Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Karácsonyi kétszólamúság
(Alkalmi írás az alkalomhoz illő szövegekről)

"Ünnep az, amire előre készülünk" - írja Roland Barthes. A karácsony viszont az az ünnep, amelyre a legnagyobb várakozással készülünk, tűnődhet az ember tovább, miközben az Advent-szövegeket lapozza, és az elakadás, a megszakadás történésére figyel, mint Füst Milán Advent című kisregényének könnyező, esendő, üldözött katolikus hőse, aki az Úr eljöveteléről olvas: "E világ lélegzete pedig elakad, s a felhők megszakadnak... S hogy jelek lesznek a napban!

Aztán betettem a könyvet, s csendben voltam. Nagy csend és békesség volt bennem e szavaktól, s nem könnyeztem e percben a szegények, szegény nyomorultak sorsa miatt sem, s nem szégyenkeztem a magam gyalázatán..."

Sir Edward gyengeségében nyer kegyelmet és békességet az Úrtól, amikor a bíró felmenti. A keretes kisregény a "feloldozás" után egy elkülönített "imaszöveggel", a hálaadás gesztusával zárul. Az én megköszöni Istennek, hogy gyengének teremtette őt, majd eljut a megszakított, ismételhető imáig ("Miatyánk, ki vagy a mennyekben! ... Ámen.), ha úgy tetszik, a nyelv határáig. London északi kapujánál a "csendesség felé" közelít. A regény elején a "könyv" szólította meg, most ő szólítja meg az Urat, a kimondhatótól a kimondhatatlan irányába halad, egészen a Pilinszky-felé csendig, a "csend-beszéddel" Istennel kommunikál az egyén. Az "isteni dramaturgia" ugyanis a csendhez kapcsolódik. Pilinszky mondja: "Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért? Mert olyan csendes volt - csúszott ki számon önkéntelenül, de valójában ma sem tudnék ennél hitelesebben válaszolni. A föltámadás számomra épp csendességében - isteni. Olyan, mint a teremtés hajnala, s azóta is a hajnalok, a csírázás, a születés és a fogantatás fokozhatatlan erejű intimitása, bensőségessége jellemzi." (Új Ember, 1977. április 24.)

Az Advent csendje a magányhoz kötődik, a reménnyel és várakozással betöltött térhez. Éppen Füst Milán Advent-szövege indítja Juhász Erzsébet Esti följegyzések című esszékötetének karácsonyi vonatkozású írásait (Karácsonyi távolságainkról, Álombéli hegedű, Karácsonyi ég).

A szövegközi térben álló szerző-én összefüggésekre alapozó létszemléletét a karácsonyi tágasság viszonylatában artikulálja, miközben az ünnep lassuló-leálló időjátékára összpontosít: "Az idő egyvégtében áll. Csak az a várakozás a végtelen éggel és a vibráló csillagokkal a valóságos. E megszállott várakozás minden egyebet magába szippantott."

A megszállott várakozás és a remény születésének eltérő nézőpontjai érvényesülnek és dialogizálnak Juhász Erzsébet karácsony-esszéiben, a gyermekkori várakozásra való felnőttkori rálátást, a vágy vágy-állapotban maradását ontológiai kérdéssé avatja. Az Álombéli hegedű utolsó bekezdése a gyermek-felnőtt relációra, a hegedű-értelmezés lehetőségeire utal: "Gyermekkorom egyik karácsonyán hegedűt szerettem volna kapni ajándékba. Kicsit csodaváró módon reménykedtem is benne, hogy majd a "jézuskától" megkapom, minthogy szüleim igen reális érveléssel tagadták meg tőlem a kérdést, mondván, hogy zongorázni sem zongorázol tisztességgel, a hegedűt is előbb-utóbb félredobnád. Mi tagadás, igazuk volt. De én mindennek ellenére múlhatatlanul vágytam egy hegedűre. Jó is, hogy nem kaptam meg, így a mai napig is jobb pillanatokban azt a hegedűt tartom kezemben, mint Hangya András hegedűs bohóca."

