Október 22. van, hétfő, melynek reggelén kitartóan esett az eső, változó intenzitással. A vodka úgy jött a marijuanára, mint a mennydörgés az éjszakába.

Hasra fekszem inkább, és beszámolok.

Furcsa, tudom, hogy tizennégy perc múlva szólítanak, de különösebben nem érint a dolog. Nem is engem fognak szólítani tulajdonképpen, hanem egy ismerős/ismeretlen nevet. De majd szófogadóan odaballagok, mert nem akarok ártani neki.

Mondhatnánk akár, hogy itt Derry beszél, bár nem ismertem meg még a Nevemet, felsejlik egy Kóbor, de maradjunk inkább az én megnevezésnél.

Voltam már Lámpás is, bizony. A Herceggel meg a Kölyökkel végigsurrogtuk a régi, homályos istállót, míg folyt a bor, s meghitt zene szólt a rádióból. Csak a Meglökő hiányzott, meg a Herceg sem nagyon találta magát, de a Kölyök és köztem fűződő időtlen szerelem minden rést kitöltött. Ó, és most is teljesen elszálltam innen, lássuk hát, hogyan is és miképp.

A Kölyökkel szorosan átöleltük egymást akkor is, mint sokszor máskor, amikor bizsereg a hát meg a kar, és egymás szemében látjuk csak a világot.

A bor édeskésen volt száraz, és nagy űrt hagyott bennem akkor, mikor elment Szilvia.

Meg ahogy cipelt végig a városon, én vérző fejjel meg a folyóparton végig utánaüvöltve, meg a másik városban, a kocsmában a pulóverével, melynek letépett darabkája még mindig egy kabátzsebemben lapul, meg az Újraegymásé, majd Örökreegymásé érzése, a Menjünkinnenszerelmemnagyavilág. Mindez az Enyém most is, el nem vehetik Tőlem, sohasem.

Elvetélt az este, lassan visszahúznak. Lassan visszabújok. Kedvesem. Találkozunk.

Hogy is mondjuk mi.
Ugyebár.
Timsel

* * *

Hú. Mintha le sem szálltam volna a tegnapi autóbuszról. Október 23. van, kedd, ahogy én tudom. Este fél kilenc.

És délután elmerészkedtem a barátságos orkok területére. Minden békés volt, valóban. Azután este is. És akkor békésen szuszogtak valamennyien. Én valójában a szemeteseket raktam le a gyűjtőnél. A felhőim rózsaszínűen és szégyenlősen visszahúzódtak, ám a Hold máris hirdette szerelmesem hatalmát, és jobbról látszott ama templom tornya.

És nem tudhattam, hogy valójában az ódon és homályos istálló jobb felső sarkában húzódik szende kis lelkének pókhálója. A Kölyök esengve tekintett rám, a Herceg értetlenül. Meglepetten fordultam körbe, de végül is ajkaink egymásra találtak a Kölyökkel, és minden rendben volt azonnal.

Ma, ahogy átgördültünk a városán, ismét átéltem a tegnapiakat, mindent láttam újra. Ám később a Kis Kócos Értetlen Tekintetű Kedves is eszembe jutott. Most először kavarodtak meg bennem az énjeim a szerelmeikkel, vagy talán másodszor, igen, azt hiszem.

Miket is beszélek. Tudod, ez az az állapot, amikor már semmire nincs szükséged, se sörre, se cigire, sőt még zenére sem (persze azért egy kis kaja és szex jól jönne).

A Többiek és a többiek alszanak körülöttem. Az Élet Szép. Hercegnő.

Ó, majdnem azt írtam, Ő.

Azonnal csörögnek a láncok. Itt az összes kis ismerős idegen folyton a kolompszóra csörtet az etetők felé. Én most már darabokra estem.

Lassan vánszorog csak körbe, amire várok. Émelyítő zene szól.

Rakj össze, kérlek.

* * *

A leveled ma sem jött meg.

* * *

Elfogyott a fű.

* * *

(Október 24., szerda)

Most némiképp visszajöttem. Sajnos. Tegnapelőtt bekerült valahogy néhány grammnyi, s azóta a fiúkkal egyfolytában rajta voltunk. Az utolsó szál ma ebéd után égett el.

Várom a következő járatot.

* * *

És a napok múlnak.

* * *

Ez színtiszta hányás.

