Szögi Csaba: Könyvtáram kincsei – kincstáram könyvei

Gyengéd ízelt érintés – a zsigereiden s azokon túl
avagy: Kedves Ottó!

Túl, túl, túl, messze-messze túl. Dél-Amerikában járok épp, Guyanában, Pauline Melville vezet kézenfogva, véges-végig, a reveláció-szerű Utazáson, végig Téren és Időn (téren és időn), Márquez-karmaiban gyűrögetve patyolat bőrömet, az azúr talpak irányába kacagva fel lélekzetét, bizony. Nincsenek is határok, látja meg máris Ottó, Melville nagyszerű regénye – Napfogyatkozás Guyanában (az eredeti cím: A hasbeszélő meséje – hja, a magyar műfordítók, ugye-ugye...) – hajszálgyökér-szerűen átkúszik a kulináris élvezetek magasiskolájába: a mai menü krumplileves és Grenadírmars!, amikor még mindig érzem a nyelvem alsó harmadán a papaya fanyar könnyeit. Íme, a híd!, nincsenek is hidak, összefonódás van egyedül (s persze az ellenpólus, természetesen, de a bölcs kobold összefonódik szépen az ellenségével is („mint tenmagadat”), nem enged az ellennek ellenkezni), s jajj, de fényes fenn az ég. A helyiek szépen szétdobolták a Napot és a Holdat – a vérfertőző szerelemnek vége vagyon immár. A Menet – a Mars (úgy a bolygó, mint az isten) – pedig csak most kezdődik éppen el.

Apró andalúz amalgám. Gyűjtök mindent: kavicsokat, elfonnyadt rovarokat, legszebb irodalmi esteket. Az Életben. Gyengéd az érintés. Egy kis ízelt opus. Ízlelt mintegy. A gasztronómiai rovatunk jelentkezik: Tolnai Ottó kedvenc receptjei következnek, voilá!

Mi ez, ami szúr? kérdi Pista bácsi, a kertészünk, ahogy rányomulok. Mi van a zsebedben?

Hát igen, morfondírozok magamban, azt kellett volna mondanom, egy nagy szög. Szeretem a szögeket. Mindig van a zsebemben. Egy-egy nagy, meg sok apró. Mondhatnám, kifejezetten szeretem a szögeket. A jancsiszöget, a bognárszöget, a cipészek apró faszögeit, az ácsok nagy faszögeit, facsapjait... Egyszer láttam egy dalmát templom isteni gerendázatát, rá lehett volna tenni a vízre. És abban az isteni konstrukcióban, fa architektúrában, égi hajóban nem volt egyetlenegy fémszög sem...

Haladok az ösvényeden, Ottó, a nyáréji égen ott a tükörképe (ahogyan azt a Smaragdtáblán is olvashattuk), aztán egy este ismét jő ama Fény („fiat!”), tudod, Immanuél barátom, akit még vagy két hónappal ezelőtt láttam az egyik fényesebbik csillagon csücsülni, a lábát lógatni mintegy, semmis űrben az úr, jól mondja Pistánk, az odafent az ŰrazÚr. Mennyei Zene Winampomon Éled – Hallelúja! –, a tempó végre megadatik. Szóval ez az Immanuél gyerek, ki az imént odafentről megszólított, üdvözölt (maga is üdvözült mintegy), dobott egy meteort sebtibe, én A zarándoklatot bújtam épp, s eszembe jutott, barátomat éppen a csillagos ég nyűgözte le elsősorban (önmagában meglelt Törvénye mellett), felkiáltottam csendesen: Szeret bennünket az Isten, Immanuél!.. (Ekkor hasított végig a keleti égbolton a csodalámpás.) Aztán a minap, ahogy épp Téged (remélem, nem bánt a közvetlen hang, Ottó) olvaslak, égi Pajtásom ismételten vet nekem egy hullócsillagot – el is küldöm Csillagomnak iziben, hajnalok hajnalán majd érintse meg őt lelkem rózsás ujja az Éterből. (Mivel tudom jól, Te jártál ezúttal közre mindezért – mint múltkor Paulo zarándok –, köszönöm Néked ezúton is!)

Nagy szeretettel hullajtok most, cserébe, végig apró fekete virágokat a szikrázó porhavon.

