Szögi Csaba: Drót

VII. FEJEZET

(4:28)

Hát, ez igencsak furcsa éjszaka volt, sok izgalommal. Itt jártak a főnökök, és csináltak egy kis balhét. Asszem, azért holnap megúszhatom azzal a magyarázattal, hogy csak fél órát aludtam, és nem ismerem eléggé a nyelvet. Különben a tervbe vett részek felvázolása nem nagyon sikerült ma éjjel, mert némileg keményebb áru futott be a megszokottnál, ezért a tervezett négy tablettából kettő még megvan. A főnök valamit csipkelődött itt velem, pedig én igazán megtettem minden tőlem telhetőt. Majd kimagyarázom magam.

De miről is akartam írni. Ja, persze, a nőkről. Hogy melyikbe is vagyok szerelmes voltaképpen. A Szerelmes Shakespeare. Nem olyan rossz film. Joseph Fiennes főszereplésével. Címszereplésével, akarom mondani. Tényleg összevissza írok most, mondom, teljesen szétdaráltuk itt magunkat. S akkor jött a lost controll. Inkább majd később folytatom, ha tehetem. De azt még elmondom, hogy rájöttem James Buddha reinkarnációelméletének lényegére. Szóval annyi az egész, hogy te lenn a földben elrohadsz, azután belőled virágok nőnek, gombák tenyésznek rajtad, meg a férgek megzabálják a húsodat, ami ott szétmállik lassan a fák gyökereinek takarásában. No, majd

* * *

(15:55)

Halandzsa, halandzsa, halandzsa. Nem írásgörcs ez, agygörcs. Sok, sok, sok, sok, sok. Nincs átmenet, sokk.

Olyan szépen tudom már mérgezni magamat alkohol és kábítószerek nélkül, mint amilyen Szép vagy Magad is. Holtan milyen szép lennél. Ölelnélek, ha már Williamnél tartottunk az imént. Látod, nem akartam véget vetni a Történetünknek, de nincsenek átmenetek. Vajon megvan még az a véremmel átitatott papírdarab valamelyikünknél, amelyre az Első Versünket rótam. Kedvesem, sok jó ötletünk volt már, de a Tiéd az Igazi, azt hiszem. Andalúzia. A pincérnő és a szakács története. A Kölyöké és a Lámpásé. Prózai, mondanák az entellektüelek. Extrém, mondanák a nyárspolgárok. Destruktív. Aggódnának a szüleink. Mindez igaz, azért szép.

Délben nyitnánk, Te felszolgálsz, én a hagymában gőzölődöm, hadd kapjanak rá a konyhánk ízére. Este tíz körül átadnám a fakanalat a kedvenc kuktámnak, Téged kikapnálak a pult megől, s hajnalig flamenco. Azután, mikor a zenészek már kifulladtak, szeretkeznénk nyitásig. A bárpulton kezdenénk, a csilláron folytatnánk, ahol is én ledobnék egy Adios Amigót, s délben még mindig a chiannto tábla lógna a bejáratnál várakozó sor előtt. Bár már izgatottak lennének, senki sem elégedetlenkedne. Ó, a latinok.

A Véres Ajak lenne a kávéház koktélspecialitása, romantikus lelkeknek a Gördülő Könnycseppek. Az arra tévedő erőművészeknek és apacsoknak az Abroncs Szorítása. Törzsvendégeink közé tartozna Bukowsky, Steinbeck, Hrabal, Hemingway, Gion Nándor, Villon és Dionüszosz. Ám az öreg Burroughst csak záróra után engednénk be a lokálba.

Viszont a Törpe telifesthetné plakátszerű képeivel a kopott falakat.

Füst és félhomály. Részeg tengerészek a Rongyaikkal. Mécsesek a falakon, de a parkett tündökölne kettőnk Nászától, s az angyalok és a matrózok egyetlenegyig táncra perdülnének.

A tenger felől garnélaillatot hozna a szél. A hullámok lágyan mosnák a kőház falait Keletről, de mi már elfelednénk, mi van az Édenen kívül. Pedig nem állítanánk cherubokat. Az Éden lokál ajtaja minden lélek előtt nyitva állna. A nap csak egy kattintásra kélne fel.

És csak szeretkeznénk. A hullámok lágyan mosnák a kőház falait. Majd csak a hideg ölelésben aludnánk el újra.

