Szögi Csaba: Drót

VI. FEJEZET

Ahogy ott álltunk délután a sorban, már egy éve ugyanaz a monoton trombitahang ismételte folyamatosan ugyanazt a monoton dallamot.

Áldott a Te szemednek édes karikája, Kedvesem. Az eső szürkén csepergett, s hiába vártuk a szivárványt vagy a Kikeletet.

* * *

(Március 8., péntek)

Öten egyre, kicsim.

Lázzal köszöntött rám Ez A Nap. Az interna-ci-o--na-litás bizony szép dolog. Az ünnepek vége meg úgy is csak egy pont, akár ezé a mondaté.

Csak tébláboltunk egész nap, aztán szívtunk is valamicskét megint, hogy teljessé váljon fejemben a tompaság. Később vagy egy órát a nőkről beszélgettünk, nem állapítva meg semmi újat, de azt alaposan. A fiúk egymásnak adták a telefont, mert nem tudták eldönteni, melyikük barátnője jelentkezett, összevissza beszéltek, míg a nő végül is megszakította a vonalat. Ilyenek.

Véget ér lassan a délelőtt.

* * *

(Március 9., szombat)

Sehogyan sem akar alábbhagyni a láz.

Ma minden hiányzik, ami a szabadságot jelenti. Verőfény. A kora tavaszi nap csodálatos. De a Dróton belül ez csak tetézi rosszkedvemet. Ó, a Nyár ígérete. Csalfa dolog.

Bízom azért erősen.

* * *

(Március 10., vasárnap)

Felvettek a gyengélkedőbe.

* * *

(Március 11., hétfő)

Délelőtt. A nyitott ablakon át besüt a Nap, és valóban minden szép, ahogy a szomszédos ágyon fekvő bajtárs megállapította az imént. A levegő friss, annak ellenére, hogy jelentős a forgalom itt szemben. A tuják megteszik a magukét, leszűrik a port és a gázokat. S még a lázam is csökkent.

Pompás.

A reggelt azonnal onanizálással kezdtem. Tartott még az ébredési erekció, mikor bejött a nagy mellű, korosodó nővér, hogy elvégezze a vizitet. Egyszerűen nem volt választásom.

Talán beszélgetést kellene kérnem a pszichológusnál. Ő egy fiatal nő, apró, de formás mellekkel, pompás hátsóval. Biztosan ki tudnánk ötleni valami jó kis terápiát a számomra. A szívritmuszavarra úgyis legjobban hat az adrenalin-tesz-tosz-te--ron koktél.

Az is eszembe jutott egyébként a minap, hogy az egyetlen rokonom, aki valaha is vonzott szexu-áli-san, az a nagynénim. Persze nem ez a meghatározó érzés közöttünk, hiszen ő az egyik legjobb ba-rátom. Tizenkét évvel fiatalabb az apámnál, nálam ugyanannyival idősebb. Az ő fia meg nálam fiatalabb tizenkét esztendővel. Furcsa dolog ez a számokkal. A matematikának csak a misztikus része érdekel.

Ó, Kedvesem, hiányzol most nagyon. Ő idetartozik, a Városba. De évekkel ezelőtt északra költözött. Azóta ritkán látom. Pedig mi mindent éltünk át itt együtt.

A vér gyöngyszemei táncolnak a szemem előtt.

* * *

A Festő meg én porosan, fáradtan és egy vas nélkül érkeztünk Szabadkára. Csak olyan villámlátogatásnak indult, de a nénikém ott fogott bennünket estére. Ő egyébként a nagyszabású partik mestere.

Aznap rajtunk kívül meghívott még egy rock-zenészt, egy színészt, egy riporternőt és egyéb képviselőit a Város művészalvilágának.

Mi akkor a Festővel rekordokat döntögettünk, s én egyáltalán nem a májam, hanem a gyomrom tágulásának kapacitásán csodálkoztam el nagyon, ahogy eltüntettünk fejenként több mint tíz liter sört. Tehát hajnalra túl voltunk a rekeszen, viszont a kender és a pálinka ködén át mindez nem is tűnt olyan rengetegnek.

Közben száguld velünk a taxi, én a hátsó ülésen gyömöszölöm a riporternőt, nem sejtve, hogy a zenész fickó kedvese. És ülünk a vadnyugati stílusú étterem teraszán, és váratlanul megjelenik a Gyermekkori Nagy Szerelem, aki most Nagykali-be-rű Nő. És kérdezi, mióta vagyunk együtt Zitával, és én csak mosolygok, erre ő bólint, szóval nem vagyunk együtt, és azt is mondja, hogy ő aaaaannyira szerelmes volt belém, mindaddig, míg nem váltam pattanásos kamasszá. Mondom, én is így vagyok vele.

