Szögi Csaba: Könyvtáram kincsei – kincstáram könyvei
Robert Merle: két nap az élet

„Mivel kialudt a cigarettája, Maillat meggyújtott egy újabb gyufát. Pierson látta az arcát a gyufa fényénél, s ki tudja, hányadszor megint az a furcsa érzése támadt, hogy Maillat egyedül van. Ez az érzés megmagyarázhatatlan volt, tulajdonképpen semmi sem igazolta. Maillat itt ült mellette az árnyékban. Válla a vállához ért. Éppúgy rágyújtott egy cigarettára, mint máskor. Holnap, ha együtt esznek a bandával, ugyanúgy tréfálkozni fog Alexandre-ral, mint eddig. Ugratja majd Dhéryt a bezsebelendő milliókkal. És mégis – mégis, mintha nem volna egészen közöttük.

– Alapjában véve nem vagy valami nagyon vidám fickó.

– Miért? – kérdezte Maillat. – Szerinted olyan vidámnak kellene lennem? Egyébként – folytatta rövid szünet után – tévedsz. Háború előtt, épp ellenkezőleg, nagyon is boldog voltam. Talán túlságosan is boldog. Persze, csak harmincnyolcig. Mert akkor megértettem, hogy ezek a disznók történelmet készülnek csinálni.

– Te is történelmet csinálsz. Te is benne élsz a korban. Nincs hozzá jogod, hogy kiszakadj belőle.

– Úristen! – kiáltott fel Maillat. – Hisz én nem szakadok ki belőle! Én már kiszakadtam! Mintha azt mondanád egy pederasztának, nincs joga hozzá, hogy ne szeresse a nőket.

– Nem értelek.

– Pedig kezdetben legtöbben úgy gondolkodnak, mint én. Eleinte teljesen értelmetlennek tartják a háborút. Aztán szép lassan elkezdenek lelkesedni érte, mint egy futballmérkőzésért vagy egy bicikliversenyért. Később egészen megszeretik. Végtére is ez az ő háborújuk, érted? Az igazi, a nagy, az egyetlen – hisz ők csinálják. Ez az életük háborúja voltaképpen. Ide lyukadnak ki, így látják később a háborút. De én nem látom így. Nekem ez a háború éppolyan, mint az összes, ami előtte volt, és ami utána lesz. Éppolyan képtelen és értelmetlen, mint egy dátumokkal teleírt történelemkönyvoldal.

– Szóval defetista vagy?

Maillat feléje fordult, és Pierson látta, hogy a félhomályban elmosolyodik.

– Még az se.

Eldobta cigarettáját ; a csikk, mielőtt földre esett, kis fényes félkört írt le.

– Tulajdonképpen sajnálom néha, hogy ilyen vagyok – mondta. – Szeretnék én is hinni valamiben. Igen, ha tudni akarod, ez a lényeg: hinni! Bármiben! Bármilyen sületlenségben! Fő az, hogy hinni lehessen! Ez ad értelmet az életnek. Te – te istenben hiszel. Alexandre a lakókocsiban. Dhéry a bezsebelendő milliókban és Pinot a golyószórójában. Én – én nem hiszek semmiben. De hát végül is mit bizonyít ez? Azt, hogy fiatal koromban nem voltam elég okos, és nem értettem meg, milyen hasznos ostobának lenni.

..............

– Te büszke vagy arra, hogy nem hiszel semmiben.

– Nem – mondta Maillat komolyan –, már ez sincs egészen így. Háború előtt még hittem nem egy dologban. Nem sokban. De arra éppen elegendő volt, hogy boldog legyek. Semmi sem őrzi meg jobban az illúziókat, mint a béke. Aztán jött ez a rohadt háború, és az élet mintha egyszerre elvesztette volna egész tartalmát. Tudod, mint egy doboz, amelynek kiesik az alja. Minden kihull belőle. Üres.”

1940 júniusa, Dunkerque. A francia és angol egységeket az óceán partjához szorította a náci hadsereg. Az egyik oldalon a víz, a másikon – alig tíz kilométerre – a németek, a makulátlanul kék eget egyre-másra bombázó repülőgépek csúfítják. Az angolok lassanként behajózzák a katonáikat a Brit-szigetek felé, ám a franciáknak nem jut hely – senki sem számított ilyen hirtelen visszavonulásra.

Még néhány nap, aztán nincs tovább...