Harminchat órája nem aludtam, de szeretkeznék még veled háromszázhatvanig egyvégtében.

Olyan szépen tudom már mérgezni magamat alkohol és kábítószerek nélkül, mint amilyen Szép vagy Magad is.

* * *

Magad is, magad is, magad is. Mit gyalázkodom itt. Ginsberget be sem engedném, üvöltsön csak odakint, dörömbölhet naphosszat. Kerouac meg csak pattanjon be a Chevy volánja mögé, és adios. Nekem csak itt ne spontánkodjon senki. Önirónia, ja. Ők is tudták, én is tudom, Cassowitz is tudta. Nem a zuhanás számít. – Just a bullet in your head.

Láttatok már halott agyat. Én sem. De most szívesen megröntgenezném magam. És még ez is Rólad szól, belemagyarázások nélkül.

Jegyzeteljek már, elegem van a jegyzetekből. A tragédiát jobban élvezem a szerelemnél. Ilyen nonszensz. Pedig én jegyzeteltem. Viola térdeit szorongattam ahelyett, hogy megcsókoltam volna ajkait, pedig mondta, ő is azt szerette volna. Mintha az nagyobb szerelem lenne. Különben is, mi különbség van a tragédia és a szerelem között, ha megkérdezzük Szophoklészt.

Intermezzók.

Nolát magamévá tettem, mikor menstruált, anélkül, hogy letoltam volna a gatyám, azután ebben a véres alsóban mászkáltam a partin, plusz volt rajtam egy rövid női bőrkabát. Fruzsinát előkapott, merev farokkal üldöztem a rockklub lépcsőházában. Szexualitásom. Mi az. Mit nevezel szexnek, testvér. Az élettanit. Vagy az elélvezést. Én egy porrá őrölt Diazepam tablettától elélvezek az agyamban. Ha meg csak a célszervben élvezel, egyszerűbb az onánia. Ja, a lelkit. Ja. Hát, az csakis az agyban játszódhat le, s itt nem a hormonokra gondolok. Hallottál a lélekről. Hallottál a szellemről. Hallottál a halálról. De ezek úgyis csupán

Intermezzók.

(A kristálytiszta gondolatnélküliség a lelkesedés minden lelohadása nélkül, harminckilenc óra alvás nélkül, antagonista– és szinergistaszerek nélkül, alkohol-, kábítószermentesen. Olyan szépen tudom már mérgezni Magam, amilyen szép vagy Magad is.)

Ne feledd, életed s italod leszek.

* * *

(2002. 05. 18., szombat)

Az első korty kávé után simítottam meg a papírt. Mennyei volt. Az asztalomon itt kecsegteti magát egy szál Ronhill. Az öngyújtóm társaságában. Valóban. A következő alkalommal gyufát hozok magammal. Mennyivel hangulatosabb.

Lássuk csak.

* * *

(0:59)

Mindig ugyanaz és mindig más, megöl és feltölt ez a lassú száguldás. (Óda a legújabb kábítószeremhez.)

Grand Caffé. A nevében az íze. Elmegyek ízetlen reklámszakembernek. Biztosan jól megfizetné-nek. Mint mindent, amit eddig csináltam. De hát ennyit is ér a magamfajta. Oscar Wilde azt mondta, all Art is quite useless. Én még azt is hozzátenném, teljesen meddő vállalkozás a világ megváltá-sára. De az vesse rám az első követ, aki megmondja, mi nem az. Mi a művészet. Akár a szerelem. Ha definiálni tudod, már nem szerelem többé.

A valóság áttételes ábrázolása, tanultuk valaha az iskolában. Milyen áttétel. Kerékpáráttétel. (Kérdőjel.) Hol a határ a giccs és a széppróza között. Vannak-e határok. Kundera szerint a giccs a szar tagadása. A giccs paraván, mely eltakarja a halált.

Ám én nem azért nem rajzolok itt nektek naplementét mosolygó porcelántörpével, mert elítélném a giccset – milyen jogon ítélném el –, hanem mert eszemben sincs tagadni a szart (a prostitúciót, a korai magömlést, az intravénás tűszúrást, a lobotómiát, William S. Burroughst, eutanáziát, elektrosokkot, vendettát, biliárdasztalokat szakadt, vörös posztóval), a halált meg még úgy sem szeretném takargatni, elég nagy ködbe burkolja önmagát amúgy is. Jó lenne betekinteni a Paraván mögé. Nemhogy még egy újabbat húzzak a meglévő elé. Mert nézzünk önmagunkba. Úgysem hiszünk Benne, míg meg nem pillantjuk önmagunkban, akár csak egy pillanatnyi időre is.