Kamaszként ritkán szereti magát az ember. Én ráadásul meg is rekedtem az adoleszcens szintjén.

Aztán hajtunk tovább, és én nem tudom, hogyan kerültünk a diszkó elé az utcára, ahol makacsul vetkőztetem Zitát, közben kérdezgetem, hogy zavarja-e, hogy homoszexuális vagyok, meg hogy zavarja-e, hogy Gyöngyvérbe vagyok szerelmes. És ő egyre hajtogatja, hogy nem, nem, jaj, nem, nem zavar-ja. Jaj, dehogy. És végül ő kísér haza engem, és reggel, mikor felébredek, már ott ül csendesen az ágyam szélén. Mondja, csak benézett munkába menet, már megy is, húsz perc múlva a stúdióban kell lennie. Én meg nem búcsúzhatok tőle illően, mondván, nem csókolhatlak meg, a tegnapi dolgoktól irtózatosan bűzlik a szám.

És most a nénikém a távolból azt írja, hogy tapossam meg helyette is a Város kövezetét.

Megteszem, bár sokkal jobban esne, ha együtt taposnánk.

* * *

A nagyanyám tanított imádkozni. Egészen kicsi fiú voltam még, három–négy éves talán. Egyenként ismételgettem utána a szavakat végtelenül, később együtt mondtuk a fohászt.

Azóta saját imám van, amit minden áldott este elmondok magamban elalvás előtt, de nagyanyám imái közül a Miatyánkot ez még mindig magában foglalja.

Van egy érdekes pontja a taníttatásomnak. Amikor ahhoz a részhez értünk, hogy miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, tanítóm ehelyett azt mondta, s mi is megbocsátunk halálunk óráján. Ámen. Különös. Vajon hogyan hangzott az ősi, az eredeti. Én mindenesetre megmaradtam az utóbbi verziónál. Valahogyan ez tűnik a megfelelőbbnek.

Istennek eredendő jellege a megbocsátás. Úgymond nincs választása, hiszen ő teremtett, őt terheli a felelőség azért, amit mi teszünk. A Tökéletesség kérdését itt nem feszegetem.

Viszont az embernek megadatott a választás joga. Mikor Káin megölte öccsét féltékenységében, és elrejtőzött, Jahve hamarosan rálelt, és megszólította. Ismerjük a történetet. Megkérdezte, hol van Ábel, majd szépen lassan elmondatta vele az igazságot, amit természetesen már úgyis tudott. Az-után megjelölte, hogy senki bosszút ne álljon Káinon tettéért. De még a testvérgyilkosság előtt az Isten a következő szavakat intézte hozzá. A bűn az ajtó előtt leselkedik és reád van vágyódása, de te uralkodjál rajta.

Egyes fordításokban azt olvashatjuk, de te uralkodni fogsz rajta. Ez a restségre való nevelés, hogy minden mindegy, mit teszek, úgyis minden eleve elrendeltetett. Máshol meg az áll, de te uralkodjál rajta. Ez már a szigorú, a fanatikus egyház ferdítése. Az eredeti szövegben szó sincs parancsról. Ott a timsel szó szerepel, ami héberül annyit tesz, lehet, vagyis rajtad áll. Tehát csakis rajtad áll, hogy ellenálsz-e a bűnnek. Hogy egy kicsit még tovább menjünk, érzékeink, ösztöneink és elménk által megadatott, hogy megítéljük, mi Bűn, és mi nem az. És ez hatalmas dolog. Isten végtelen kegyelmé-ben mindezt megadta nekünk. A Választás Jogát.

Ezért vagyok mélységesen hívő, de vallásos egy cseppet sem. Az Egyház vívmányai. A coelibátus. Mintha szeretkezni tisztátalanság volna. Hogy Krisztus evett, ivott, de nem székelt. Mintha székelni bűn volna. Az Egyház szemében én csak lázadó vagyok, eretnek, s tán jobban szeretné, ha ateista volnék.

Számomra a Könyvek a misztériumot jelentik, szeretek elmélkedni a soraik felett. Emészteni őket, nem csupán elfogadni, hogy ez van, és kész. Nem mintha nem hinnék, hiszek én mélyen. De meg is akarom érteni. Azt hiszem, én is beleharaptam volna az almába. Sőt. Azt hiszem, bele is harapok nap mint nap. Ez a művészet, az alkotás lényege. A valamilyen irányba haladásé. Hogy előre vagy hátra, nem számít. Az Univerzum szempontjából úgy sincsenek irányok. És én folyóvíz vagyok, sosem lényegülnék át tóvá, azt hiszem.

