Toldi Éva
Hol lakik a fájdalom?

Az irodalom természetrajzának természetes velejárója, hogy permanens válságban van. Az utóbbi évek azonban mintha minden eddiginél nagyobb tanácstalanságot eredményeztek volna. Ismét légüres térbe került az itteni közösség, s az írók – Kertész Imre találó szavait parafrazeálva – a koncentrációs táborok boldogságának megfogalmazása után mintha szintén légüres térbe kerültek volna. Elmúltak a nyugodt hetvenes évek, az öröknek hitt irodalmi dicsőség elhalványodott, és kiürült, inadekváttá vált az akkori nemzedék szöveglétrehozó eljárása, ugyanakkor az elmúlt esztendők döbbenetének megfogalmazása, egyéni és közösségi sors egybejátszásának ábrázolása is továbbírhatatlanná lett. A megtorpanásnak ebben a tanácstalan csendjében a legfiatalabb írókra fokozott figyelem irányul.

Szögi Csaba regénye fragmentumokból, töredékekből, egymástól elkülönített, rövid szövegrészekből áll. Az első néhány oldal elolvasása után derül ki, hogy valójában naplószerű feljegyzéseket olvasunk, s helyenként fel is van tüntetve a keltezés, évszám nélkül. A naplót az elbeszélő a katonaságnál vezeti, és ha csak teheti, a friss tapasztalatok dinamikájával leírja a gondolatait.

Úgy gondolnánk, a helyszín természetszerűleg determinál egy sor tartalmi elemet is. A szöveg jellegét azonban meghatározza az is, ami hiányzik belőle. Egy szót sem tudunk meg például a közösség mindennapjairól, a gyakorlati teendőkről, az elbeszélő csak tudatja velünk, hogy egy zárt világról beszél, ám ennek a világnak a valós keretei hiányoznak, olyannyira definiálatlanok, hogy egy idő után kételkedni kezdünk, vajon tényleg sorkatona beszél-e hozzánk, hiszen ugyanúgy lehetne más zárt közösség, börtön, kórházi osztály vagy javítóintézet lakója is. A helyszín meghatározatlanságának következtében egyfajta lélektani naplót olvasunk, amelyben legnagyobb szerepe a fantáziának van. Az elbeszélő szándékosan törekszik arra, hogy ne vegyen tudomást a valóságról, kiszakítja magát a mindennapok közegéből. Csak azokat az eseményeket mondja el, amelyek a közérzet szempontjából fontosak. Az olvasó ennek ellenére az okokról nem, csak a következményről, vagyis a lelkiállapot jellegéről szerez tudomást.

A naplóregény időkezelése is az egybeolvadás irányában hat. Az egyik idősík a jelen ideje, amelyben a feljegyzések készülnek. Ilyenkor egy-egy motívumból kiindulva elmélkedéseket olvashatunk, vagy reflexiókat a környezet ingereire. A történetek másik csoportja a múltban játszódik, visszaemlékezéseket tartalmaz, a nosztalgia hangján szólal meg. A cselekmény elemei közül igen nagy szerep jut a férfi–nő kapcsolatnak, az elbeszélő gondolatai főként a szexualitás körül forognak. A helyszínből adódóan természetszerűnek is gondoljuk ennek az erős tematikai szálnak a jelenlétét. Az emlékek és a képzelet naturalisztikus aprólékossággal állítja elénk a szerelmi aktusok sokaságát és sokféleségét, vágyak izzanak és tények kavarognak a kézirat lapjain. Szokatlan nyíltsággal beszél titkos vágyakról, miközben annak lehetünk tanúi, miként válik azonossá az elbeszélő gondolkodásában a nemi szükségletek kielégítése és a szerelem.

