Szögi Csaba: Drót

(Április 11., csütörtök)

Ha szétszednek is más férfiak, én majd mindig itt leszek Veled, hogy összerakjalak. Ó, a Kopasz Énekesnő, ki hitte volna, hogy Rád találok ebben a Nagy Gördülő Közös Koporsóban, ahol kutyák párosodnak a sötét utcában, miután a házatokig kísértelek a Második Napon.

* * *

(Április 18., csütörtök)

Ismét a Drót. Ismét a jó öreg Ksalol. Ismét a jó öreg éjszakázás. S most én vagyok a megbízott őr. Egészen furcsa érzés. És meglepő mód nem is olyan rossz. Ez kissé ijeszt.

Ma először alkalmaztam ezt az antidepresszánst a rendeltetésének megfelelően. De ez csakis véletlenül fordulhatott elő. Most viszont éjfél után ismét a Narkomán bújt elő, teljes lelki valójában. Oly szépek e szerek szertelenül nyeldekelve. És tisztán. A Trodon-alkohol-cannabis koktélok, megspékelve a porrá őrölt, csíkokra húzott, százassal felszívott nyugtatókkal kétségkívül csak a Kattanást hivatottak indukálni. De most a kristálytiszta explózióra vágyom a köztiagyban.

Kokain kellene. (Egyszerű, primitív, ugyanakkor erőteljes vágyat keltő alliteráció.)

* * *

Ki hitte volna, hogy az egykori kis daturaár-nyé-kú (daturaágyékú) hölgy megegyezik azzal a csodával, ki most szintén erősen közelít az Egy felé. Vajon ki hitte volna.

Korán van még, hogy lírába foglaljam nevét. Mert éltem az amúgy is a LÍRA/HORROR egyvelege, s Ő mindkettőben főszerepet kapott. De még túl friss és mindent leigázó az érzés, hogy – akár kaotikusan is, de – átlássam. Akarom mondani, ésszel átérezzem. Akarom mondani, miket zagyválok összevissza. Nagyon szerelmes vagyok. (Kér-dőjel. De csak jelképes kérdőjel.)

Gyújtsunk rá inkább.

* * *

A délutáni görnyedő rosszkedvem, majd a mostani emelkedett állapot akadályoznak, hogy elmondjam kusza érzéseimet a Kopasz Szépséggel, a kopasz szépségeddel kapcsolatban. Vagy éppen a kezdeti kuszaság.

* * *

Ó. Csak nézni a szemközti falat, hallgatni a dallamot, és csak utazni, csak utazni.

S még ez is csak hozzád vezet. Minden Út. Ró-ma tévedés volt, lassacskán rájövök. Már régen rájöttem, azaz.

Ez él most bennem. A harapások, a szorítások, a simítások, ajkad a kulcscsontom környékén, nyakad a karomon, tenyerem a lapocka mögött, a lábak a comboknál összegabalyodva. Teljesen összegabalyodtam.

S persze a nemenjel. A nemenjmégelkérlek-maradj-mégittmellettem. S az érzés, hogy őszintén-gondoltad. S a nemakarokmennidemennikell kínja. Te is úgy fájsz bennem, ahogy az Egynek fájnia kell. Lehet két Egy. Kérdőjel.

* * *

A megelőző napok filmkockái. A végigivott, végigtáncolt, végigautózott éjszaka, ahogy a párnám voltál a kis Fiat hátulsó ülésén, a mégmindig-nem-biztoscsókok, a harc a pincérrel a zárórai kocs-maajtóban, az ujjak bizonytalan egymás után kutatása, az átdidergett hajnalodó utca, az első egymástszorongatása csók nélkül az árnyékos kapualjban.

A drót szétválaszt és összeköt egy időben. Nagyonszerelmesvagyok. Kérdőjelecske. Vágyódom. Kétségkívül.

De nem én lennék, ha bizonyosan tudnám, mire is.

* * *

(Április 20., szombat)

Iszonyatos szomjúság gyötör már napok óta. Furcsamód csupán vizet innék, de sosem elég. Na, én amúgy is olyan sosemelégsohanemelégember vagyok.

S ha már a víznél tartunk. Eszembe ötlött a minap, hogy Prométheusz és Lucifer vajon egy és ugyan-azon személy volt-é. Lucifer neve, ugye, fény-hozót jelent, Tükröt tartott az ember elé, s egyben megáldotta, vagy átkozta a látás lehetőségével.