Más népek Szent Könyveit is lapozgattam. Sőt. A Necronomicont is elolvastam, a tiltott részeket legelőbb – hiszen az Érme mindkét Oldala érdekel. És persze egyre inkább rájövök, hogy nincs két Oldal. Én is kíváncsi lennék arra a fix pontra, ami elválasztja a Jót és Rosszat. El kéne dönteni, a híd elválaszt vagy összeköt.

* * *

Mégsem a gondolkodásom vezetett el odáig, hogy hívő legyek. Fordítva történt. A hitem már megvolt ott belül, azt hiszem, úgy születtem. Valójában az a véleményem, hogy valamennyien úgy születünk, csak az emberek nagy hányadánál a civilizáció rakta máz eltömi a Felsőbb Lényekkel való kommunikációra szolgáló érzékszerv pórusait. Bennem szerencsére ez a folyamat nem játszódott le, a civilizációra különben is kevéssé figyelek oda.

Hogy mindezt a génjeimnek köszönhetem-e, vagy a nagyanyám tanításának, nem tudom. Valószínűleg mindkettőnek. Talán ahogy Krisztus széthintette közöttünk a lelkét, hozzám egy kicsit nagyobb rész jutott, mert én őt érzem magam körül igen gyakran. Nehéz ezt elmagyarázni annak, kinek pórusai eltömődtek. Az áthidalhatatlan szakadék hívő és ateista között. Mert bármily régóta elmélkedem is e dolgok felett, semmit sem sikerült még teljesen megértenem. Csupán érzem. De azt nagyon. Időnként jön egy vibráció a gerincemen. Ami ezt követi, az nehezen megmagyarázható, de testi és lelki boldogság, urambocsá’, a szerelem érintéseire emlékeztet.

* * *

Valószínűleg sokakat megbotránkoztat ez utóbbi hasonlat, de itt megint csak a civilizáció és az ő konvenciói a hibásak. Egy eszkimó, vagy mondjuk, egy busman egész biztosan másként vélekedne.

Nem. Nem vagyok keresztény a szó szoros értelmében. Hogy a zsidók nagyszakállú istenét képzelem el valamilyen módon, meg hogy valahova fölém képzelem el, azt javarészt nagyanyámnak és persze Jézus Krisztusnak köszönhetem. A Szellem valójában körülöttem van mindenütt, valóban szellemi lényegű, és a hit sem a legmegfelelőbb szó, mivel nem csupán hiszem, hanem érzem is. Köny-nyű így hinni, ugye. Nos, igen. Mindez már közelebbinek tűnhet az ún. pogány hiedelemvilághoz. De miért is ne. Hiszen az összes Könyv és monda, Szépmezőszárnyától Mohamedig mind ugyanarról szól, csak másképpen tolmácsolva, megfelelve az adott kor és nép kívánalmainak.

És itt következnek be a torzítások, melyek a vallást az álhívőkön keresztül puszta babonává züllesztik. Ezért nem járok templomba, mert csak a Tiszta Forrás érdekel, s azt még megtalálom a Könyvekben.

Az álhívőknek legfinomabb érzékeit a civilizáció már bevakolta, de ők megpróbálnak vakon hinni, érzék és értelem nélkül, rigmusokat kántálnak, melyeket sem nem értenek, sem nem éreznek át. Az Egyház konvencióinak megszállottjai ők. Nem bárányok, birkák.

Mások megelégelték a dogmákat, s az Egyházakon belül, vagy kívül külön kis egyházakat hoztak létre időről időre. Gyülekezeteket, szektákat. Nézetem szerint ezeknek voltak bizonyos pozitív vívmányaik, de egy idő után ugyanoda vezettek. Az Egyház állóvíz, így egy idő után szükségszerűen bealgásodik.

Nem. Nekem nem kell közvetítő. Nem kell templom, nem kell oltár. A hűs patak partján egy fűzfához dőlve közelebb érzem magamhoz Istent, mint a papok rideg kőtemplomaiban.

Jézus biztosan a barátom lett volna – mint ahogyan az is –, sétáltunk volna a Jordán partján, talán vitáztunk is volna valamely kérdésekben, és biztosan jobbá formált volna, mint amilyenné így magamtól váltam. De mindenképp barátként s nem közvetítőként gondoltam volna rá.

És egy kupa bort bármikor szívesen megosztottam volna Vele.

* * *

Kissé belefeledkeztem a témába, talán egyszer egy teljes könyvet szentelek majd neki. A lényeg, hogy örökre hálás maradok kettejüknek – a nagyanyámnak és Krisztusnak –, hogy szegényen is gazdagon és kétségkívül boldogan élhetek és halhatok. A boldogtalanságot magam idézem elő az elmélkedéseimmel, mert meg kell járnom a poklot, hogy megtisztulhassak.

