Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Csak kaland és frivol nevetés?
A magyar avantgárd irodalom (1915-1930) olvasókönyve. Kommentált
gyűjtemény. Válogatta, szerkesztette, az életrajzi adatokat és az előszót írta: Deréky Pál

Akár emlékkönyvként is olvashatnánk. Főként a huszadik század végnapjaiban tűnt annak. Viszont a magyar avantgárd irodalom darabjaiból, darabkáiból "olvasókönyv" áll össze. Íme az első ellentmondás, mert nem biztos, hogy a hagyományromboló szerzők szívesen vennék ezt az "iskolás" kategorizálást, az irányított válogatást, azt, ami itt "keverődik". Ez utóbbi meghatározás a Ma köréhez tartozó Reiter Róberttől származik.

Komját Aladár Katonadalok 1916-ban címmel közzétett folk-avantgárd (?), illetve folk-futurista (?) szövegeinek zárójeles ajánlásában ezt olvasom: iskolai olvasókönyvek számára. Az ironikus terjesztői attitűd az olvasókönyv kontextusában szinte iróniamentesnek túnik. Deréky Pál olvasatok közlésére, valamint a szövegek viszonyhálózatának felvázolására vállalkozott. A válogatás legfőbb szempontja a versnyelv alakulása.

Az olvasó, mint minden "záródó" olvasókönyvben, a lezártság (Hagyomány? Korszerűtlenség?) tényével szembesül, és a túllét szerephelyzetéből (Keresztury Tibor vizsgálja ezt a dimenziót Petri György-monográfiájában) olvassa a szövegeket, ebből a szempontból kommentálja a régebbi és mai kommentárokat. A túllépés nézőpontjából fürkészhető a magyar avantgárd helye, amelyet például a Babits Mihály lírájával foglalkozó Nemes Nagy Ágnes hiányolt: "A hely azáltal valósul meg, aki betölti. A magyar avantgarde helye talán túlságosan egyszemélyes volt, kassáki: egy legény volt a gáton, Kassák."

Az ilyenfajta olvasókönyvek tehát arra jók, hogy a túllépés nézőpontjából az egyszemélyesség határát is átlépjék, noha a tengely jelenlegi olvasatunkban is a kassáki életmű, a Kassák-kommentár. Az olvasó számára a túllét helyzete érdekesebb - az, ahol Kassák már hagyomány. Korszerűség és lezártság kapcsolata különben ott kísért már a művek születésekor. Kassák Lajos A ló meghal... című szövegének kommentárjai több szempontból érdemelnek figyelmet. A szöveg szakrális jellegének előtérbe helyezése, a huszonegyedik századból történő olvasás lehetőségének felvetése is kiváltja az olvasó reflektáló kedvét, de a "kassáki modernség" gyökerében meghúzódó korszerűtlenség kommentárja különös odafigyelést érdemel: "A modernséget az jelentette, hogy valami nem korszerűtlen. Ebből következik, hogy ha két ember a vonat korszakában végiggyalogol Európán, akkor azok nem modern emberek. Zarándokok vagy mesterlegények, mindegy, Kassák úgy lett modern művész, hogy velejéig korszerűtlen dolgot művelt." Márairól sem először állapítják meg: "... egy író, aki konzervatívabb, mint saját ízlése."

Vajon a mai kánonban modernnek kikiáltott írók korszerű dolgot művelnek-e? Egyáltalán mit érthetünk korszerűség alatt? És a korszerűségbe hogyan tör be a hagyomány? Vajon az irodalom, a versírás mestersége mennyire tekinthető korszerűnek a vonat korszakán már régen túllépő időszakban? És milyen a modern versnyelv? (Mert szerencsére a lírai költészet egyelőre saját korszerűtlenségét is korszerű módon élte túl.). Korszerű művelet-e ma az avantgárd művek olvasása, az avantgárd hagyományhoz való fordulás? Mennyiben tekinthetjük kortársainknak ezeket a művészeket, illetve olvasóikat? A magyar avantgárd irodalomnak ezek szerint még mindig a helyét keresik.

Ez az "olvasatkönyv" a betonsíkon és a vasúti síneken való utazás, a lázadó és lázító szerep, az idő áradása, a frivol nevetés és pamfletszerűség problematikájára koncentrál. Megjelennek a nagyvárosok, a háború, a sötétség képei, a tárgyak és töredezett természetélmények, az izzó nyárképek, a sajátos modorosság vagy szerep-beszéd, a zene, a lüktetés, a tempó (különösen Moholy-Nagy László filmvázlatában). Az ember felkutatása, a metaforikus állatképek (pl. oroszlánképek) mellett az istenkeresésre, az istenjelenlétre és -hiányra is felfigyel a befogadó, persze egészen más szempontból, mint ahogyan ezt a magyar irodalom istenes verseinek és versmegközelítéseinek hagyománya megkívánná. A bűn toposzának előzménye ugyancsak másként szólítja meg ezeket a szerzőket, a Kassák utániak viszont egyfajta jellegzetes szóköztességben és szövegköziségben élnek.

Első olvasásra meglepő Szabó Lőrinc helye ebben a sorban; József Attila és Márai Sándor versei pedig "modorossághiányukkal" tűnnek ki. Márai Naplóinak olvasása után főként a versek epikus magjára irányul a figyelem, valamint a sajátos Márai-féle iróniára, arra, hogy az én nem azt akarja tenni, amit tesz. Nehéz megállapítani, hogy mi miért történik, az egyén az élethez közelítve távolodik el tőle, az élet és a lét legapróbb rezdüléseit is áthatja az ambivalencia. A költői én szavaktól való félelme szintén kifejezést nyer.

György Mátyás életképszerű fogolyábrázolása (Foglyok tisztálkodása), amelyet a kommentár Pilinszky fogoly-látványával hoz összefüggésbe, a "tömegtelen elkülönülés" helyzetét, helyzettöredékeit szemlélteti. A versnyelv szempontjából Mácza János színpadkompozíciója, Moholy-Nagy László filmvázlata és Kristóf Károly Hangkölteményei emelkednek ki a kötetből. Éppen a versbeszéd, a versnyelv, a nyelvjáték művelete tör ki a lezártságból, hogy beépülhessen a modernnek tekintett költői nyelvbe. Olyan "vak mutatók" ezek, mint amilyenekre Georg Trakl hivatkozik.

Elképzelhető tehát, hogy például egy általunk szerkesztett avantgárd olvasókönyv hogyan állna össze. Az biztos, hogy - olvasókönyv lévén - hasonlóképpen több szerzős és többrétű könyv lenne. Természetesen mindenki a maga válogatását tenné közzé, de abban, azt hiszem, mindenki egyezhet Deréky Pál

nézőpontjával, miszerint az első modern magyar irodalmi utazókról élő olvasói kép többnyire még mindig szűkös és korszerűtlen. Az Olvasókönyv (mind a szövegválogatás, mind a kommentárok tekintetében) a hiányzó összefüggésekre mutat rá.

Kiadás
A magyar avantgárd irodalom (1915-1930) olvasókönyve. Argumentum Kiadó, 1998