Szögi Csaba: Könyvtáram kincsei – kincstáram könyvei
Verebes Ernő: Magzatlégzés
(zEtna, 2005)

„S ezen a hídon is csak ÉN állok. Ez tehát már három belőlem. Keresek még egy fényképet. Egy csoportkép. Az apostolokat mint gyermekeket ábrázolja, s a hátlapjára az van írva: Az első reggeli . Most tehát még többen vagyok, illetve leszek, ha a képen felnövök. Az évszám helyét kihagyták. Vagy itt van ez. Egy misztikus tervrajz, amit már Tilla főmérnök is felfedezett. Később egy ideig érdekes lesz. De itt ÉN vagyok a misztikum. A hisztéria misztikuma és a misztéria hisztérikuma. Ezt nevezik színháznak. S ha már itt tartunk, bemutatkoznék. Névjegyem nincs, rá sem férne ennyi szöveg. Így hát szóban:

ÉN vagyok. Egy szereplő, aki mindenkiben ott van. Megjelenek akármikor, ha valaki azt mondja, ÉN. Én vagyok a mindenkiben ott lakozó, mégis különálló. A közös gerinc, aki gerinctelen. Hibátlan vagyok, mert az eredendő bűnt mindenki helyett viselem. Olyan ismeretlen vagyok, akivel mindennap találkoznak. Én halok meg a férfiak helyett a férfikor delén, s hőhullámaimmal én ringatom el a nőket. De egyben én élek helyettük tovább. Hímnős vagyok, akár a földigiliszta, habár e pillanatban csak hím, hisz az aki beszéltet, férfi. Én feláldozhatom magam mindenki helyett. Emiatt főszerep jutott énnekem, mégsem gyászol a végén senki sem. Nem vagyok önző. Csak mindenkori gazdám az. Felvállalok mindenkit, aki nem más, mint ÉN. Ezért én mindenki vagyok, mégsem a kimozdíthatatlan tömeg. Éppen a mozdíthatóságomban vagyok esendő. Én vagyok a kemény jégből kiolvadó lélek. Én vagyok az „anatómia” szó zenei csengése. Én nem érkeztem sehonnan, mert mindig is itt voltam. Észrevehetőségem azonban változó. Én tökéletes szereplő vagyok, hisz sosem vagyok önmagam. Én önmagamnak csupán a hite vagyok. Én hiszek magamban, ezek vagyok Ti. Minden nyelven beszélek. Ilyenkor a beszéd érthetősége megszűnik, s intenzitásba csap át. Ezt nem értették meg Bábelben, és sok helyen még most sem értik.”

Verebes lebilincselő prózakötetének témái olyannyira „ellentmondásosnak” tűnnek, hogy a Magzatlégzés helyett akár A Halál szívdobbanásai címet is viselhetné... Gondolat- és érzelemfoszlányokat szándékozom most papírra vetni a mű kapcsán, hiszen egy esetleges „elemzés” két okból sem lenne célszerű: Egyrészt ebben a káprázatos metaforahalmazban az óvatlan vándor könnyen melléfoghat, másrészt én elsősorban olvasásra szeretném buzdítani a többi vándort, ezért nem szeretném őket megfosztani a ráébredés gyönyörétől, hiszen – a jelentős esztétikai élmény mellett – ez adja az olvasmány legfőbb élvezetét.

Mit kap kézhez az olvasó? Első a sorban a Kioldás , mely Tanulmány egy végkifejlethez : a novella, a dráma és a forgatókönyv pazar szövedéke. Olvasása közben rajzolnom is kellett(!) a jegyzetelgetés mellett. Idő? Felejtsd el! Semmiképp sem lineáris, legikább ciklikusnak tűnik, ám egyszerre csak az az érzésünk támad, hogy mégis két irányból – lineárisan – „sűrűsödik” össze, hogy aztán Teremtés és Apokalipszis robbanjon egyetlen pillanatba, s végül feltehetjük az örök kérdést: van-e élet a halál előtt? Nos, igen: a robbanás. „A Nagy Bumm.” Ősrobbanás? Apokalipszis? Mindkettő? Egyik sem? Nehéz eldönteni. Szerencsére egy Zenész vezeti a szívünket, ha nem értjük is mindjárt, majd súg a „megérzés”... (Ez a Magzatlégzés , a kötet harmadik kisprózája esetében még fokozottabban érvényes.) Tér? Persze az sem egyértelmű. Az égi kupola tükörképeként ott egy földalatti tölcsér – „ami fent van, az van lent” –, s míg az idő horizontálisan, emezek vertikálisan „zuhannak egymásba”. (Ez az érdekes „térbeli gubanc” még lenyűgözőbb a második kisprózában (Sardaffas, a hím boszorkány / A lidérc mint megvilágosodás (Filmnovella)) , ahol a villámok mintegy a földből csapnak ki az ég felé...)