Haladok tovább az Ösvényen. Ama legszebb irodalmi est kedves csendjéből hirtelen felbőg egy tehénke. Mintegy kiszökell, kirobban a szövegtestből, a kétdimenziós teljes világ szövetét villámsebesen felszakítja, felém tör, keserves zihálása vért fröccsent riadt arcomba... pedig csak áll ott, a srebrenicai istálló zsaráttól pattanó mennyezete alatt, s néma nagy szemeiből órjás könnyek serkennek.

A bíbor köd aztán mindent eltakar.

Söpör tovább a lendület, Ottó. Jön a nyár, akkor könnyű az élet. Zöld a mező. A dzsessz és a ska ölelkezéséből fogan majd az Újszülött. Megesett már Véled is, nem igaz?? Zentai temető hűvös agyag matracán a Megismételhetetlen! Minden zene. Ne feledjük. Ha a megfelelő skálában indítod a Mindeneket Megszólító Gong starterpisztolyát, az Univerzum bólint s megteszi. Bármit. Ami csak megfelel a ritmusának.

Mert az is történt még időközben, Ottó, hogy a zentai Alkotói Házban – tudod, amit úgy szeretsz, néhány legszebb irodalmi ested porondját – egyik este, Blanka nővérünknek köszönhetően belecsobbantunk a francia újhullám üde ölelésébe, s mikor egyik pillanatban a DVD lélekzetet vett, s a szíve néhány dobbanásnyit kihagyott, nekem eszembe jutott Kassovitz felejthetetlen filmfestménye, a Gyűlölet (la Haine), abból is az a rész, mikor Said, a párizsi arab srác a tömbház tetején megejtett tépést követően középső s hüvelykujja csettintésével megpróbálja leoltani az Eiffel fényeit, s végül sikerül is neki (!), elrugaszkodtam hát hirtelen Gaia Anya testétől asztrálisan, s lőn csoda: a második csettintésemre a mozi továbbpergett!

Hű, alakul a cikk bihaltempóban, közben küldöm szívem újabb szeletkéjét – a címed viszont (úllehet) nincs meg nékem idebe. Írom az SMS-t Minden Gyönyörűségemnek, a szerkesztőségből, hétfőn (azt hiszem), elég késő este, hódolattal. Hány karakter lehet ez vajon??...

Ómama a disznóólban végigmustrálta a pókhálós (enternet) szegleteket. A nyári konyhába visszatérve belépett a spájzba, s a bödönből merített egy fakanálnyi disznózsírt a gránátoskockára szánt vereshajma alá. Aztán a szobába, a nagy riadalomra, belépett – Ottóka a REMINGTON tisztítására szolgáló hosszú réztűt puha kis markában tartva versikéket gügyögött a mennyezet felé sandítva, szüleit halálra rémítve ezáltal. Az Ómama legyintett, s ekkor – bár azt akkor ott észre nem vette senki – fakanaláról cseppnyi disznózsír fröccsent az íróasztal zöld biliárdposztójára. Épp csak egy pici falatnyi, egy mongúznak sem elég – de épp elég s megfelel annak a mennyiségnek, ami zsír Van Gogh levágott, aszott füléből lett volna kipréselhető. A cseppnyi zsír ott és akkor megfogant – mondhatni „megesett” mintegy –, eltelt a (látszólag) semmis közbülső Idő, Szépmező Szárnya alázattal Arany Atyácska elé járult: lám, végül ím ígyen születik költő disznózsírból.

Csomó dolog van még itt, jaj, a tojás jégzsinórján lógni, bele a Semmibe, erről is akartam még írni, jaj, meg arról is, hogy... sohasem felejtem el... na, puskáztam: hogy: bizony-bizony a (bizon-) bivalyganéba fagyott lábú gyermek nem válhatott volna tán sosem gyilkossá, amennyiben ki nem faragják belőle az infaustusok, mindazonáltal a mindenkori szobrok talapzatán akad még jónéhány gyilkos ma is, úgy ám.

Bocs, Ottó, ezennel elfutok még söré' – jujj, csak dolgozik még a sarki bót (ahol be lehet szerezni ama show-t) –, aztán folytatom, hogy mivótmég...

Az volt, Ottó, hogy Te nem voltál ott – azaz nem materializálódtál, bár még ez sem egészen igaz –, viszont a többiek mind, a Zentai Akció Egység, Ernő víkendházánál (lakókocsi, mely többször megjárta az Adriát, magába szippantotta a sót, s most visszalélegezte, mintegy feleslegessé téve, hogy a bográcsgulyást Mózes úgy igazából meghintse a jódozottal), szóval: Ernő placcán ebédhez szólít a gong, sirályok, mézga karmaikkal a tető hullámpalát idézni próbáló polivinilen megkapaszkodva..., örvénylik a Folyó, Uránosz Gaiához felhőkkel közelít, forr a víz, a Tisza-part, homlokráncolós szürkeséggel, méltóságteljesebb Arcát mutatja most felénk.

