Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

(Kis és nagy) velencei világszínház
(A Hofmannsthal-olvasás)

Kanyó Zoltán emlékére

Az Andreas keletkezésérõl, töredékes voltáról, Hofmannsthal alkotói vívódásairól/továbblépéseirõl részletesen számot ad az 1982-es kritikai kiadás. A recepció rámutat a Proust-inspiráció és az architextualitás problematikájára (Morton Prince: The Dissociation of a Personality), a velencei tér hagyomány-vonatkozásaira (Stefan Nienhaus. 1992.) és az identitásválságra mint korkérdésre (például A gólyakalifa címû Babits-regénnyel összefüggésben Orosz Magdolna tanulmánya, 1993 és 2000).

Az összehasonlító vizsgálatok gyakoriságát maga a Hofmannsthal-szöveg indukálja. Az Andreas nézõpontja ugyanis összehasonlító nézõpont, amely még abban a levélbetétben is megnyilvánul, amelyet a Velencébe érkezõ ifjú Andreas szüleinek ír. Pontosabban ez nem levélbetét, hanem "levélszöveget" keresõ, szerkesztõ (levél)narráció. Nem "szöveg a szövegben", inkább a levélforma határait felszámoló reflexív stratégia, és ez az Andreas-olvasás legmodernebb, legidõszerûbb pontja. A levélírás során felmerülõ bécsi emlékjáték forrása szintén az összehasonlító beszédmód, az írhatóság határait megkérdõjelezõ átmenetiség közérzete, amely a mûvészetköziséggel, a felbomló értékekkel és az egyén határainak elbizonytalanodásával áll összefüggésben. A fiatal Andreas, aki Bécs és Karintia után 1778. szeptember 12-én Velencébe kerül, egy idegen álarcos jóvoltából szállásra talál, majd minderrõl szüleit is értesíteni akarja. A magánlevél szelektáló eljárással (lassított módon) keletkezik, a törlés reflexiói mindinkább kivezetnek a levéltextusból, illetve az architextuális "keretbõl", és a feljegyzésekhez hasonló "belsõ" írás-szabadságot valósítanak meg. A metadiszkurzív szöveg megszólító formulával indul, vagyis szabályos levélnek ígérkezik, ám az összehasonlító attitûd eltávolodik a levélszövegtõl, a tenger mint látvány pedig a Dunával hasonlítható össze.

Andreast kételyek gyötrik, vajon beszámoljon-e szüleinek arról, hogy a színház közelében lakik. Ebbõl származik a prousti módszerrel felszínre hozott valamikori vágy megfogalmazása, a Bécshez kötõdõ színházi látomás és az emléknyomozás, a varázserdõ és az égszínkék cipõjáték (anderseni? pre-chaplini? (új)romantikus? szecessziós? giccses?) látványa. A levélíró én kihagyja (?) a színház és a színészvilág közelségének említését a levélszövegbõl, alaposan megfontolja a válogatást.

Az érkezést követõ legfontosabb találkozás sem illik bele a konvencionális beszámolóba. Andreas vágyai, szkepszise, önazonosságzavara csak valamiféle "iskolás" levélszöveget eredményezhetnének, amelybõl éppen az én hiányozna. Hofmannsthal narrációja szembeszegül az iskolás levéllé merevedhetõ textussal, ezért nem is kerülhet be a "teljes" levél (szerkesztett levél) a szövegbe. Kettõsséggé, tautologikus jellegûvé (önmagáról szóló szöveggé) sem válik (Jerzy Faryno. 1999. 151-179.). A színházi dekoráció és emlékvízió viszont E. Th. A. Hoffmann novellájának kép-élményéhez és Velence-megközelítéséhez vezeti vissza az olvasót (Doge und Dogaresse), annál is inkább, mert az egyén határainak diskurzusa mindkét esetben jelen van, legfeljebb Andreas hajnali-reggeli "kilátói" (Benyovszky Krisztián. 2001. 166-196.) különülnek el a Hoffmann-novella esti választóvonalaitól.

Az átalakuló mentalitás (Csúri Károly. 1987-97.) hofmannsthali kulcskérdés, ebben az összefüggésben szintén rokonítható az azonos várostérben játszódó két szöveg.