Az öreg Hrabal tudta igazán, mi a művészet. Miután koccintot a Cimborával, s az első kupica pálinkát fenékig ürítették, a maradék néhány cseppet a hajára csurgatta és a fejbőrébe dörzsölte, hogy teljes testi valójában átérezze annak Lényegét. Az Élet Esszenciáját. Instant emóció. (Magam inkább nemes egyszerűséggel kinyalom a poharat, s inkább teszem ezt mohóságból, mintsem hogy közelebb kerüljek a Lényeghez. Bár ki tudja. Mit miért csinálunk és csináljuk-e vajon. És csináljuk-e vajon. És van-e Lényeg. S ez a Lényeg vajon lényeges-e. Descartes sem jutott túl közel a megoldáshoz, s még mindig Szókratészé a pálma, ami a Dolgok mibenlétének emberi megközelítését illeti. All hail Szókratész.)

A jól fizetett irodalom. Én sajnálatosan csak annyi pénzre tartok igényt, hogy vegetáljak, plusz legyen elég szeszre, nőkre, rock’n’rollra. Ha a meglévő – Oscar Wilde szerint haszontalan – holmikon kívül a festészetbe is belemártanám az ecsetem, már könnyen pórul járhatnék. (Szegény Csontváry. Béke poraira. És persze Rác Joe Laciról sem feledkezünk meg.) Ám a papír és a tinta, a gitárhúrok, a színpadi smink – hála legyen a Magasságosnak – nem oly költségesek, mint a vászon és a festék.

Ha meg úgy adódik, hogy nekem (is) pénzt hoz fáj-dalmas énekem, hát azt csak ugyanarra költeném, amire most, csupán arányosan (aranyosan) nagyobb mennyiségben. Mi lenne akkor, Jézusmária.

Bukowsky rögtön szétszórta már a legelső honoráriumát, be sem várva a Nobel– díjat. Nem úgy, mint Steinbeck, aki megpakolta hajóját egy rakomány finom whiskyvel, fogta Charly nevű ölebét, s útnak indult, hogy halálra igya magát. Ki gondolta volna, hogy számára talán kedvesebbek voltak Tortilla Flat csirkefogói, mint a Salinas-völgy aszott mezőin tengődő Szerencsétlenek.

Tehát vitorlát bontott, s megindult a gabonapálinkával. Nem tudom, vajon Charlynak meg a sirályoknak kínált-e egy-egy kortyot a nedűből, de minden bizonnyal nem nagyon akart osztozkodni.

S magam is, minden Áldott éjszakán a világ összes italát szeretném lecsorgatni a torkomon, mégpedig egyes-EGYEDÜL.

A Jól Fizetett Irodalom csak még hamarább a pokolra küldene. (Persze nekem nincs ez ellen semmi kifogásom, félreértés ne essék. (Nevető arcocska a hetvenes évek trikóiról, vagy napjaink cyberterének képernyőiről.)) –Tartsuk be a matematika szabályait a zárójelekkel kapcsolatban.

Viszont hagyjuk már az autopszichoanalízist mára. Tűnj a szemem elől, szögicsaba. S küldj valakit, aki mesél nekem szépeket. Eredj. Fuss, ködökbe, füstbe szét.

* * *

(2:40, bár az órám már nem az a svájci pontosságú)

Még egy Grand. Valóban mennyei ital. Nem tudom, zašto nisam konzumirao ovo dosad. Persze az én pszichés vérnyomásemelkedéseim, melyeknek közük nincs a koffeinhez, sem semmi egyébhez. Just a fucken bullet in your head. S most lassan felveszem a versenyt a legnagyobb fogyasztókkal. Van itt egy félliteres műanyag palackom, amiből kivételesen csakis vizet iszom éjszakánként – rengeteget, mivel mindenféleképpen hedonista vagyok, hogy ne mondjam, lotus eater (W. S. Maugham) –, csupán egy alkalommal töltöttem bele valami pálinka–üdítő zagyvalékot, és annyira a szívemhez nőtt, hogy ma végre rávéstem a címkéjére, this is my fucken bottle. És aláírtam. Szájfájós, az nem, de önző vagyok, tudom.