* * *

A kopasz indiánfőnök belépett a hálóba, és most itt motyog valamit a közelemben, a szerencsétlenek szétfagytak délelőtt a metsző pengeszélben, ez egy ilyen október huszonhatodika, péntek.

* * *

A kapuk végleg bezárultak, úgy tűnik.

* * *

(2001. október 27., 14:16 – ritka pillanat)

Tudatosan hasítottam darabokra az elmém. Létezik még ugyan, de ingatag a szürke híd.

Az álmaim szétfolynak.

* * *

(A vázlat. Hősünk elindul a Hetedhét Erdőn keresztül megtalálni régen leszakadt Másik Felét. Útközben találkozik Meglökővel, a hóhérral, Ki Nem Volt Hajlandó Kivégezni A Kölyköt, aki viszont a társait kereste, azután sorban a Herceggel, aki önmagát kereste, majd a Kölyökkel, végül a Lámpással, a Nyolcadik Törpével, kik egymást keresték. Hősünk sorban érdeklődik náluk Kedvese felől, ám azok túlságosan el vannak foglalva saját ügyeikkel. Hősünk feladja, magába roskad, ám egy idő után rátalál a Kedves Tündér, énekel neki, mire hősünk friss erőre kapva eljut a Hetedhét Erdő Kellős Közepébe. Ott egy tisztást lát, középütt egy feneketlen kúttal. Ennek tükrében felvillanni véli Azt, Mit Keresett. A végén mindannyian énekelnek.)

—————

Dara Bokra körbenézett. Kellemetlen, súlyos csend telepedett a sötét erdőre. Ama híres Vihar Előtti helyett vihar utáni. Dara Bokra úgy látta, semmi sem él ezen a helyen. Arra gondolt, talán rossz helyen jár, ez nem is a Hetedhét Erdő, itt ugyan meg nem találja régen leszakadt Másik Felét sohasem. Ám a kopott rajz szerint, mit ama mocskos szakállú, trágár vénembertől kapott, minden bizonnyal erre valahol kell kutatnia.

No, az a vénség is megérte a garasát. Göcsörtös vándorbotjával az ódon kőfalat csapdosta, közben mindenféle trágár szavakkal illette a botot is, meg a falat is. Dara Bokrának azt mesélte, őt azért küldték ide, hogy vizet fakasszon a sziklából. Csakhogy útközben elfelejtette, hogyan kell. Erre Dara Bokra megkérdezte, mi a neve. Az öreg azt felelte, Fényhozó.

Immár viszont a Hetedhét Erdőben járunk, ahová Dara Bokra számos viszontagság után valahára üggyel-bajjal eljutott, és most egyre a rajzra mereszti szemét több-kevesebb sikerrel, mert Itt A Csillagok Is Halottak. Hősünkön kezd úrrá lenni a kétségbeesés. Ám ekkor a közelben valami megcsillan, egyúttal sóhajtás hallik, de keservesen keserves.

Dara Bokra megdermed egy pillanatra.

Ó, ez csak Meglökő, a hóhér, Ki Nem Volt Hajlandó Kivégezni A Kölyköt. Éppen rágyújtott egy girbegurba cigarettára, és a láng megcsillant pallosának élén. Ekkor hagyta el keblét ama sóhaj, amilyet sóhajtani csak a kísértetek képesek.

– Ó, hát keresem Őket Délen, keresem Őket Északon. Keresem Keleten és keresem Nyugaton. Fenn és Lenn és Mindenhol. Társaimat, ó, mégsem lelem e kietlen tájban. Pusztulnék, de nem tudok. Elhagytak az Angyalok. Ó, hol van a szív. Mely megreped.

Ahogy ezt Dara Bokra végighallgatta, óvatosan az alabárdos óriás mögé osont, és megszólalt.

– A hátad mögött nézted már.

* * *

(Október 28., vasárnap)

Körbevesz a Város. Az én városom. De csak nézhetem, ez itt nem az. Nem bizony. A dróton belül Minden Más. Más törvények uralkodnak, de még a növényzet sem ugyanaz, a levegő sem. Semmi. Úgy ám. A Várost csak nézhetem. És ez kínoz legjobban, ez tesz türelmetlenné, könnyebb lenne máshol.

Mégsem szeretném, ha áthelyeznének, még ha csak nézhetem is a Várost. Ő a harmadik vagy az ötödik szerelmem. Attól függ, hogyan számoljuk. A Szerelmem.

Anyám itt fekszik a Városban. Beteg. Kínoz ez is. Megöl. Itt fekszik néhány ezer méterre, de addig már nem láthatok.