Hermann Broch emeli ki a szürrealista álomtechnika elõlegezését a hofmannsthali opusban, õ mutat rá Andreas élet-totalitásra, egybegyûjtésre való törekvésére, amelyre az alcím ("egyesültek") is utal, valamint a szubtilis azonosulási meghasonlás problematikájára (Hermann Broch. 1988. 190-191.).

Az Andreas érkezés-epizódja a Napkelte elõtt címû Hofmannsthal-vers alapszituációjára emlékeztet. A reggel csendes, magányos, szinte ontológiai tájként gyakorol hatást az olvasóra, az utazó fiatalember ugyanis "idegenként" érkezik Velencébe, ahol a városlakók még otthonaikban tartózkodnak (A "megmentett" Velence egyébként drámatérként is jelen van az osztrák író pályáján.).

Az idegen az Andreas-expozíció legjelentõsebb szava (neve). Amikor Andreas az utcán lépkedõ lump álarcossal találkozik, úgy mutatkozik be mint idegen, a narráció viszont a közeledõ álarcost nevezi meg így. Az álarcos - aki idegennek tekinti Andreast - elvezeti õt egy családhoz. Az álarcos kívülálló, aki mindenét eljátszotta, mégis õ jelenti a "vezérfonal"-at a Velencébe kerülõ, az idegenség módozatait megtapasztaló osztrák fiatalember számára. A távoliság végül közelséget, a kívülállás bizalmat fakaszt. A bizalom és megbízhatóság a Másikhoz vezetõ út, az idegenség felszámolásának útja, az álarcosság pedig a tudatos identitáskeresés módja. Az álarcos öltözékének és cipõjének látványa maradandó nyomot hagy azt utazó Andreasban. Az "idegen" álarcos a peremlét távolából mondja ki az osztrák-magyar történelmi távlatot nyitó Esterházy nevet.

Esterházy Péter írja a Harmonia caelestisben: ". . . amikor düledezni kezdtek a magyar udvarházak, jóformán csak két nevet lehet hallani azokban az órákban, amikor a magyar ember álmodozva néz a pipája füstkarikája után. Az egyik név: az édesapámé. A másik név: a Rotschildé." (11.)

Hofmannsthal szövegében Reischach báró neve a másik név, természetesen az Esterházy családé mellett. A velencei zárt várostérbe toppanó Andreas hajnalban hallja ezeket az arisztokrata neveket az álarcostól, aki rendkívül szolgálatkészen kommunikál vele mint Mária Terézia alattvalójával.

Andreas számára a messzi velencei térben otthonosan csengnek a jól ismert nevek, a bizalom az idegenség-érzetet végérvényesen feloldja. Andreas csak hallásból/látásból ismerhette a magas arisztokrácia képviselõit, középhelyzete, "bagatellnemessége" kiszorítja õt ezekbõl a körökbõl. A kiejtett nevek a közép-európai történelmi hagyományt nevezik meg, és ennek a múlt-jelen relációnak, a határok megszüntetésének a szöveg további részében is szerepe van. Álom és valóság kontúrjainak elmosódásával például a ló-képzet fonódik össze, fény és sötétség választóvonalai ugyancsak eltûnnek. A szövegben fellelhetõ többértékûség aspektusa, az architextuális utalások, valamint a toposzok alkalmazása az olvasót is a szövegközi térbe terelik (a térelvû motívumformálás példái: fal, lépcsõ, torony, hold, ablak, karnevál, gyermek, állatok stb.). Velence labirintusként (Velence-toposz!) van jelen, amely többnyire emléklabirintussá, "tágabb horizont"-tá változik át. Andreas fõként szemlélõdõ, tûnõdõ szereplõ, jellegzetes látó-halló érzékelési módja különösen a kávéházi/fogadói látogatások során érvényesül, ahol valójában leveleket kellene írnia. A színházi emlék (az imitáció imitációja) kapcsolódik leginkább "az Egész" ceremóniájáéhoz (Schorske Carl E. 1998. 30-31.), a Világszínházhoz. A halálhangulat, az elmúlás Velencében is kísért, ahol Andreas mások által, a találkozások révén keresi önmagát, Broch tehát méltán tekinti "jelenregénynek" az Andreast. (Hermann Broch. 1988. 194.).