Az elbeszélő a "csendben" látja az álombéli hegedűt, amely a lélekben állandósult. A hegedű lélekbeli státusa ily módon jelentősebb, mintha valaha is megszólaltathatóvá vált volna. A csendes hegedű hangja másként szól, ennek áthallása a lét meghatározó hangja. Az ünneplés képessége, amelyről Juhász Erzsébet értekezik, az éntől függ, noha a régi társadalmi torlaszok és tilalmak örök emléknyomot hagynak.

Ács Károly 1993-ban Újvidéken "keletkezett" Adventje evangéliumi indíttatású, az örömhír, a vendég érkezésének híre azonban csak "töredékes", ironikus megváltást ígér. Vendég és vendéglátó éltetője a "megmentett remény", a Megváltó pedig az Ember Fia. A halandó Emberé! A vers ritmusa Juhász Gyula Testamentum ("Nektek hagyom, ha innen elmegyek...") című szövegét idézi, a páros rím alkalmazása, a "rímes, furcsa játék" ironikus nézőpont-játéknak tekinthető. Az Advent-vers a Kölni komédiások (1998. december 13.) távoli tájon megtapasztalt ironikus szövegével folytathat párbeszédet; a távol megélt ünnepet a rigmusokra emlékeztető parodisztikus attitűd jellemzi. Az ünnepbúcsúztató szöveg a művészléttől való búcsúzás gesztusát is tartalmazza, amelyben a "békével" szó hangulatváltoztató szerepe figyelhető meg. Az elbocsátás egyben áldásadás is:

"Mit pikulálsz, pikulás?
elmegy a kis Jézus is,
hóval, jéggel búcsúzik.
Hát te meg mit spekulálsz?
Menj békével, pikulás!"

A felnőtt gyermek-látószöge architextuális szempontból válik fontossá az olvasó számára, ugyanakkor az idő múlékonyságának ironikus megítélése a megszólító/önmegszólító kérdések folytán merül fel. Márai Sándor esszéjének két mondata ide kívánkozik: "Gyermeknek lenni soha nem unalmas; talán ezért ilyen elmondhatatlanul fárasztó. Felnőtt nem bírná elviselni ezt az állandó izgalmat: idő előtt belerokkanna." (Gyermekkor és vénség. Szabadság, 1950. december 22.)

A karácsony gyermekkori izgalmához képest a felnőttkori karácsony-megélés inkább elégikus. Márai két New Yorkban felolvasott karácsonyi levele ugyancsak ezt igazolja. Márai-Candidus 1957. december 25-én a "Mennyből az Angyal" képletével foglalkozik, amelyet versbeszédben is kifejt. A centrumot vesztett világban a "levélíró" én a Földről az Ember szólamának felhangzását áhítja, miközben a "misztikum" jeleit kutatja: "Beszéljünk csendesen és nézzünk körül néha, mert lehet, hogy hallgatózik Valaki. Nézzünk körül önmagunkban és a világban, a két térfogatban, amely végtelen. Értsük meg, hogy nem vagyunk egyedül, szemmel tartanak. Ki? Nem tudjuk. Talán a Mennyből az Angyal."

1958. december 25-én Márai újabb levelében XII. Pius pápa 1941 karácsonyán elhangzott beszédére hivatkozik, a "magas őrhely" perspektívája valamiféle karácsonyi atmoszférát idéző aspektus. Márai a megváltozott világképre, a szenvedés nevelő hatására, az öntudat jelentőségére utal. Az ünnep kiterjesztett terében tiltakozik a letargia ellen. A "nagy emigráns" legismertebb karácsony-versét (Mennyből az angyal) 1956 ihlette New Yorkban; a sietős angyali üdvözlet a születő reményt hordozza. A harmadik strófa a kívülállók tétlenségét, tetthiányát idézi. A páros rím ismét a látószöggel hozható összefüggésbe:

"Mondd el, mert ez a világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett -
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak.
Mert más lóg a fán, nem cukorkák.
Népnek Krisztusa, Magyarország."

