Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

„Találni úgyse fogom”

(Szathmári István: Kurdok a városban)

„Istenem, hisz mindenki jött valahonnan. Még azok is, akik itt születtek. Csak jönnek, özönlenek. Mint akik tudják, miért. És persze, hogy tudják. A lány is, aki csak pénteken érkezik.”

A Helyzetjelentés idézett szövegrészlete a Kurdok a városban című Szathmári-kötet mottója lehetne. Mindenki jött valahonnan, és még mindig fontos, hogy ott (ti. ahonnan jött) mi van, de a „miért jött” nem ennyire megválaszolható, mint a pénteki lány esetében. A kajüt-lét közérzetelemzése, vagyis a novella zárlata mindent imbolygóvá változtat. A tavasz és a konkrét utcanevek kapaszkodót és korlátot jelentenek.

Az evidenciahiányból fakad az az írói attitűd, amely Szathmári István ötödik kötetének én-narratívumát meghatározza. A dantei hármas beosztás (az arányok persze változtak) egy új Ecce homo történet olvasatlehetőségét adja meg. Nietzsche önéletrajzi kötetének bevezetője a túli perspektíváját emeli ki, Szathmári István szintén ezt az emlékező gondolkodást és beszédmódot választja. Az Andok felé kötetcím a „felé” mozgást, az irányultságot sugallta, ez a kötet viszont a városban-létre reflektál. Az Andok felé és az Álmok és életek utazója itt megállapodást kereső alkalmi, néha cikázó „utas” elbeszélővé változott át, a lírai, meghitt, múltközvetítő narratívák pedig egyre inkább szétszóródtak.

„A város az én ketrecem”, olvasható a kötet első novellájában (A város és a költő), az Ez is egy nap volt narrátora pedig az Állatkert büdös ketrecei között téblábol, majd a szűk szobát érzi ketrecszerűnek. A képzettársítás ontológiai szempontból válik fontossá.

A város, amellyel az egyén azonosulni szeretne, behatárolt tér, belakhatóságához a rácsképzet kapcsolódik. A város nélkül és a város miatt nem megy semmi. A lehetőségek megrekednek, itt minden csak kezdődik. A város fogva tart. A városhatárok egymásba csúsznak. Szabadka, a Csikágó vagy a Diószeghy utca egyben van, vagy egyben sincs. A mitikus szabadkai villamossal, régi motívumával (amelyet Szathmári fedezett fel) párbeszédet folytat a szövegek között mozgó író-én: „Villamosom síneit fölszedték örökre. Hiába álmodom újra és újra. írom meg csöngetését, kerekeinek hátborzongató sikolyát. A házak, épületek történetét, melyek nap mint nap látták, körülfogták. Mert nincsen már” (Ha kérdezed, milyen). A villamos tehát „hűséges” szabadkai villamos, ám az előző kötetek sínkereső poétikája eltűnik, és az eltűnés végérvényes. A végpontból tekintve a Csikágói blues is elhalkult, sőt elhallgatott. Az időutazás a kamaszkor újrafelfedezését teszi lehetővé. A városnak (városoknak) magánmitológiája alakul ki, olyannyira, hogy az (önironikus) eposzírói fogásra is ráismer az olvasó. A tó állandó jelzőt kapott: tejszínű tó lett, a városháza kereszt-csillag-kereszt cseréje a szabadkai mítosz középpontjába került. Mitizálódott a Triglav cukrászda, Mirko szabadkai könyvesboltja, a jegenye, a galagonya, viszont a próbababa már áthidalja a várostereket, a csoda pedig a Diószeghy utca lakóival kapcsolatban szintén felmerül. Az anya- és apamítosz folytatódik, a találkozások metamorfózist eredményeznek. A kérdések és reflexiók, az erotikus mozzanatok feldolgozása, az ironikus öninterpretálás és főként a novellák zárlatai és záró mondatai a tudatos demitizáló írói törekvés hordozói. A túliból minden átértelmezhető és változtatható, átrajzolható, mint például Bodor Ádám novellájában a gyermekkorban megszerzett kép, az Eufrátesz Babilonnál, amelyet az adott történelmi szituáció „rajzoltat” át, változtat meg, az idegenség ikonográfiájának valamiféle kényszerű narratív elfogadása valósul meg,

Szathmári István novelláskötetének első „ciklusa” az adott háborús körülményekre, a távolból megérthetetlenre reflektál, a városelhagyás történésvillanásait jól felkészülten pergeti vissza, az illúzióvesztés cikázó élménytöredékeit rögzíti. Szirmai világa szólítja meg az én-elbeszélőt. A Ha kérdezed, milyen című novellában olvasható: „Én félni kezdtem akkor, mert nem tudtam, mi is az biztosan, hogy visznek el éjjel, és csöngetnek, dörömbölnek az ajtón, ha egyenruhásokat láttam, a fal mellé húzódtam, közben egy volt szeretőm városa dőlt össze pár óra alatt. Nem tudtam, miért e bujkálás, és mit is kéne tenni, az iskolában, ahol dolgoztam, a falakra új képek, feliratok kerültek, a diákok másként szóltak hozzám, kollégáim szeméből nem néztem ki semmit, és futottam haza, hogy halljam a híreket, melyek csak még bizonytalanabbá tettek, mondtam neked, neked, akivel már kilenc éve éltem, mi lesz, igen, de te nem nagyon foglalkoztál vele, és maradt a szoba, a gürc. Szirmai világa. De nem sokáig. Mert lazítani kellett, repülni nagyon, mint soha még. Feledni azt is, ami majd ezután jön.”

