Szögi Csaba: Könyvtáram kincsei – kincstáram könyvei
Összművészeti anatómia éjjel-nappal
(Balázs Attila hetvenhét kozmopolita népmeséjére)

„Hogyan magyarázzuk a képeket egy döglött nyúlnak? Úgy, hogy szépen körbevisszük a nyulat, megmutatjuk neki a kiállított tárgyakat, műveket, és a siker garantált, merthogy még a döglött nyúlban is több érzékenység van, mint egy emberben. Mindegy, hogy marxistáról van-e szó, vagy megcsontosodott kapitalistáról. Tudniillik az ember ugyan spirituális lény, csakhogy ezt elfelejttette vele az európai civilizáció anyagias, tudományos, racionális gondolkodása. – Így vélekedett Joseph Beuys (1921 Cleves – 1986 Düsseldorf), az 1945 utáni európai művészet egyik legnagyobb hatású egyénisége, akit leggyakrabban a fluxus irányzatával hoznak összefüggésbe, de akinek szobrai, rajzai, happeningjei, akciói között aligha vonható éles műfaji, irányzati vagy bármiféle határ. Egészében meg mindez nehezen helyezhető egy kalap alá (leszámítva azt a híres „bojszit”). Szobrai gyakran az akciókban használt anyagokból álltak össze, ugyanakkor szobrászatnak nevezte a társadalom megreformálására tett javaslatait is. A kibővített művészet fogalmának értelmében Beuys felszólított minden egyes embert, hogy segítsen kiszabadítani a művészetet, illetve az alkotóképességet annak szokványos, zárt világából, a teljes élet alapjává téve azt. Az életet ugyanakkor újra elevenné kell varázsolni, az ember bensőjéből kiindulva formálni, ezzel társszerzőjévé válni a közös emberi műalkotásnak: a szociális plasztikának. Méghozzá ama képlet értelmében, miszerint MŰVÉSZET = EMBER = KREATIVITÁS = SZABADSÁG.”

Érdekes, a „szellemi gyökereimet” mindig utólag fedezem fel. Bár talán inkább a talaj a közös – olybá tűnik, ez a jó zsíros, bácskai humusz megtalálható úgy kétszázennyimennyi kilométerrel északabbra, vagy akár a Sziklás-hegység bizonyos déli lejtőin is... Példának okáért én már előbb voltam gonzo , mintsem hogy magát a szót vagy Hunter S. Thompson nevét hallottam volna. S ha már a gonzonál tartunk: A fiktív történettel variáló zsurnalisztikával szemben bizonyára a „szigorúan tényfeltáró újságírásnak” is megvannak az előnyei, jelentős eredményekkel szolgálhat – pl. szívinfarktussal a gyengébb pszichikumú olvasó számára –, de mégis azt gondolom, ha már írunk, vigyünk egy kis „színt” az egészbe. Mondjuk, így, ahogy B. A. (és szerénységem is) teszi: zamatokkal, színekkel vagy akár dzsesszes futamokkal díszítve írásait, legyenek azok esszék, interjúk vagy filmkritikák.

A Világsarok non-stop B. A. publicisztikai írásainak javát tartalmazza, bár van itt minden: kiállításmegnyitók, naplórészletek, előszók, recenziók etc. Sok esetben így az, amit én írok most, a kritika kritikájának tekinthető, sőt, Danilo Kiš nek van egy könyve, ahol egy előző regényéről szóló véleményezésről ír, aztán erről szó esik a mi könyvünkben is, ergo a kritika kritikájának kritikájának kritikája immár az enyém. (Ha jól számolom – nem nagy erősségem a matek.) Két tükör egymással szemben, köztük a jelenség. Lehet folytatni.

Irodalmi teadélutánokon (ivó-olvasó találkozók) folyamatosan elhangzik, hogy mi szerzők egymást olvassuk, a kör már be is zárul – az olvasó kimarad e szűkös táplálékláncból. Nos, ez esetben a téma (a táplálék) is alkalmazkodott a jelenlegi feltételekhez – B. kötetében egymásról olvashatunk. (No, nem csupán írók fekszenek a babérágyas terítéken – összművészeti a kavalkád.) Kikről esik itt szó? A teljesség igénye nélkül: dr. Máriás, Léphaft Pál, Domonkos István, James Dean, Koncz István, Emir Kusturica, Naszredin hodzsa, Allen Ginsberg, Esterházy Péter, József Attila, Sziveri János, Mezei Kinga, Nagy József (a Szkipe), Slawomir Mro žek, Gion Nándor, Tolnai Ottó, Lovas Ildikó, Uhrin Benedek, John Updike, Joseph Heller, William S. Burroughs etc., etc.

Akit esetleg elriasztana ez a (csupán részleges!) felsorolás, azt megnyugtatom: nincs itt semminemű kuszaság! Az utolsó oldalon N. N. is úgy véli, „mintha valami mégiscsak kikerekedne itt végül”. Kikerekedik, ki bizony! Ami a gyöngyöket összefűzi, az az őket átható, szépírói szellemiség, emellett a történetek közös szereplői, motívumai. Külön izgalmassá teszi az olvasmányt, hogy a szerzőnk az itt megszólaltatott vagy említett művészek majd' mindegyikével személyes kapcsolatban áll/állt. (Nagy élmény – számomra báris mindenképp – Gion Nándorral készített interjút olvasni az író halála után néhány évvel, de a Mro žekes beszélgetés láttán is benedvesedett a feminin énem által viselt virtuális bugyi...) Többek között végig tudjuk kísérni az Új Symposion több nemzedékének történetét is. (B. A. is a folyóirat szerkesztője volt anno.) Hogyan képzelte Tolnai? Hát Sziveri?

„A publicisztikának, szerintem, nagyon sok rokon vonása van a verssel, mert mindkettőben egy szubjektív igazságnak kell objektív érvényt szerezni. És mind a kettőnek köze van ahhoz a pillanathoz, amelyben az írás születik.” (részlet az Eörsi Istvánnal készült interjúból)

Térjünk vissza végezetül egy kicsit a fentebb említett „száraz” illetve „ízes” újságíráshoz! Kalandregényt sem olvasok végig nagyobb lendülettel, mint esetünkben tettem ezzel a publicisztika-kötettel. B. A. is azt az utat járja végig, amit Thompson, esetleg Adyt is említhetném a magyarok közül. Témáiban és stílusában egyaránt lebilincselő olvasmány a Világsarok non-stop! Tankönyv gyanánt forgatható mindannyiunknak, akik a szakmában tevékenykedünk. (Az újságolvasó embert nem feltétlenül szükséges halálra untatni. Nehogy ugyanúgy a kihalás veszélye fenyegesse, mint a könyvolvasót...)

No lám, én meg a végére csaknem „szigorúan tényfeltáró” lettem. A költészet útjai kifürkészhetetlenek – időnként prózaivá akarnak válni. Sebaj! Ilyenkor hagyom. Bizonyára ő tudja jobban...

„– Na, mi van, kedves barátom – hűtött le Sziveri János. – Felfedezted a tyúkszarban az ütőeret?”

(B. A.: Világsarok non-stop. zEtna, Zenta, 2006.)

P. S. – Fontosnak látom itt megemlíteni, hogy a könyv tizedmagával jelent meg idén a zEtna kiadónál! Fél év alatt!! Dumás „tudhat valamit”... Így már lassan kiemelkedni látszik a habokból a Vajdasági Irodalom Atlan-Tisza, nemde, Attila?