A cigaretták viszont gyorsan égnek. És kevés van belőlük. De minden megoldható, hit kérdése az egész.

Gyújtsunk rá.
Míg ki nem hűl az italom.

* * *

(2:50)

Kihűlt.

* * *

(2:51)

Nem baj. Így is szeretem.

* * *

(2:58)

Egy gyönyörű pók ereszkedett le az imént a plafonról. Virtuozitása elbűvöl. Bár lehet, hogy a virtualitása. Lenyűgöző Teremtmény. Hálója a Természet/Isten remekműve.

Mért pont a legkedvesebb állatkáktól irtóznak leginkább az emberek. Pókok, békák, denevérek. S a legocsmányabbikat istenítik. Önmagukat.

Bár néha olyan jó csalódnom, ami ezt a legocsmányabbságot illeti.

Viszont meglátogattak a szúnyogok. A fecskéim változatlanul hiányoznak. Nagyon-nagyon. Csupán a surranásukat hallom egyelőre. Az száll legelöl, aki annak idején legutoljára rám kacsintott, búcsút intett, és sietve távozott a többiek után. Ma az ebédnél nem a babot választottam. Mások helyett ürülnek belőlem az análisan távozó gázok.

Fingok egyvégtében. (Óda a Fennkölt Lírához.)

* * *

(3:55, pontosítottam a karórámat)

Lassan megint széjjelfut az idő, megáll az agy – 3 mg eddig –, s nem tudom eldönteni, ez most antagonizmus vagy szinergizmus-é vajon. Ideje beindítani a hormonokat. Az adrenalinra gondolok, meg a tesztoszteronra. Meg ami vele jár.

Viszont ha jól számolom, ez már az ötödik füzet, amit ma megkezdtem. Kockás.

* * *

Fél öt van, és már pitymallik. Ez a madárcsirip valami fenséges dolog. Elhaló agyammal még a pincérnőre gondolok, aki már TÚL SOK NEKEM. Hála legyen Neked, Istenem, hogy ennyi nincsrá-szó-milyen nőt küldesz utamba. Csupán darabokra törik amúgy is széthulló énemet, közben ők eggyé olvadnak, s ez már túl sok nekem. De örülök, örülök, ó, örülök Neki. (És, ó, jaj, ő is az édesanyjával él, és mi ez, nem tudom megfejteni, és ő is boszorkány, de a legfehérebb és a legtisztább, és mindent tudott rólam, rögtön, ahogy beléptem a presszóba, és azt akarta, hogy énekeljek nekik, mert zenész, és tudom, hogy szerelmes, és tudom, hogy én is szerelmes vagyok, és, ó, jaj, a Többiekbe is, és gyönyörű, fényes, hosszú, fekete haja van, s mikor beszél, mikor rátapint a lényegre, akkor libabőrzök a Lelki Kéjtől, és többször is megrekedt a szó bennem a hangszálak és a garat között, és egyszer már kifutottam az utcára egy pillanatra, annyira ismer. És még így is szeret. (Kérdőjel.) És én abban az Indián Korban biztosan nem kétfelé, hanem sokfelé szakadtam, és most hogyan rakjak össze ennyi darabkát, doktor úr, kérem, segítsen rajtam, kérem, kérem, akarom az énjeimet, széthullok még jobban, nem tudok választani, nem akarok választani, nem tudok, nem akarok, nem, nem, nem, nem.)

Ültem a pultnál. Az ő kedvese mellettem ült. Néztem a Lányt. És éreztem, ahogy újra hasadok. És, és semmi. Szavakkal semmi. De ott volt az ösvény. Karnyújtásnyira. Rálépni nem mertem. A hangja lenyűgözött, bármit is mondott. Bár nem mondott bármiket. Átvágott felém a bozóton. Az ösvény ott volt. Karnyújtásnyira. Rálépni nem mertem.

Ráléptem.

