Szögi Csaba: Könyvtáram kincsei – kincstáram könyvei
Alekszandr Szolzsenyicin: A pokol tornáca

„Még valaki fellépett a hágcsón, s egy újabb árny sötétítette el a rácsos ablakot.
– Testvérek! – hangzott fel Ruszka hangja. – A Butirkiba megyek vizsgálatra! Ki van itt? Kiket visznek el?
Azonnal hangorkán támadt: mind a húsz elítélt kiabálni kezdett, a két őr igyekezett elhallgattatni Ruszkát, a törzsépület küszöbéről pedig Klimentyev kiáltozott, hogy az őrök ne aludjanak, ne hagyják beszélgetni a rabokat.
– Pofa be! – szitkozódott valaki a rabomobilban.
Csend lett, és hallani lehetett, amint a peronon az őrök beljebb húzzák a lábukat, hogy mielőbb be lehessen préselni Ruszkát a bokszba.
– Ki köpött be, Ruszka? – kiáltotta Nyerzsin.
– Sziromaha!
– A dög! – zúgta rá tucatnyi hang.
– Ti hányan vagytok? – kiáltotta Ruszka.
– Húszan!
– Kik?…
De már belökték a bokszba, és bezárták.
– Ne félj, Ruszka! – kiáltották neki. – Találkozunk a lágerben!
Amíg nyitva volt a hátsó ajtó, még jutott némi fény az autó belsejébe, de most azt is becsapták, s az őrök feje elfedte a két ajtó sűrű rácsán beszüremlő bizonytalan fénypászma útját. Felberregett a motor, az autó megrándult, elindult – és attól fogva csak reszkető visszfények futottak át néha a rabok arcán.
Ez a rövid szóváltás egyik zárkából a másikba, ez a szikra, amely felvillan olykor a kövek és vasak között, mindig felvillanyozza a rabokat.
– És mit kell tennie az elitnek a lágerben? – harsogta Nyerzsin egyenesen Geraszimovics fülébe, mert csak így hallhatta meg.
– Ugyanazt, csak kétszeres erővel – harsogta vissza Geraszimovics.
Még csak keveset mentek, amikor a rabomobil megállt. Nyilvánvaló volt, hogy most értek a kapuőrséghez.
– Ruszka! – kiáltott fel valaki. – Vernek?
Nem mindjárt és tompán hallatszott a válasz:
– Vernek…
– Agyon kéne verni végre ezeket a Siskin-Miskineket! – kiáltott fel Nyerzsin. – Fel a fejjel, Ruszka!
Megint felordított néhány hang, és minden összekeveredett.
Újból elindultak, elhajtottak az őrség mellett, majd valamennyien jobbra dőltek, ami azt jelentette, hogy most kanyarodtak be balra, az országútra.
A kanyarban egészen egymáshoz szorult Nyerzsin és Geraszimovics válla. Egymásra néztek, megpróbálták kivenni a másik arcát a félhomályban. Valami szorosabban egymáshoz forrasztotta őket, mint a szűk rabomobil.
Ilja Horobrov szólalt meg elsőnek a csüggesztő sötétségben, enyhe szibériai akcentusával:
– Én egy cseppet se sajnálom, fiúk, hogy eljöttem. Miféle élet az a saraskában? Kettőt lép az ember a folyosón, és máris egy Sziromahába botlik. Minden ötödik ember spicli, alig pisszensz egyet a klozetban, máris tud róla a koma. Két éve nincs egy vasárnapunk. Tizenkét órás munkanap! A rohadtak! Két deka vajért adja oda az ember az egész agyát! A levelezést megtiltották, hogy fordulnának fel! És még dolgozzunk nekik? Ez maga a pokol!
Horobrov felháborodottan elhallgatott.
A beálló csendben, az aszfalton egyenletesen berregő motorral együtt hangzott fel Nyerzsin válasza:
– Nem, Ilja Tyerentyics, ez nem a pokol. Most megyünk a pokolba. Most ereszkedünk alá. A saraska csak a pokol tornáca. A legfelső, legjobb, első bugyra. Majdnem a mennyország.”

***

A pokol tornáca Dante Poklának negyedik énekében tárul elénk: Dante keresztényi kötelességének eleget téve nem helyezhette az antik bölcseket a mennyek országába – hiszen azok Krisztus előtt éltek és alkottak –, viszont reneszánsz lelkiismerete azt sem engedhette, hogy a pokol legmélyére süllyessze őket a latrok és gonosztevők társaságába. Ily módon teremtette meg számukra a költő fantáziája a legfelső, „elit bugyrot”...

A pokol tornáca a saraska. A totalitárius sztálini diktatúra ide száműzte azokat a – többnyire politikai – elítélteket, akiktől még jelentős tudományos eredményeket remélt. Ez a börtön közvetlenül Moszkva külvárosában helyezkedett el, a koszt lényegesen jobb volt, mint a szibériai lágerekben, a foglyok jobb ellátásban részesültek, ágyban alhattak, paplannal takarózhattak, szellemi munkát végeztek, egyszóval ez valóban maga a Paradicsom volt a rabok szemszögéből nézve... De valóban az volt?