Hőseink – négy elcsigázott francia katona – egy kiszuperált mentőautóban húzzák meg magukat a zuydcoote-i szanatórium közelében. Alexandre, az „anyuka” igazán otthonossá teremtette számukra: mindenkinek jut egy priccs, van egy rögtönzött tűzhely, ahol nap mint nap ínycsiklandó ebéd fő – szitén a gondos Alexandre-nak köszönhetően. Dhéry, a jól megtermett, kalmárszellemű fiú jóvoltából akad néhány palack whisky is. A harmadik Pierson, az igen „világias” gondolkodású pap, aki folyton tud szolgálni valami újsággal a szorongó helyzettel kapcsolatban. A tulajdonképpeni „főhős” pedig Maillat, akiről a regény végéig sem tudjuk meg, valójában mi a foglalkozása – pedig többször is felteszik neki e kérdést –, mindazonáltal több jelből is arra következtethetünk, hogy értelmiségi: ezt árulja el a gondolkodásmódja, valamint az, hogy több nyelvet is beszél. Tanár lehet, talán író.

Élik mindennapjaikat, ahogy lehet. A Halál tőszomszédságában...

Mint a címe is mutatja, csupán két nap eseményeit öleli fel a regény, mely egy pokoli hétvége megrázó krónikája. Nagyon stílusosan mindkét reggel borzongatóan sötét lírai képsorral kezdődik: hullák szállításával... (Szombaton egyetlen holttestet jár körül az író „kamerája”, egy kordén szállított fiatal nő friss tetemét, melynek szoknyája folyton felcsúszik a combján, mire az őt szállító baka megszállott következetességgel időről időre visszarángatja azt. Vasárnap már két hullánk van, melyek az erre a célra körbejáró teherautó platóján fognak kikötni: két francia katona holtteste, akiket Maillat volt kénytelen megölni, mivel nemi erőszakot próbáltak elkövetni egy kislányon, hősünk új ismerősén.)

Közben járnak a stukák, végigszórják pokoli magvaikat a tengerpart fövenyén. Folyton változik a táj: ahol az imént még egy villa állt, a következő pillanatban már csak mély kráter látható. A behajózás akadozik. Maillat mégis szerencsét próbál: fel is jut egy ócska gőzösre, ám azt találat éri, kigyullad. Maillat alig tud visszajutni a partra...

Ki fog meghalni, ki tud itt egyáltalán megmenekülni? Fogság vagy halál. S hogyan is volt az elején? Elindulsz a háborúba vagy golyót kapsz a fejedbe hazaárulásért. Maillat köszöni szépen az ilyen „választást”...

Merle zsenialitására jellemző, hogy egy ilyen „rövidke” kisregényben is ábrázolni tudta mindazt, amit William Warton egy jóval hosszabb lélegzetű műben ( Éjfélre kitisztul ) tett meg, s ami Remarque -nak még így sem sikerült igazán ( Nyugaton a helyzet változatlan ). Azt, hogy a háború csatái közben mennyire „relatív” minden „az élet dolgai” között. Hogy ami azelőtt igazán „lényeges” volt, most teljesen értékét veszti. Hogy – persze csak időnként – az emberből az ösztön én , az „állat” – a félelmtől maga alá vizelő állat – bújik elő, akinek egyetlen dolog számít: a túlélés.

Ezek szerencsére csak pillanatok. S mi történik az emberrel a „többi pillanatban”? Rezignáltan teszi mindennapi dolgát, gépiesen ebédet főz, merít egy kupa bort, cigarettát sodor, elmegy vízért, alszik, eszik, nőt ölel, beszélget... Közben igyekszik találni valami fogódzót a józanabb világ pillérein, próbál hinni valamiben... S ha ez nem sikerül? Nos, akkor baj van... Akkor csak áll a lángoló hajó korlátjánál, üveges szemmel tűri, hogy belékapjon a tűz, pedig csak egy ugrás hiányzik, hogy megmeneküljön... Fekszik hanyatt az ágyon a bombázás közepette, s hagyja, hogy ráomoljon a mennyezet... Pedig két percnyi távolságra ott a biztonságot nyújtó pince...

A legkönnyebb persze a „bátraknak”. Az olyan „hősöknek”, mint a kis Pinot, aki a golyószórójában hisz, s akinek a legnagyobb gondja a röpdöső aknák közepette, hogy otthon talán hűtlenné lett az asszony...

„– Pinot hős – jelentette ki ünnepélyesen Pierson.

– Igen – hagyta rá Maillat –, tipikus hős. El se tudja képzelni a saját halálát. Szerinte csak az ellenség halhat meg.”