Van a regénynek egy időtlen síkja is, amely az alkotás folyamatáról szól. A naplóíró elbeszélő ugyanis szándéka szerint regényt írna, s így megjelenik regény a regényben szövegegyüttese. Az elbeszélő által írt regény mesevilágban játszódik, fantáziatörténet. Benne az elbeszélésnek egy olyan eszménye valósul meg, amely valójában megfelel annak az irodalmi körnek az elvárásaival, amelyhez a szerző tartozik. Mitikussá fejlesztett hősök népesítik be a „regényt”, melynek cselekménye elvont, filozofikus ingoványon játszódik. A szöveg erénye, hogy tudatában van: az itt alkalmazott elbeszélőtechnika valójában mesterkélt, elsajátítható, könnyen átlátható. A nemzedéki megfelelni akarás szándékához pedig ironikusan viszonyul, a „regény” fejezeteinek végéhez illesztett kommentárok, az „úgy bizony” és az „az ám”, megteremtik a szöveg ironikus síkját, ami az irodalom fogalmához való viszonyulás kritikus szemléletét bizonyítja.

A harmadik s talán legfontosabb cselekményszál a kábítószer élvezetének ecsetelése, ugyanis ez az elbeszélő mindennapjait kitöltő főfoglalkozás. Aprólékosan megismerkedhetünk azokkal a technikákkal, amelyek segítségével be lehet szerezni a drogokat, és amelyekkel huzamosabb ideig fönntartható a kábulat. Grammokról és alkoholmennyiségről szerezhetünk tudomást, s tanúi lehetünk annak a folyamatnak, amikor mind nyilvánvalóbbá válik a valóság körvonalainak eltűnése. A szöveg dokumentum is egyben, nyomon követhető, hogy a drogok hatásának következtében az elbeszélő mennyire képes regisztrálni a világot maga körül, minek a percepciójára lesz képes egyáltalán, s beláthatjuk azt a sávot is, amelyen túl már nem működnek a logika legelemibb szabályai sem.

Mindezt követi a regény nyelvezete is. A környezet hatására spontán módon épülnek a szövegbe szerb nyelvű szintagmák, amelyek egyúttal visszautalnak a szöveg térbeli keretére. Egy ponton túl azonban már nem az értelmes beszéd, csak a találomra egymás mellé illesztett szavak működnek. Véletlenül kiválasztott fogalmakat látunk mondat közben nagybetűvel leírva, amely azt jelzi, a belső asszociáció szintjén tulajdonítható nagyobb jelentőség némely szónak. Nem csupán a minden Egész eltörött gondolatáról van itt szó, hanem az egyéniség teljes megszűnéséről. A naplóregény elején az elbeszélő még hangosan és öntudatosan kiáltja, ha megszólítják: „Én!” S valójában erről van szó végig, a szöveg az én megőrzéséért folytatott és folyamatosan kudarcba fulladó harcot ábrázolja. Őszinteségével mesterien érzékelteti azt a folyamatot, ahogyan megszűnik a valóság, minden támpontjával együtt, ez azonban nem lineárisan megy végbe, az elbeszélés időnként vissza-visszazökken a racionális keretek közé, a két világ közötti kontraszt ilyenkor megrázó.

Szögi Csaba prózájának szerkesztéstechnikája, hangjának távolságtartó iróniája arról győz meg bennünket, hogy értékes közérzetregényt olvashatunk, amely irodalmi értékei mellett fontos dokumentuma is az elmúlt éveknek. Nemcsak egy elszigetelt individuum gondolatai jelennek meg benne, hanem egy egész peremre szorult nemzedék meghatározó életérzése fogalmazódik meg, amelyről mit sem tudtunk. Mert ilyen erővel megírt szöveg nálunk még nem született az irodalomban ebben a témakörben, ráadásul egy most induló szerző egyéni, máris felismerhető hangján.

A személyiség teljes felőrlése, a lassú haldoklás állapota ez, amelyben nincsenek erkölcsi értékek sem. Talán a legfélelmetesebb, hogy nincs benne semmi félelem sem, csak a kompenzálására kitalált technikák következtében kialakuló állandó testi-lelki fájdalom. Ez marad végül csupán a világból: a fájdalom, amely „jön és múlik, jön és múlik, szétmorzsol lassan, elvisz a fenébe”.