Az idézett részlet szinte filmszerűen sűríti az átváltozás pillanatát, ellenben most is a reflektálás a lényegesebb: a Szirmai-evidencia és a prognózis, a még meg sem valósultak kötelező feledése, persze mindez már az emlékező én nézőpontjából nyilvánul meg.

"Nihil-prófétáló" szavak, mondta valami hasonlóról a Szent Orpheus breviáriumának töredékben maradt kötetében Szentkuthy Miklós. Csakhogy a másik városban minden másként alakul.

A Szathmári-kötet újat hozó „fejezete” az utolsó, a Couleur locale. A helyi színek eddig Szabadkához kötődtek, és ez most is megmarad, viszont a leltár bővül, az új helyi színek ismeretében átértelmeződik Szenteleky elmélete is. A szerző-ént a jelenvaló helyett a távoli, a hiányzó, az állandó helyett pedig a változó érdekli. Az átcsúszások, az interferenciák szintén az azonosságkutatással függnek össze. A Diószeghyn tetten érhető a vajszínű fény, és ez a városrész (az elbeszélő számára a város) olyan, mint a valamikor megismert szabadkai Kertváros.

Kiemelkedik a novelláskötet egyik találkozás által ihletett szövege, A Szép Ernő utca. A műhelytitkokból talán annyi elárulható, hogyan kapta a novella ezt a címet. Nem Tandorihoz, és nem is a vajdasági/délvidéki irodalom utcanév-címet kedvelő hagyományához (például Majtényi, Tolnai, Németh István) kötődik, hanem az 1999-es bombázás emlékéhez, ahhoz a bizonyos szabadkai utcához, amely „sebet” kapott, és amelyet az emléknarratíva véletlenül másképpen nevezett meg. A Szép Ernő utca meg a Varjasék a megóvás attitűdjével kapcsolódnak össze. Az elbeszélő „fantáziálásába”, majd az olvasóéba is behatol a couleur local: amit nem védünk, óvunk meg, az eltűnik, és ez az én-vesztés, a lokális identitás eltűnésének veszélyét jelenti.

„Kurd” nézőpontból a helyi színek is másként nyilvánulnak meg, ám a kurdság idegenséget és veszélyeztetettséget is jelent. Toldi Éva mutatott rá az itthon és az otthon szétvált jelentésére, az otthont azonban az ott cserélte fel. Ez kifejezetten a tér- és időbeli távlatra utal, mert legbelül minden együtt van.

Szathmári István prózaritmusára ugyancsak felfigyelt a recepció. A szövegmondatok azonban az idők során változtak. A „gondolatfutamok” szerkesztése átalakult, Nádas Péter körmondataihoz hasonlóan a körmondat ebben a szövegvilágban szinte „műfaji” rangot kapott. A párbeszédet (is) a körmondatok helyettesítik, hiszen az én-narrátor megértés-stratégiája és reflektálása a leglényegesebb. Tipikus „fordulat” például az „így a lány” megoldás, vagyis a megnyilatkozások interpretálása. A reflektálás ironizálhatja, el is bizonytalanít-hatja a kijelentéseket. Ugyanakkor az epikus én, az én-elbeszélő lép előtérbe, aki a történettöredékeket rövid, vágott mondatokban hozza be szövegébe. A történéstöredékek idejét a napszakok és évszakok pontos megjelölése konkretizálja, az időhatárok, a tünékenység vonatkozásai és az erotika hangja kezdettől fogva jelen vannak Szathmári írói világában. A nyelvi rétegek tudatos keveredése, az angol nyelvű szövegfoszlányok, szavak alkalmazása az (ön)ironikus elbeszélő magatartását jelzik. Maga az irodalmi nyelv értelmezése, a nyelvhez való viszony, a modulok alkalmazása változik meg.

A kötet utolsó novellájába került be a díszdisznó parabolája. A díszdisznót egy gyöngyház berakású késsel trancsírozták szét. Pedig volt, aki nagyon szerette azt az állatot.

Kiadás

Szathmári István: Kurdok a városban. Novellák. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2000

Hivatkozás

Toldi Éva: Vágyódás el és vissza. In: „Összetartozó neszek". Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1997, 178-182.