Az álom is jelenvaló öntükrözõ/önnyomozó "lehetõség" a szerepeket kedvelõ (velencei) "külsõ élet"-ben. Romana lénye, emléke pedig a tágabb horizontot, sõt a reneszánsz archetextus távlatát nyitja meg, hol érc és érc között keskeny résecske támad, és megkezdõdik a varázs. . . Jelenünk olvasója arra a résre kíváncsi, ahol a pátosz megtörését meglesheti, ahol átszûrõdik az irónia (Gunnar Decker. 2000. 169.).

Az álomtalan Andreas ugyanis az álmokra (is) reflektál.

A magyar befogadó pillanatnyilag Az árnyék nélküli asszony címû prózakötetnek örülhet, amely végre az értelmezésekbõl jól ismert Lovastörténetet is tartalmazza, ám a szerzõ nevének írásmódjában következetlenség mutatkozik (vö. Hofmannsthal és Hofmannstahl). A Hofmannshtal-befogadás hiányosságaira mutat rá Harkai Vass Éva ironikus verse is (vö. A város bejáratánál. 2003. 53.).

Hivatkozások

Benyovszky Krisztián: Hajnali kilátók = Rácsmustra. Kalligram. Pozsony, 2001, 167-195.
Bernáth Árpád és Csúri Károly szerk. Az elbeszélés értelmezésének stratégiái. Studia Poetica 6., Szeged, 1985
Broch, Hermann: Hofmannsthal és kora. Szecesszió vagy értékvesztés? Fordította: Györffy Miklós. Helikon Kiadó, Budapest, 1988
Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr. Újvidék-Pécs, 2000
Csúri Károly: Eseményszerkezet és értékrend (Hugo von Hofmannsthal: Lovastörténet) = Lehetséges világok. Tankönyvkiadó, Budapest, 1987, 68-111.
Decker, Gunnar: Zweierlei Ironie. Neue deutsche Literatur, 2000. márc. -ápr., 164-173.
Esterházy Péter: Harmonia caelestis. Magvetõ Kiadó, Budapest, 2000
Faryno, Jerzy: A szöveg szerepe az irodalmi mûalkotásban. Fordította: Szilágyi Zsófia. Helikon, 1999, 1-2., 151-179.
Hofmannsthal, Hugo von: Az árnyék nélküli asszony. Válogatta: Tatár Sándor. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004
{S. G.} és Hugo von Hofmannsthal versei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981
Harkai Vass Éva: Hofmann Sthal (höcher stil). In: A város bejáratánál. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2003, 53.
Kanyó Zoltán szerk. Simple Forms - Einfache Formen. Studia Poetica 4., Szeged, 1982
Kanyó Zoltán: Szemiotika és irodalomtudomány. JATE, Szeged, 1990
Komáromi Sándor: Hofmannsthal, Hugo von = Világirodalmi lexikon 4. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1975, 532-533.
Lõrincz Csongor: A medializálódás poétikája... In: Hang és szöveg. Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 317-389.
Matiæ, Dušan: Velence, egy estén. Fordította: Utasi Anikó. Üzenet, 2001. õsz, 64-65.
Nienhaus, Stefan: Ein Irrgarten der Verschvörungen. Das Venedig-Sujet und die Tradition des Bundesromans. Germanisch-Romanische Monatschrift N. F. 1992, 42., 87-105.
Orosz Magdolna: Rejtett párbeszédek - szövegek egymás közt. Az identitás kérdése a századforduló osztrák és magyar irodalmában = Rejtett párbeszédek. SZTE BTK Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszéke, Szeged, 2000, 29-49.
Schorske, Carl E. : Bécsi századvég. Fordította Györffy Miklós. Helikon Kiadó, Budapest, 1998, 16-32.
Szabó Ede: Utószó = Stefan George és Hugo von Hofmannsthal versei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981, 243-271. (Megjegyzés: Az értelmezett szöveget Utasi Csilla lefordította magyar nyelvre.)