Prométheusz a tüzet hozta el az Olümposzról, ha jobban átgondoljuk, ez ugyanazt jelentette a fajunk számára. Mindkettőjüket megbüntették, letaszították, megláncolták, örök kárhozatra ítélték. Az első lázadás atyja mindkettő.

Érezted már, hogy mikor átlépsz egy küszöbön, valami végigvibrál rajtad, egy pillanatra minden elsötétül, s aki felnyitja szemét, már nem te vagy. Arca az Új Napot formázza. Maga a tökély. Egy másik ember.

* * *

Vagy bennem múlik el ő, vagy őbenne az a másik, valami mindig elmúlik. Úgyis.

* * *

Posztméh. Veszedelmes jószág.

* * *

(Április 23., kedd)

Valami éjjeli tápászkodó éledés, jóval a milliárd könny serkedése előtt, a Föld Árnyékában jótékonyan elrejtve minen bámész tekintet elől, a halálon innen, a halálon túl.

A Nagy Játszma kellős közepén.

* * *

Én vagyok itt a Kisfőnök. Hehh. Kiskirály. Kissárkány. Az imént zongoráztam a mutatóujjaimon. A tasztatúrán, a billentyűzeten, akármin, bármin. A bioenergiámmal kapcsolgattam a telefonokat, a lámpákat. Halkítottam, hangosítottam a magnót. Írni viszont alig vagyok képes. Fizikai értelemben.

Olyan óvatosan szívtam széjjel az agyam, hogy apránként kellett rájönnöm, vajmi kevés közöm van ez Árnyékvilághoz. A barátom zenéit hallgatom, amiket még tizenhat évesen vett fel az együttesével valami amatőr belgrádi stúdióban. A zene jó. Sőt.

Majd folytatom később, ha kiengedett a Görcs az ujjaimból. És még jobban beleállt a görcs az agyamba, mert van még egy szál cannabis-coc-ta-i-lom. Én vagyok itt a Kisfőnök. Hehh.

* * *

Mohón kapkodok ide-oda a televízió és a rádió között, azt sem tudom, mit faljak. Rettenetes az étvágyam. Most, azt hiszem, kávé után kajtatok. Ja. Az jó lesz. (Az imént a szó fölé raktam a pontot és nem mögé. Na ja. A filmszakmában előfordulnak ilyen meglepő kis fordulatok.)

* * *

Apró gondolatok tárháza a fejem.

A kávé itt gőzölög előttem az asztalon. Ilyenkor (megnézi az óráját), hajnali kettő után ez bizony feldobja az emberfiát. Megkóstoltam. Finom lett. Jobb, mint az előző, mely lábvízjellegűre sikeredett. Mindkettőt én főztem. Ez a mostani finom lett. Úgy bizony. (Most rágyújtok, és elfogyasztom a hajnali kávémat. Éljen Garfield és az ő bölcsessége. Éljen, éljen.)

* * *

A kávét megittam, majd onanizáltam. Nem tudom, van-e a kendernek ejakulációserkentő hatása. Úgy tűnik, van.

Még mindig kell valami. Most vizet kortyolok, és már a következő cigi jár az eszemben. Van még egy olajos tonhalkonzervem is, amit még attól a fickótól is sajnálok, aki a jointot adta. Hiába na, az Étvágy.

Hagyma sajnos nemigen akad. Hacsak nem kutatom át a zenész kabátzsebeit. A múltkor egy gerezd fokhagyma esett ki az egyikből. Iszonyatosan éhes vagyok. Ez nem emberi.

Mozgatom a fülem, és ide-oda száguldoznak a gondolataim. Követni őket sajnos képtelen vagyok. Az Éhség mindent leigáz.

Nem tudom eldönteni, hogy szerb nyelven vagy angolul énekelnek a rádióban, s hogy nő teszi-e, vagy férfi vajon.

Türelmetlen vagyok. Enni akarok. De még nincs itt az ideje. Várni kell. Valamikor a mostani pillanat és a reggeli között majd el fogom szívni a maradék kendert. Maradék pillanatok. És az előtt kellene elfogyasztani a halat. Most egy kellemes dallam szól. Ismerős. Rágyújtok, vizet kortyolok, és hallgatom.

