Szögi Csaba: Drót

III. FEJEZET

(November 5., hétfő, 20:26)

Talán nem túl szerencsés hétfői napon új fejezetet kezdeni. Egy regényben sem. De ma éppen két hónapja, hogy itt vagyok a Drótok Között. Ezenkívül ebben a hónapban leszek huszonhat éves. Különben meg nem is kezdem ma el a harmadik fejezetet.

* * *

(November 8., csütörtök)

És a mesének még nincs vége. Ó, nem. Az a szemüveges lány a sötétkék kabátban, kockás sállal, a buszmegállóban biztosan nem a járatot várta, hanem a történet folytatását. És én is, minden áldott/elátkozott estén várom repesve, türelmetlenül. Ő a gyógyszerem. Az a lány a megállóban.

* * *

Csak néhány másodpercig láttam, a ponyva alól, ahogy elgördült a teherautó. Álló nap dögnehéz ládákat rakodtunk. Egyik raktárból a másik raktárba. Az idő súlya a cigarettafüstben sem oldódott, a szemhéjakat legyűrte az alkony. De az a lány, az utolsó csepp fény által beragyogva, ahogy ott állt, és ahogy egy pillantás erejéig találkoztunk, éreztem, hogy bánata rokon az enyémmel, és megvigasztalt. Bár nem tudhatom, körülötte mily drótok feszülnek. Mégis, micsoda ereje van a pillanatnak. Döbbenetes.

* * *

Ahogy haladt befelé a Hetedhét Erdőbe Dara Bokra, egyre fényesebben ragyogott a Hold, egyre jobban elkülönült a fény és az árnyék, a mese szépen szövődött, a bogok megoldódtak, sőt még a Holt Erdő is éledezni kezdett. Most viszont Lámpás Zöld Fényénél minden összekuszálódott.

Ahogy az Édes Kölyök Dara Bokra szemébe tekintett, ott egyszerre megpillantotta Lámpás vibráló alakját, pupillái kitágultak, a Fény kiteljesedett, a kép megfagyott. De csak egy pillanatra, mert ekkor Lámpás fújt egyet, arca szörnyű vicsorba torzult, s a Fény visszacsorgott a Kölyök szemébe. Dara Bokra megértette, hogy milyen messze van még a Céltól. A Kölyök és Lámpás szavak nélkül is rádöbbentették. Ereje elhagyta, magába roskadt.

Minden Fény Kihunyt.

—————

– Mért keseregsz, Legkisebb Királyfi – kérdezte a Kedves Tündér.

* * *

(November 9., péntek)

A péniszem egy cső, mely vizelésre és viszketésre szolgál. Maga a Pápa sem szűzebb, mint én.

* * *

A Jó Tündér Éneke

elhullott könnyeid ösvényét
ki követte, a
láthatatlant, mondd
mért roskadtál
árnyékodra, kedves
kinek szemét látnád utoljára,
ha elér a vég,
gondolj arra, ki
a kezdetnél
a kezed fogta,
s hallgasd most énekem
——
(félek,
a nevem darabokra
hullott,
elfelejtett szavak őrzik
szörnyű titkát álmaimnak
e kecses árnynak
felettem csak néma
ajkát látom vigaszt
zokogni sírhantomra
vajh miféle hallhatatlan
énekét sírja el
árnyainkért)

* * *

Hallod már a zenét, kisember. Érted vagyok, csak miattad küldtek az Égiek. De nem Engem keresel. Te vagy hivatott a Hetedhét Erdő Holt Fáit feléleszteni. Vele már találkoztál. Többször is. Csak emlékezned kellene. S utána már egy apró sóhaj elegendő lenne, hogy megtörd e zajos csendet. Dara Bokra, emlékezz.

* * *

(November 14., szerda)

Szegény, kicsi hősöm. Megesik rajta a szívem. Úgy összezavarodott szegénykém. Kimerült, reszket a hidegtől, a gyengeségtől. A súlyos, zagyva, sötét közegben e Tiszta Hang csak elrettenti, felkavarja. Hogyan várhatnánk tőle Világmegváltást, mikor önmagát sem találja a Halott Fák Rengetegében. Ó, Múzsa, mért száradtak ki csókjaid. Gyönyörű hangod csak szívem töri további darabokra.

* * *

Megöl, megőrülök, megint előkívánkozik ez a lobbanó szenvedélynek sem nevezhető közeg a beleimből az agyam felé félúton fog előtörni, érzem. A sodródás, csak a sodródás, de mindig a legmélyebb szarba sodródom éppen, hányok itt mindenkitől, elég volt. Kétség sem gyötör, ez a legszennyebb szenny, az bizonyos.

Nyugi, nyugi, november van, már tizenötödike, csütörtök.