Milyen lehet a halál belülről. Szerintem olyan sima és sötétvörös, fekete-fehér villanásokkal. Nagyon sima és nagyon csendes. Mások ott a frekvenciák. Én ebbe nem merek most belenézni.

Valóban minden gondolattal meg lehet barátkozni. A kérdés az, hogy szabad-e.

* * *

Emlékszem még, amikor elmentek a fecskéim. Az utolsó még visszanézett, kacsintott, és felém intett. Azután sietve távozott ő is a töbiek után.

Akkor voltam utoljára ember.

* * *

Meglökő lassan fordult körbe, a meglepettség minden jele nélkül. Hatalmas arcán csupán a végtelen szomorúság ült meg letörölhetetlenül, semmi más. Lassan kifújta a füstöt, közben egyenesen Dara Bokrára nézett, de lénye nem árult el semmiféle sürgetést, várakozást.

– Nos – kérdezte amaz.

– Sosem találkoztál azokkal, akiket keresek, tudom. Megérezném rajtad. Nem mélyedtél még el a mesékben eléggé ahhoz, hogy megláthasd őket. Csak a mélységes bánatomnak köszönhető, hogy engem megpillanthattál. Mert nem Engem látsz, csak a Bánatomat, mely immár az árnyékommá lett. Így van ez, bizony.

– Én a régen lehasadt Másik Felemet keresem – szólt Dara Bokra.

– Sose áruld el ily módon, ki után kutatsz, kit szeretnél Magad Mellett – mondta mély meggyőződéssel Meglökő –, mert így el fogod ijeszteni minden bizonnyal. Én mindig óvatosan kutattam, és meg is találtam mindig Őket, Kiket Kerestem. Ám ez az Éra szétkergette az Ősi Árnyakat, és a saját baljós árnyait sorakoztatta fel a helyükbe. Ezek eltakarják a Valót, így folyton elsétálok az Enyéim mellett anélkül, hogy megláthatnánk Egymást. Sorsom immár bizonytalan. És nagy baj vár mindnyájunkra, ha Mi, Négyen nem találkozunk hamarosan. Úgy ám.

– Rám is nagy baj vár, úgy érzem, ha nem találom, kit keresek. Bár te is csüggedsz, látom, bölcs vagy. Adj Tanácsot, mit tegyek – szólt Dara Bokra, és várakozón tekintett a Vén Szellemre.

– Egyet ajánlhatok csupán, ifjú halandó. Járj lehunyt szemmel, mert ez a Vakok Százada. Az erdő, mely körbevesz, maga az Erdő, az Árnyak erdeje, szemednek itt hasznát ugyan nem veszed. Ennyit mondok, nem többet. Most menj, és gondolkodj el ezen mindenképp – zárta le a témát Meglökő, azzal elfordult, újra a cigarettájába szívott, és újra mélyen sóhajtott, el is feledve a porszemet, melyet Útjába Sodort Az Idő.

Dara Bokra még ott álldogált egy ideig az öreg széles hátát bámulva, majd elindult a Halott Erdőben gondolataiba mélyedve. Talán meg sem állt volna soha többé, ha meg nem pillant egy cifra ruhás, méla ifjút a Holt Fák között ténferegni. A jelenés kék selyemkaftánt viselt, buggyos nadrágot, ugyanabból az anyagból, díszes krokodilbőr szandált és turbánt akkora brilliánssal, mint az öklöm, mely hét sugárral, hét színben villant. Ez volt az első Fény, melyet Dara Bokra a Hetedhét Erdőben látott, ha nem számítjuk Meglökő cigarettájának parazsát. E pazar ifjú teljesen elveszettnek tűnt az Árnyak Között. Szemmel láthatóan keresett valamit vagy valakiket.

Ó, hiszen ez csak Herceg, a Második Kísértet az Ősi Perzsiából, a kelmelelkű ifjú, az Örök Költő, az Ábrándozó. Mit keres itt vajon a Baljós Árnyak Között.

* * *

(Október 28., vasárnap, 20:59)

A Legmélyebb Csendről írom a mesémet, itt, az örök zaj birodalmában. Mert a szerencsétlenek folyton mormognak, kiáltanak, vihognak, finganak, ásítanak, csupán azért, hogy elnyomják ugyanazt a Legmélyebb Csendet, mely a Mi Erdőnkben is uralkodik, bizony ám.

Hát, csak zajongjatok.

* * *