* * *

Déja vu. Már harmadszor dobtam ugyanoda a végigszívott csikket a szemeteskuka mellé. A faszi elment, és sodort egy újabbat. Ez az éjszaka a véges-végtelen. Az ördögé-e vajon. Ó, elvágyódom innen. Sok minden húz kifelé. De elégedett va-gyok-é vajon. Ha már belül vagyok a Dróton, próbáljak meg elégedett lenni. S tegyek meg mindent, hogy elégedett lehessek. Csikar a hasam. Nem tudom, mit fogok előbb csinálni. Enni vagy üríteni. Legelőször is szívni fogok.

* * *

Ránéztem a naptárra mégis. Elgondolkodom, hol is vagyok voltaképpen. A Drót. Hát persze. Vizet megyek merni. A toalettben átléptem valami láthatatlan akadályt. Mindenki ásítozik. Fejem kopaszra nyírva, nyelvem rőfös kötél húzza. (Verebes Ernő fél gondolata.) Na ja.

Nem tudom, észrevettétek-e már, hogy ha a sor végén kettészakítasz egy szót, akkor ez meg fog ismétlődni a következő néhány soron keresztül. Ne sírj. Akszel Rózsi énekel az éter hullámain keresztül. Bizony.

A szerelmes prostituált balladája. Ez még egy előző gondolatom. Ennek szerelemnek kellett lennie. De már VÉGE van. A Bánat kellőképpeni megnyilvánulásai a szemeinkben. És a mosolyok hiánya Ajkainkon. A Fognyomodat még viselem az alkaromon.

Ennem kell. Ennem muszáj.

* * *

Szombaton felutazunk Palicsra, Kölyök. (Eszed-be jutott már, hogy minden gondolatodat lejegyezd.) Megígértem, tehát elmegyünk, bár még nem tudom, hogyan. Megnézzük a tevéket meg a krokodilokat az állatkertben, azután a játszótérre megyünk, majd a Kastélynál a legmagasabb bástyára mászunk fel, s ott szeretjük egymást, míg világ a Világ.

Az is eszembe ötlött az imént, hogy mi lenne, ha most főznék egy fél pofa kávét, és azt a nyelvem alatt tartalékolnám reggelre. S mondjuk, felszívódna a nyálkahártyán keresztül. Ilymód LSD-szerű élményben részesítene a koffein. Milyen lenne.

Lassan múlik a nap. Lassan.

Az enyelgő hajnali narkomán.

A fél joe-t délelőttre tartalékolom. Az majd, az.

* * *

Éppen tíz napja utazott el a Nagyapa. Én nem nyugodtam bele. Abba.

* * *

Beálltam tetőtől talpig. A Nagy Közös Medencébe. (Vigyázz, kétértelmű szó.) Minden évekkel ezelőtti és évekkel ezutáni. Csak a pillanat létezik, szenved és cselekszik.

Amúgy már délelőtt van. Úgy fél tíz tájban jár az idő. Azóta sem aludtam. Az a bizonyos maradék jött szóba nálam az imént.

Nem tudom, mit gondolhattak ezek rólam, hogy álló éjszaka a budiban lógtam. Meg ahogy elszívtam az emberek energiáját az ébresztőkor. Különös látvány lehettem.

* * *

Olyan szép, ahogy a víz végigcsorog a sziklán, és olyan szép idő van, és Szilvia is olyan szép, és olyan szép az élet. Menjünk hát Palicsra kirándulni vasárnap.

* * *

(Április 24., szerda)

– Adj még időt.
– Mennyi időt akarsz.
– Sokat.

* * *

(Április 26., péntek)

Valamelyik énem igenis élvezte a Temetést. És ha jobban átgondolom, már ő volt az is, aki készülődött. Ballonkabát. Fekete öltöny. Fekete kalap. És ő volt jelen mindvégig. Pálinka. Távolba révedő tekintet. Cigaretta, kávé. Gyűrűforgatás.

Csupán a könnyek voltak a sajátjaim. S akkor talán nem is azt sirattam, aki elment, hanem ezt a perverz ént. S talán mindig is magunkat sirattuk. Igen. Ez valószínűnek tűnik.

És jól is van ez így. Megérdemeltük a Kárhozatot. De a Könny még egy esély. A Purgatórium előszobája.

* * *

(Április 29., hétfő)

Fejemben lassan fészket rak magának a téboly.

* * *