Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Papírszelet: Hegyalja utcai kakofónia

Németh István valóban „betesz mindent a mikróba”. Régóta olvasom a Magyar Szóban Papírszeleteit, amelyek most Délvidéki füves könyvvé álltak össze, noha a könyv mégsem ezt a címet kapta, hanem irodalmunk hagyományához híven egy „konkrét” és/vagy metaforikus utca nevét, az alsó látószögre utaló hegy alatt húzódóét, amely felett „a Teremtő szeme kéklik”. A transzcendentális erővonalak, a (meta)gondolkodás és az elmúlás útjellege azonnal szembetűnik, a falu és város horizontális, illetve a madárperspektíva vertikális (Herceg Jánosra is utaló) köztességében lődörgő narrátor beszédmódja és a Tündérlak-effektusok tehát ismét működésbe lépnek. A szöveg térszerkezetének, elhelyezhetőségének nézőpontjában viszont változás következett be, a tépettség látványát idéző, a rés-funkciót betöltő papírszeletek helyett most a számozott jegyzetekből (150+1) összeállított peremvidéki napló, vagyis a könyv tere kerül az olvasó elé. A térképzet és a paratextuális vonatkozás változása, valamint az egybeolvasás/az újraolvasás aktusa a befogadás elmozdulását eredményezi. Újraolvasható a +1 jelöléssel említett, versszövegként befogadott Biztató is, amely az Ima Tündérlakért című kötethez hasonlóan lírai módon zárja a könyvet, az önvallató peremvidéki naplót. A Függelékben nyomatékos verssé sűrített petőfis szöveg fér rá igazán egy papírszeletre, vagyis a papírszeletre kívánkozó látható és érzékelhető szövegforma ilyen versszerű szöveg. Az epigrammaszerű tömörség elérése és az önmagunkba való alászállás elsajátítása korunk írói problematikájaként merül fel, mindkettőre utal a Németh István-i szövegvilág. A papírszelet mint a szöveg hagyományos (ám szétszabdalt) tere ellenáll a fecsegésnek és a végigbeszéltségnek. A papírszelet reflexív szövegei által mégis valahogy elrendeződnek régiónk dolgai. A papírszeletek metadisz-kurzív olvasásra késztetnek. A papírszeletről mindig valami lemarad. A papírszelet inkább a szétválasztást mint az összefüggést konnotálja. A papírszeletek most a könyv terébe integrálódnak, és látszólag összetartoznak, noha a tartalomjegyzékben ismét szeletekre hullanak, ugyanis előbújnak a címek.

A 30. rész (a tartalomjegyzékben előbukkanó címe: A mi utcánk) például a térhorizont tágulására, az utca, a szülőföld és az irodalom névváltozásának történelmi dimenziójára mutat rá. A név és identitás problematikája az író eredeti nevének megőrzésére tereli a figyelmet. Az önvallató narratíva az író nevével, felelősségvállalásával, önvizsgálatával és önmegértésével kapcsolatban a kérdezés logikájával él: „Vajon igazi arcát megőrizte-e? Volt-e egyáltalán igazi arca ebben a káoszban? S azok a szavak, amelyeket papírra vetett, igaz szavak voltak-e? Az annyi nevet kipróbált délvidéki magyar irodalomban nyomát találja-e az Olvasó ezeknek a – egyeseknek talán bagatellnek tűnő, végső soron megkerülhetetlen – kérdéseknek?”(34.)

Az irodalomra vonatkozó kérdések, problémafelvetések továbbsorjáznak például Petőfi, Márai Sándor vagy Ottlik Géza kapcsán. Szűk-e a magyar író számára a magyar glóbusz, illetve mennyire áll előtte a nagyvilág tágas tereivel, lehetőségeivel? Vajon tényleg jobb lett volna, ha a Kalangya inkább a Kéve címet kapja? A három kiadást megért, sok helyen bemutatott Lepkeláncról pedig maga a szerző-narrátor mondja ki, hogy mára teljesen elfeledett. Penavin Olga népi növénynevekről szóló posztumusz könyvének lapozgatása ismét névsorolót indukál. Igaza volt-e a neves írónak abban, hogy a város azé, aki sétál benne? Mit is jelent önző módon olvasni? Az apróságok hogyan visszhangzanak a könyvbúvár lelkében? Mi és miért maradt ki az Ünnep Raguzában kötetkompozícójából?

Az öregedést és a régió magyarságának, nyelvének, fiatalságának helyzetét, veszélyeztetettségét, valamint az anyaország viszonyulását, a határszindrómát több részlet tematizálja.

Az olvasó a madármeglesést, a hangzavart vagy a pacsirtadal létjogosultságát derűs együttérzéssel nyugtázza, és a peremvidéki napló polifóniájára figyel. A kötet ellenáll az egyszólamúságra törekvő szép új világnak, és elszántan kiáll/kitart a látszólag divatjamúlt igazi írott szó, az írástudók egyéni, őszinte felelőssége, igazi arca, sőt a minta és példakövetés mellett.

Kiadás

Németh István: Hegyalja utca. 150 apró-cseprő + 1 (avagy egy önmagát vallató peremvidéki naplója). Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2004