S még korántsem jutottunk a végére az idő- és térbeli furcsaságoknak. (Nehéz is lenne...) Vegyük például a (történelmi) kort. A Kioldás látszólag napjainkban játszódik, ugyanakkor vannak benne utalások az őskeresztény szereplők jelenlétére (a bibliai szövegek ismerete jelentősen megkönnyítheti a mi kis „nyomozásunkat”), bár játszódhat mindez a jövőben is, az Apokalipszist megelőzően (hm, biztosan jövő?), ahol ugyanezek a hősök vélhetően majd ismét megjelennek. Ugyanakkor előbukkan egy Kar, akár az ókori görög drámákban, ezúttal egy keringő három negyedének alakításában. A Sardaffas esetében is hasonló a helyzet, itt látszólag a Középkorban járunk, ám antik hősökre emlékeztető alakok mellett szintén találkozunk őskeresztény karakterekkel, ezenfelül ott a műanyag csíptető, az időnkénti vonatfütty, mely a jelenkorra utal... Ráadásul a főhős „a saját csillagjegyében született egy olyan napon, amit nem is jegyez a kalendárium”... Verebes olyan bravúros módon tud aktualizálni, hogy közben az időtlenséget célozza meg. Sikerrel.

Ha az idő/tér kontinuum ennyire nem egyértelmű, akkor mit mondhatunk el a szereplőkről. Erről álljon itt csak annyi, hogy míg a Kioldás „messiása” nagyjából „pozitív” jellemnek tekinthető – csupán kissé „eltehetetlenedett” –, addig a Sardaffas -béli megfelelőjében már nagy mértékben keverednek az angyali és a démoni vonások (a nők szűzhártyáját visszanöveszti – tehát „gyógyít” –, ugyanakkor vonzódik a láp mocskához, a pákászokat riogatja etc.), rajta és a körülményeken múlik, mivé fejlődik a végén.

Az író a színház, a film, a dráma, a regény, a rege, a mítosz (sőt olykor a vers, a festmény, a fénykép) eszközeivel járja körül úgy a szereplőit, mint a szituációkat, amint látjuk, igen „sokértelműen” ábrázolva őket – mikro- és makroszinten. Ettől lesz az egész mű – abszurd jellege ellenére, vagy tán éppen azért – annyira „életszagú”.

S az esztétikai élményről alig szóltunk még! „Ízelítőül” álljon hát itt a végén néhány idézet – melyek némelyikét „szállóigének” ajánlok az utókor számára –, aztán útjára is bocsátom a vándorokat a könyv rejtelmekben gazdag ösvényén.

Egy részlet a Kar énekéből. Figyeljük meg, hogyan teszi a szerző „irodalmivá” a biológiából kölcsönvett hiperparazita témáját: „ Az idő élősködő. / Táptalaja a mulandóság. / A mulandóság is élősködő. / Hordozója minden, ami él. / Örök az a berendezett világ, / Hol odaadó szolga a halál! ”

„Úgy vélem, hogy a benső béke egy tudatos és szándékos igénytelenség, mely az igényeknek csak a tükörképét látja, s ezért nem hisz azok valódi létezésében. ”

„A nagy döntések egyéni szinten születnek, csak egy országnak magyarázzák be, hogy egy ország áll mögöttük.”

„A láthatóságot és a látszólagosságot egyetlenegy dolog különbözteti meg. A hit. ”

„Istenben a tökéletlenségemet feledem. Magamban bűneimet látom, tükörképemben a vágyaimat, hogy a bűneimet feledjem. S ki jönne rá ebből, hogy Isten a vágyaim tükörképe, melyben úgy mártózom meg minden reggel, mint egy tiszta tóban? ”