De a jövőbe a boldogságom mutat. Úgy bizony.

* * *

A távoli dolgokra illatokban emlékezem.

A lekaszált fű, a lucernaszéna, a szalmakazal, a csiperke, az ammónia, az agyagos fekete föld, a régimódi, tüzelős sparheld, a rajta pörkölődő csirkehús illata. Mindezek a falut, a nagyszüleimet, s a gyermekkort jelentik nekem. Az elvesztett, majd újra meglelt angyali gyermekkort.

A régi falusi emberek legnagyobb erénye, hogy urai az Időnek. Míg a szerencsétlen cívis csak lót-fut, s felette uralkodik az idő, elnyeli s még ki is röhögi. Sokszor bizony visszavágyom oda, a Gyermekkorom Falujába. Bár én sosem sietek nagyon sehova, viszont idegesítenek ezek itt a hisztérikus nyüzsgésükkel.

* * *

Louis kissé mogorván ült a padon. A park fái között rézsút tűztek be az első napsugarak. Hideg volt még. Louis borostásan ült ott, s egy cigarettát tartott ujjai között. Az utolsó sörösflaskó is kiürült, a szomszédos padon Mat szintén borostásan hortyogott. Rigófütty. Vonatfék. Egy hajléktalan kora hajnali útján megbámulta őket. Louis kiköpött. Talán kissé torz angyallá cseperedtem, gondolta, de azért angyal vagyok minden bizonnyal.

* * *

(Március 12., kedd)

Mátéval robogunk a Zagyva töltésén. A kis motorkerékpár sebesen veszi a kanyarokat, felveri a port. A kora nyári nap máris forrón perzsel.

Én hátul ülök.

S egyszer csak belerobbanunk egy falba. Átszállok egy fotelon, és elveszítem az eszméle-temet.

Ahogy magamhoz térek, és körülnézek, látom, hogy a parti zavartalanul folytatódik. Máté viszont sehol. Se a motor, se semmi. A cuccaimat keresem, de nem lelem. Ekkor odalép hozzám a házigazda, a nagyszakállú, fülbevalós Róbert, aki annak idején először sodort nekem jointot. Kérdem, hol vannak a dolgaim, mire ő a szemközti falra mutat. De ahol érkeztünk, nincs már fal, látszik a mező, a dombok, a távolban a kanyargó folyó. A Zagyva, azt hiszem. Visszadobtak, mondja, s én egy barlangot látok, a bejáratánál apró tűz ég, rajta a táskám. Egyszerre egy hatalmas fekete kutya ugrik elő a barlangból, s megragadja a szatyrot. De Róbert azonnal ott terem, felkap egy botot a tűzből, s égő felét a dög pofájába löki. Erre az vadul felnéz, látom, ahogy parázslik az orra, füstöt fúj, és pirosak a szemei, azután üvölve eltűnik a lyukban.

Végre megkönnyebbülök, mire Róbert ezúttal a közeli domboldalra mutat, s megkérdi, kit látok ott. Én nem látok senkit, csupán egy nagy fekete kocsi áll ott, előtte négy fekete ló. A kocsin egy fedetlen koporsó, de a halott nem látszik jól a körben álló, fekete ruhás siratóasszonyoktól. De ekkor én már tudom, ki fekszik a koporsóban.

* * *

Újfent onanizálással kezdtem a napot. Igaz, délben. Ellustít ez a gyengélkedő. Nem teszek mást, csak alszom, táplálkozom, ürítek, önkielégítek és írok. Az alkotás fellegvára.

De ez a nővér tényleg nem hagy nyugodni. Ahogy bejön reggel, nyitogatja az ablakot arasznyi-ra tőlem. Rút, viszont öregségében is karcsú és hi-hetetlenül dús keblű. Szemöldöke alig van, de a ha-ja szép hosszú, és erősen festi szintén dús ajkait.

Ma fekete vászonnadrágot viselt, meglehetősen testhezállót, és csipkés melltartót, ez jól látszott a vékonyka pamutblúz alatt. A köpenyt sosem gombolja be, megfigyeltem.

* * *

Most, hogy itt fekszem, ezen a kórházi ágyon, a szomszédom egy súlyos narkomán, a heroinnal birkózik, s a heroin bizonyul az erősebbnek, de ez a fickó ismeri az egész podgoricai alvilágot, és valószínűleg a poklot is jól ismeri, meg azért itt mindannyian egy kissé zizzentek vagyunk, már napok óta fekszünk, ez valahogy meghülyíti az embert, sőt az egyik őr még külön nagyon irritál, és csak a narkó, a zene, meg a meditáció a téma, viszont mégis nagyon pozitív az egész, magam sem tudom, miért.

* * *