* * *

(November 15., csütörtök)

Tényleg, mondd, kedvesem, mitől legyen most jókedvem. A novembertől. Talán. Bár nap mint nap szétfagyok, s a szél az optimizmus utolsó morzsáit is kifújja belőlem. A Jó Tündérem továbbra is csak némán tátog felettem. Nincs már annyi erőm se, hogy fejem felemelve ajkairól olvassam le az üzenetet. Pedig jól jönne a vigasz.

* * *

Hogy sajnáltatnám most magam. Valaki. Valaki megsimogatná a fejem. Valaki szeretne csak egy picit. Összesokasodott a Rossz. Rossz, rossz, rossz. Nehezen viselem, ó, jaj nekem. Minden Óriásból egy idő után előbújik a törpe. Nem látok most semeddig sem, nem látok kiutat a Ködből. Fázom. Itt csak a radiátor segíthet. Mindegy. Most odamegyek. Több a semminél. Ott írok tovább.

Semmi. Semmi különös. A fém forró. Mellettem egy bajtárs a zokniját szárítja. Idegen nyelven mondja, hogy érdekesen írok. Ti ezt sajnos nem fogjátok látni. Hacsak nem döntök úgy, hogy nyomda helyett fénymásolóval sokszorosítom az anyagot. Radnótit már úgy sem érdekelné az ügy.

Egy cigaretta elszívásán gondolkodom.

Menni vagy nem menni. Hideg és meleg. Ilyesmik. Haldoklik a tollam.

Megyek. Mit tehetek mást. Az utolsó szál cigaretta.

Ma este.

* * *

(November 16., péntek)

Ma este is megkaptam már a napi büntetésem.

Picit megnyugodtunk. Mondják, csak a bűnös sír a kirótt büntetés miatt, mert az ártatlan biztos az igazában. Nem tudom. Én a következőképpen érzem magam. Mint amikor az álladig ér a szar, ujjnyira a szádtól, egy mázsás, jéghideg vastömböt tartasz, és közben iszonyatosan viszket a lábujjad, de arra gondolsz, hogy vége lesz, majd megfürödsz, és megvakarod.

Csak ez egy kicsit tovább tart.

* * *

Reggel óta igazi tél van. Egy piszok rossz ősz múlt el, és a Fecském arcára nem emlékezem már tisztán. A felhőim meg engem felejtettek el, úgy tűnik. Szúnyogok, baglyok, denevérek. Mindez már a múlté. Csak azt sajnálom, hogy itt nem üvöltenek a farkasok, mert az festené alá igazán a hangulatot.

És nem tudom, hogy a Jó Tündérem a múzsám-é vagy a Szerelmem, vagy a rég leszakadt másik felem, vagy mindez együtt, vagy csak egyszerűen a Jó Tündérem, vagy hogy mindez ugyanazt az Egyet jelenti-e, azt sem tudom. Semmit sem tudok. Ezt tudom.

De még ebben sem lehetek biztos.

* * *

Jó ideje nem foglalkoztat már közvetlenül a halál gondolata. Inkább a Carpe Diem által. Az elszívott cigaretták számában jelenik meg esetleg, vagy a kevés igazi mosoly fényében. A füst mögött minden oly jól elfér egymás mellett. Én nem vonok paravánt a halál és magam közé. A füst mögött összebújunk, és szeretkezünk.

* * *

A kerékpárom lassan gördül végig a halott utcán. A templom körül autók parkolnak. Esküvő lesz, vagy temetés.

* * *

(November 18., vasárnap)

Pozitív és negatív lelkek keveredése ez az egész.

A mai nap nyugodalmas volt. A társalgóban délután pozitív és semleges lelkek keveredtek. Elbűvölt a cigány barátom, ahogy azt az ősi roma dallamot fütyülte, és sakkfigurákkal kopogott hozzá. Senki más nem figyelt rá. Én a cipőm orrát bámultam, mint Burroughs azokban az időkben, amikor belőtte a fixet. Bár én csak kendert szívtam, és utaztam a füttyszóval.

* * *

(November 22., csütörtök)

Külső munkálatok, a térdemnek vége.

Csak lézengek. Fogalmam nincs, hol, mikor, miért. Az alvajárók meséjét mesélem, és a Jó Tündérem arca lassan a ködbe vész. Félek, végleg. Sodródnom kell Nélküle, és furcsamód szinte jól érzem magam, valahogy megkönnyebbültem, s a könnyeim már nem valódiak. Az Élőhalottak Éneke némán vibrál ajkamon. Elharangoztak immár.

* * *

Dara Bokra lassan felemelkedett. És körbenézett. És mit látott maga körül vajon.

* * *

Jócskán szartam, ennek is csak örülhetek.

Egy kis éneklő pulikutya volt felfestve a WC falára, húzta a csóvát, és kis glória volt a feje felett. Csak azt nem tudom, szarral vagy kávéval, esetleg csokoládéval kenték-e a deszkára.

Ó, ez a penész kis sorakozó.
Rímeket látok.
Nyüzsögnek körülöttem.
Rettenetesen hideg van.
Összevissza beszél(n)ek.