Történetünk elején Innokentyij Vologyin, a nagy karrier előtt álló, fiatal diplomata éppen azon gyötrődik, hogy jelentse-e az amerikai konzulátuson, amit az imént megtudott: szovjet kémek most készülnek átvenni az Egyesült Államokban az atombomba terveit. Pályáját, szabadságát, sőt életét kockáztatva úgy dönt, megteszi!

A külföldön publikáló, Nobel-díjas író – akit 1973-ban kiutasítottak a Szovjetunióból, állampolgárságától megfosztottak – tolsztoji dramaturgiával, dosztojevszkiji lendülettel tárja elénk a sztálini diktatúra minden borzalmát: a lehallgatásokat, a letartóztatásokat, az állami hivatalnokok rettegését, a börtönbeli elítéltek testi és lelki gyötrelmeit, az egyszerű honpolgárok sanyarú hétköznapjait... Sőt, néhány fejezet erejéig megelevenedik előttünk maga a Vezér, a „csodálatos grúz”, Joszif Viszáriánovics Dzsugasvili is! Láthatjuk őt gyermekkorában, majd papnövendékként, majd Lenin hű bizalmasaként: előbb a harcban, majd 1917 októbere után a pártban. Történetünk idején éppen a hetvenedik születésnapját készül megünnepelni, s mára már ott tart, hogy ez a Monstrum talán csak Nerohoz, az első század római császár-költőjéhez hasonlítható a történelmi alakok közül...

A történet csupán három-négy napon keresztül zajlik – amíg a telefonhívástól számítva sikerül a „rendszernek” lecsapnia az „árulóra” –, ám Szolzsenyicin ezalatt végigjárja azt a néhány évtizedet – politikai, filozófiai, társadalmi síkon – az Októberi Forradalomtól egészen 1949-ig, történetünk időpontjáig. Drámai vetületét tekintve egy teljesen orwelli világ bontakozik ki a szemünk előtt – melyben az a borzongató, hogy igaz...

Az „renegát” Vologyinnal nem sokat foglalkozik a szerző: ő csupán egy diplomataként Nyugatot látott személy, akinek van némi rálátása a „dolgok másféle megítélésére” – aki éppen ezért eleve számíthatott a bebörtönzésre. (A telefonálás nélkül is. Egy olyan társadalomban, ahol az embert a puszta gondolataiért is rács mögé küldhették, sőt, még az is elég volt, ha csupán feltételezhették róluk eme gondolatokat! Ahol nem volt helye a restségnek, ám ha magas pozícióban voltál, nem volt ajánlatos túl sikeresnek sem lenned, mert ha a Koma esetleg megirigyelte a képességeidet, szintén valamelyik táborban kötöttél ki! És sorolhatnám...)

A történet legjelentősebb része a saraska rácsain belül játszódik, ahol éppen olyan kódolási és akusztikai kísérletek folynak erőltetett tempóban, melyek segítségével mellesleg majd Vologyin is lebuktatható lesz... Számtalan megpróbáltatásokban gazdag, igaz emberi sorson keresztül elevenedik meg a múlt – és sejlik fel a jövő: Kezdve Jakonov mérnök ezredestől, a börtön gulagot megjárt – maga is „borotvaélen táncoló” – szakmai vezetőjétől egészen az egyszerű, józan paraszti ésszel megáldott, orosz földművesig, aki tévedésből került az „elit” munkatáborba. A két legaprólékosabban megrajzolt karakter Nyerzsin és Rubin mérnökök. E két politikai elítélt jóbarátok, ugyanakkor állandóan egymást maró, ideológiai ellenfelek. Míg Nyerzsin mára teljesen kiábrándult a fennálló rendszerből, addig Rubin a legmeggyőződésesebb szocialista, aki hisz a Vezérben, s nem arra vár, hogy szabaduljon, hanem csakis arra, hogy rehabilitálják... Rubin hasonlítja a regény elején a saraskát Dante tornácához, mire Nyerzsin egy másik hasonlattal él, a Pravdából idézve gúnyosan, hogy a birkáról lenyírt gyapjú mennyisége a táplálástól és a gondozástól függ. Kettőjük vitájából idéznék egy részletet, melyben Szolzsenyicin maró iróniával vall korának uralkodó világnézetéről:

„– Hisz az egész szocializmus az Evangélium valamiféle karikatúrája. A szocializmus csak egyenlőséget és jóllakottságot ígér nekünk, azt is erőszakos úton.

– És ez kevés? Hát melyik társadalomban volt ez az egész történelem során?

– Minden jobb disznóólban van egyenlőség és jóllakottság! Nagyon leköteleztek – egyenlőség és jóllakottság! Erkölcsi társadalmat adjatok nekünk!”