Az '56-os "magyar" karácsonyt a már kívülálló láthatja - örökké jelenvaló víziói az 1848 utáni lírai hagyományhoz kapcsolódnak, holott az én Goethéhez hasonlóan saját sorsát is keresi, amely az egyetemességben lelheti meg békéjét.

Petri György Karácsony 1956 című verse ugyanehhez a határszituációhoz kötődik, amelyet gyermekként élt át, gyermek szemlélőként figyelt meg. A reggelek "tagoló" szerepe az időelmozdulásra irányítja az olvasó figyelmét. A gyermek és a felnőtt relációja mellett a van-nincs, valamint az evés-nélkülözés hatása válik nyilvánvalóvá. Petri, aki ünnep-averzióiról ismert, "elégikus" karácsony-verset írt. Az áthelyeződés, a határeltolódás, az értékváltás a felnőtt szempontjából válik kimondhatóvá. Sára halála újabb határhelyzet, amely a 65 karácsony kiindulópontja lesz:

"Aztán a tévében kékesen villogott
valami Jézusról meg jászolról (az ateista állam
akkortájt kezdte hülyének tettetni magát).
Szóval a kékfényben megszületett a kisded,
és a lehetséges témák is kiszikkadóban
voltak, a befőtt már kiemelkedett a szaftból,
mint a hajóroncs, és bőrösödött."

A karácsony demitizálásába a politikai "szál" is belejátszik. A fenti szövegrészlet a karácsonyiatlant szemléli a karácsonyban. A karácsonyhiány verse azokra mutat rá, akik már nem élnek, ugyanis Sára és a nagyapa sincs már, más rokonok szintén eltávoztak. Az ironikus időjáték az ünnep változásának apró, hétköznapi tüneteivel áll összefüggésben. Az éjféli mise mulasztása az előző karácsony-vershez hasonlít, ott a kijárási tilalom kényszere, itt a séta választhatósága helyettesíti. A jégtáblák végső látványa, a dermedt kép, a Petri-versek toposza, ebben az esetben is a költő által "kedvelt" polarizációt eredményezi.

A Fekete karácsony hat sora és négy szövegmondata szintén az elégikus idő-múlásra, a negyvenéves költő-én létkérdéseire koncentrál. Ismét a karácsonyiatlan felfedezése kerül előtérbe, hiszen az enyhe tél nem a vágyott fehér, hanem a "fekete" karácsonyt hozza magával. A fogyó idő spriccelő látványa, a karácsonyi születés-mítosz és az elmúlás összetartozása szintén az ünnep-hangulatot törik meg.

Az én "magánjellegű", evilági karácsonya kerül be Závada Pál Jadviga párnája című regényének "naplójegyzeteibe" is. A "menyasszony" például hiába várja, hogy Winkler Franci majd éppen karácsonykor mutatja be őt szüleinek. 1920. december 24-én a népi babonák összekuszálódnak. A várakozás csöndje (mint az irodalmi karácsonyok toposza) ebbe a szövegrészletbe is bekerül. Az esős karácsony húzza elő az eljövendő gyermek nemzőjének ironikus kérdését: "A Teremtő meg éppen az útravezető csillag mennybéli zsarátnoka felett könnyít most hosszan csurgatva magán, nem törődik megmutatni, merre van a merre. Tán mert maga se tudja, ki fia-borja van eljövendő, övé-e vagy másé."

A "Merre van a merre?" a karácsonyi tárgyú szövegek kérdése, melyet a "megszakadás" élménye csal elő az öninterpretáló írásokban. Ég- és földkémlelő karácsonyok a törékeny remény és szeretet lehetőségét csillantják meg. Az irodalom beszéde megőrzi a gyermeki látás izgalmát, az ezerarcú, a becketti világtól távol álló várakozást.