* * *

(November 23., péntek, még mindig este)

Az egyik bennlakó beszélni kezdett, én meg úgy hallottam, énekel. Kell még egy cigi ma. Ó, ha látnátok, mily cikornyásan írok. Sajnos, rögtön lámpaoltás, én meg írnék. Talán jobb is így. A mellettem alvó bennlakó a rongyait tisztítja, kefél fáradhatatlanul.

Milyen furcsa. Az imént egy hosszú, aranybarna hajszál hullott le a felettem lévő ágy széléről, itt, a kopaszra nyírtak között. Vajon az övé-e.

A bikanyakú árnyékában írok. Még egy cigit elszívok aztán. Ennék olyan tört mogyorós csokit, azt az aranybarnát. (A porcleválás a bütykömön, az izzadságtérkép a combom belső felén, közvetlenül a herezacskó alatt, a sajgó térdkalács, a zsírfaggyú a szemöldökömnél, a szél szította repedés a fülem élén egyenesen.) Vagy Lolával, Mátéval, Ercsivel, Szitával, Ádámmal, Dobsával, Dinával a 8-asban pisztáciát ropogtatni, és inni a jó Zlatni Bažantot, ó, igen. A pincér Ádi lenne, akit nem üldözne a maffia, de mindig lenne nála skunk meg ex, és elugranánk Szekszárdra a Zanzibárba, jaj, mindjárt leoltják a villanyt, a gondolataim már villámsebesek, szétvibrálnak az éterben, a szomszéd ágyon kéjes zene szól a rádióból, valami rave, és leruccannánk a Balatonra, Siófokra, és nyár lenne, és Mátéval fagyit vennénk megint szétesve, adnánk tíz forint borravalót az előkelő étteremben, és a bódénál elinnánk az összes rohadt pénzünket, és ismét ülnénk egész nap a szobában tévét nézve, sör, fű, Hubertus mellett, és csak röhögnénk értelmetlenül, mint az a két idétlen rajzfilmfigura. Lila női napszemüvegben fejest ugranék a Balatonba, a tízcentis vízbe.

Anya holnap biztosan eljön, és hoz majd palacsintát nekem meg a fiúknak.

* * *

(November 23., péntek)

Este van, leoltják a villanyt, nyugodt vagyok, elszívok egy cigit.

* * *

(November 24., szombat, 0:17)

Kicsit éhes is vagyok. Rigójancsit ennék, rumos mignont vagy Anya almás pitéjét. Este érdekes utam volt. A mosdóban már nehezen sikerültek a dolgok. Ahogy a kezemre néztem, nem tudtam, az enyém-e, nem tudtam, mikor nézek a tükörbe, mikor a bennlakókra. Azzal akartam befejezni az írást, hogy tomorrow is another day, de túl gyors volt minden, és a legszebb gondolatok akkor sorjáztak, mikor sötét volt a teremben, s én már elmondtam az esti imámat.

* * *

Ja, és Loláról akartam még írni, aki arcra nem volt szép, de elkápráztatóak voltak a mellei, selymes a bőre, és kiválóan szopott. Volt, hogy ejakulációkor az ondó kecses ívet leírva átröppent a fejem felett a párnára. Velünk esett meg, hogy én már nem láttam a bortól, mikor a 8-asban felvon-szoltak a pódiumra, hogy elénekeljem a szökött néger fegyenc balladáját. Lola mellől rángattak el, akinek kezét éppen a gatyámba gyömöszöltem, közben röhögtem, ittam és dohányoztam folyamatosan. A szám után nem tudtam végighallgatni a tulaj gratulációit, beestem a női WC-be, és szétokádtam. Ezután vágás, a következő kép az, hogy dermesztően hideg van, és valakik röhögnek. Lassan jöttem rá, hol vagyok. Az utcán álltam, a gatyám a térdemen, Lola előttem guggol a járdán, félúton a kocsma és az otthon között, fiatalok hazatérőben gyönyörködnek bennünk.

Aznap nem élveztem el. De ez Gödöllő titka marad.

* * *

Az agyamat hét ördög rázza szüntelen. Középen az Isten ül, minden szóra felderül. Ez egy liturgikus agymosópor. A kép úgyszólván tiszta. És újra és ismét. A sakálok nappal alszanak. A Holdtölte készülőben. Kommunikációra készülök. A kezem dermed. Még jó, hogy csupán a kezem. (A rádióban a Rock and Roll megy a Zeppelintől, sőt már a Break on through a Doorstól. Sajnos halkan, mert merül le az elem, ama batéria, batri. Rám mászott éppen négy-öt faszi, eljátszva, hogy buzik, közben szerintem tényleg azok. Everybody loves my baby. Az imént találtam itt egy fél kenyeret, azt kénytelen voltam befalni.) Mindez történt vasárnap, kettőezeregy november huszonötödikén, két hónappal és húsz nappal azután, hogy ide megérkeztem.

* * *