* * *

(8:37)

Luca szellemei az én mesém hősei. (Viszont olyan ez a drogokkal, mint ahogy a Föld forog a saját tengelye körül. Éjfél óta volt 4 mg Ksalol és 40 mg Diazepam. És mostanra körbefordult az Agyam a saját tengelye körül, volt alkonyat, éjszaka, pitymallat, s most éppen kél a Nap. Én pedig aludni készülök, híven a Vámpír Portások törvényszerűségeihez.)

Luca szellemei az én Mesém hősei. Szilvia bennük az egyik Szellem. Szilvia szellemei a saját Démonai. Én vagyok közöttük az Egyik Démon. Az én démonaim a saját Széjjelszóródott Darabkáim. Az egyik darabka a Pincérnő a bárból. A Pincérnő darabkái mindnyájunk szellemei. Szellemeink alkotják az Egy Szellemet. Azt a bizonyos Egyet, melyet már az ókoriak is kerestek. Íme, megfejtettem az Univerzum alaptörvényét. Kissé még kusza, Spinozához küldeném analízisre, Alberthez, hogy lektorálja.

Sajnos, nem tudom egyikük mobilszámát sem.

* * *

(8:50)

A Hetedhét Erdő Holt Fáinak csikorgását nevezhetjük sejtelmesnek, baljóslatúnak, de filozofikusnak semmiképp. Dara Bokra viszont hirtelen Dioge-nész-nek, Damoklésznek, Dorian Graynek, Desz-pe--rá-dosznak, Diszkoszvetőnek, Dórnak, Destruktívnak, Dermatológusnak, Diazepamnak, Demoralizáltnak, Dankesőnnek, Dosztojevszkijnek, Diderot-nak, D’Artagnannak, Depresszívnek, Delíriumnak, Dantonnak, Dínek, Dúnak, Dának no meg persze Dionüszosznak érezte magát, ezért hátát egy göcsörtös bükknek vetve kényelembe helyezte magát, a maradék vágott dohányt előkaparászta a jobb felső mellényzsebéből, megsodorta a cigarettát, akkurátusan rágyújtott, majd mikor a körméig szívta a csikket, kortyintott még egyet a kulacsából, és komótosan elhelyezkedve mély álomba merült.

* * *

(valami ilyen május 22., szerda)

De én sem tudom, mi van. Párbeszéd a Kedvessel, mikor csak fél szemmel látok írni, hogy a fene enné meg. Feladom. Pont.

* * *

(05. 23., csütörtök)

Várom, hogy elcsituljanak. Új arcok. Ismét. Már nem annyira ijedtek, kezdek Fény lenni. Minden bizonnyal. Hiszen az elveszett Kölyök rálelt az Útra, mely a Lámpáshoz vezet, azaz hozzám. Éppen az imént tett fel egy kérdést, de tudja Ő a választ. A Kedvesem mindig is költői volt.

Újra tisztán írok. Úgyszólván. Csupán dohányoznék egyfolytában. Itt zene szól. S folytonos csicsergés és sistergés és sustorgás. De halkulnak immáron.

A Vers születendőben, elég volt a pislákolásból. Lángolni akarok és robbantani, ha kell. Felégetni a falvakat és a mezőket, s a hamuból újjáépíteni a Világot. Bármi áron. (Különben megadtam már én az árat, azt hiszem.)

Az egyik volt szeretőm egyszer azt mondta nekem, ragyogj. Nem szerettem azt a nőt, de tanácsát feladatnak kell tekintenem.

Ami meg Téged illet, Kölyök, egy életen át kereslek, bár már megtaláltalak, mielőtt megszülettünk. S tudod jól, hogy nincsenek kérdések. Közöttünk meg végképp nincsenek.

A gyermekünk már születendőben. Csak még azt nem tudom, Káin lesz-é, avagy Ábel.

* * *

Dara Bokra végre megtorpant, hála legyen Néki, nem is tévelyedett túl messzire úticéljától, s most már látta is azt. Megérezte a Kölyök jeleit, az utat pedig Dara Bokra Saját Fénye világította meg. Megdöbbent. A felfedezés szinte sokkolta.

– A Lámpás én vagyok – suttogta magában. – És az Út is én vagyok. Ez az én Keresztem. A Golgota és a Kálvária. Mindnyájunknak végig kell járnunk. De az én utam én vagyok.

Körülnézett még egyszer az immár éledező fák között, s fejét végre békén álomra hajtotta.

A Telihold cifra árnyakat festett pihenő testére.

* * *