Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Szüntelenség-élmény
(Federico García Lorca és az átlüktető pulzus poétikája)

„...s rajzoltak a gyerekek lépcsőt meg perspektívát."
(Óda Walt Whitmanhoz)

Lorca az a lírikus, akiről a mostani írás szerzője csak esszészerű bevezetéssel tud írni. A "horizont-összeolvadás" ugyanis az ő Lorca-olvasatában sokrétűbb, a párbeszéd mozgása erőteljesebb, mint más lírai művek esetében. A narancs- és olajfák, a fügefalombok, a szél, a víz, a hold, a vér, a ló, a kő, a kút, az árvaság, a zöld szín, valamint a gitárszó motívumhálózatára épülő életmű már végérvényesen egy granadai éjszaka emlékével forrt össze. Azzal a kiskocsmával, kávéházzal, amelyben a város környékén élő cigányok gitár és kasztanyetta kíséretében Lorca-verseket énekeltek. A Cigányrománcok szerzőjét sajátjuknak érezték, saját jelenük szempontjából interpretálták. A helyszín egy pincehelyiség volt a "hegy tövében", és mintha ott vibrált volna az a lorcai fent-lent ellentét, amely a lírai én látásmódjának legfőbb sajátossága. A spanyol költő verseiben éppen a magasság a távlat; hegy- és toronyképei, lépcső-képzetei a perspektívakereséssel kapcsolatosak.

Akivel ott jártam, már régen halott. Fiatalon halt meg, majdnem annyi idősen, mint a polgárháború kezdetén áldozatul esett spanyol költő ("Észre se vették" - lüktet bennünk Radnóti reflexiója), és azóta a lorcai sirató, valamint az "árva sirám" érte/neki is szól. A "sírni van kedvem" lírai attitűdje, az örök ismétlést kiemelő létértelmezés, a "csonka" csend, a bűn és a homály mozzanata a mai Lorca-olvasóban tudatosul csak igazán.

"Nem, én nem kérdezek, én sóvárgok" - olvasható Az Edem-tó kettős poémája című Lorca-műben. A költői beszédmódra valóban nem a rákérdezés, hanem a szemlélődő, vágyakozó magatartás képi kifejezése jellemző. Az igazi távlatlehetőség a gyermek, a kisfiú számára adott. Az egy helyben álló, figyelő, szemlélődő kisfiú a versek visszatérő motívuma. Lorca nem kérdez, ő a képet, a látványt rögzíti, és az el nem érhető térbeli távlat is kettős. A lenti, földi távlatot jobb híján nevezhetjük "földrajzi" távlatnak (ez egy pontosan megnevezett város is lehet), a másik a magasság, a hegyre hágás távlata, ez még inkább transzcendens perspektíva. A térbeli távlat ebből az álló, sóvárgó léthelyzetből elérhetetlen. Az időbeli távlat a múlt, amely lezáratlan, a belső idő, ugyanis az idő megállásának kérdései szintén felmerülnek a versek olvasása kapcsán.

Van azonban a jelen Lorca-olvasásának egy nagyon időszerű pontja, ez pedig a modalitás problémája. A lorcai csendből szinte sikolyként tör fel az egyén jajkiáltása, a "jaj" indulatszó, de kiemelhető a "ha" gesztusa, a megszólítás és a rácsodálkozás is.

A "jaj" például refrénként jelentkezik, de lehet ez egy múltból itt hagyott felkiáltás, esetleg a társadalmi helyzethez, a szerelemhez, illetve a halálhoz kapcsolódó gesztus vagy motívum; a jaj-tudat gyakran az ironikus "jaj", a távlathiány megnyilvánulása. Néha az olvasói dialógus-mozgást motiválja, sőt a zenei hatás, valamint a gondolatritmus szempontjából is fontosak a jaj-indulatok. A fenti térképzethez kötődő és a múltra vonatkozó jajok erőteljesek (a múlt végzetszerűségére is utalnak). A jelennel és a széllel együtt említett indulatszók homályosabb "eredetűek". A Jaj című versben a cím a "hagyjátok csak" gesztusára utal, a személyes-személytelen lírai alany szituációjára. A "Csupa jajszó a fa orma" sor (A holdas hold románca) József Attilára asszociáló képe a fenti térbe, a bagolyhuhogás vészjósló távlatába vetíti ki a jaj sirámát, a szó azonosságáért folytatott állandó küzdelmet.

Lorca tehát nem kérdez, ám a Lorca-olvasó igen. Miért a sok jaj, az időnként zárt "geometriai" alakzatot öltő jajkiáltás?

A spanyol költő felsorol. Ráolvasásszerű, monoton felsorolások, halmozások követik egymást a szövegekben, amelyek nyitottak maradnak, hiszen a felsorolást az idők végezetéig folytathatnánk. Néha Mándy Iván utolsó műveinek felsorolásaira, esetleg a spanyol népzenére vagy Ravel népszerű művére gondolhatunk. A költő "sebzett pulzust" idéző képe, a túloldalra is átlüktető pulzus érzékelteti igazán azt a poétikai elvet, amelyre a Lorca-szöveg épül. Folytonos lüktetés, vibrálás, soha végig nem mondhatóság, zeneiség és "szüntelen látás" jellemzi a verseket. Valami hasonló, mint amiért a mai zenerajongó, sebességre áhítozó fiatalok lelkesednek, csak ők a szüntelen monotóniát, a pulzusszerű (kezdet és vég nélküli) lüktetést elektronikus úton "felhangosították".