Itt is gyönyörű ám, Ottó (talán túlságosan gyakran mondom ki a neved, de ne félj fikarcnyit sem, el nem árulnám semmiképp, mit jelent, Pauline amúgy is megtiltotta, nevünk jelentéséről nem fecsegünk!), nem csupán ama szalídgesztenyés szakaszon a Város alatt („a világ egyik legszebb folyópartja”), ahogy, végig a szőlőtőkék között, a hullámpalává cementálódott homoktalajon, a szél végigcirógat, majd rázendít úgy istenigazából, mi a zsebkendőnyi dokkon, Ernő a fellegek felé ráza öklét bőszen, s (a Forrest Gump hadnagyát idézve) viadalra hívja azonmód a rakoncátlan elemeket (avagy, Jákób módjára, magát az Istent)! Ottó, ott voltál velünk Te is (ott volt a szerkesztőd, a kiadód, a placebód, a konyhasód), a Nap végén kifröccsent a zEtna, a hegyek felhasadtak, s mindenki meglepetésére: végül Új Hajnal bukkant fel a habokból (még az éjszaka közepén). Erről szót se többet.

Tudod, ahogy a fedőlapra először pillantottam (édes az én Kedvesemnek bársony pillantása), rögtön az jutott eszembe: valahová a Palicsi-tóra kukkolsz, nézel át mintegy az azóta olvasni kezdett krimim (Patrick Quentin: Rejtély a színházban (eredeti: Puzzle for Players, jaja)) egyik főhősének erős színházi gukkerén át (hujj, nem mégis a Te kötetedben találkoztam legutóbb valamely nagy erejű orosz katonai távcsővel??), s erre mit ád az Isten? Téged ez a kép a zentai Tisza-part gesztenyékkel szegélyezett szakaszára szállított vissza (évekkel és mérföldekkel), mégpedig egyenesen egy a XXI. század ama fordulójától (itt cseppet elbizonytalanodtam...) mintegy öt évnyire elhelyezkedő pillanatból, Berlinből. Zentára. Elképesztő. S végén a megoldás (nem árulok el nagy titkot: mindenki, aki esetlegesen megvásárolja a zEtna idei kiadványát (Tolnai Ottó: Grenadírmars – egy kis ízelt opus – zEtna, 2008), az a kötet végén azonnal olvashatja): a borítón (ó, ez mint egy ősi mexikói szó!) az illusztráció Gerhard Richter festményének (Venedig) felhasználásával fésült (khm, készült).

S mondd, hallod-é, Kiss Tibi hogyan versel bele széles e Pannóniába, szól a megannyi édeskeserű chanson, eszembe jutott, ahogy most épp a Kilégzés akadt virtuális hálómba, s akkor „a macska kihányta az egeret”.

Vannak történetek, amelyek abbamaradhatnak?, kérdezte Günter Grass, valamikor réges-régen, hát nincsenek, fogom Neki válaszolni hamarosan – lessétek a zEtnát –, kedves Ottó, nehezen köszönök el Tőled, most is, mint bármikor, annyi mindent megvitatnék még „ezen egy éjszaka” (ha már Te is megörvendeztettél a kötetben egy Rejtő-sorral Wágner uramról (Meseszőr, a sorhajóbicskás), viszonoznám mindezt most duplán (fejlődhetek még Lúdas Matyihoz képest), sok szeretettel!), de a fonál lassan lepereg az orsóról, Prospero, bíró a Meccsen, pálcáját dühében kettétöri.

FIN

Most, ezek után, mit mondhatok még?
Idézek: „Annyi minden bajjal kell még megküzdenem, plusz még itt van a nyakamba varrva egy lefejezett szerelem”, szegény Tibi, bennem a szerelem egyre sarjad – s visszametszeni ágait nem engedem.
Én beszéltem.

Salom!

Esz-szalám alejkum!

P. S. – most nincs. Egyetlen egy (1) ötletem se. Megiszom még ezt az egy-két (1-2) deci sört az egészségedre, aztán felbontom a csipszet, majd ki tudja