Szögi Csaba: Könyvtáram kincsei – kincstáram könyvei
„Kihajolt egy férfi, és mondani kezdte, hogy Emese,...”
Sándor Zoltán: eMese (Magyar Szó, Kilátó Könyvek – 2006)

„– Nincs lakásom, nincs autóm, jogosítványom sincs, és általában pénzem sincs; az emberek többségét ki nem állhatom, és gyűlölök mindent, amit ők szeretnek: állami, vallási és nemzeti ünnepeket, lakodalmakat, megható temetéseket és tragédiákat, születésnapokat, intézményes egyházakat, karneválokat, mítingeket és az ott záporozó mellébeszéléseket, nyaralásokat, teleléseket, szervezett kirándulásokat, politikai, társadalmi és ünnepi felvonulásokat – a fanatizmus posztmodern formáit –, újévezéseket, osztálytalálkozókat, kirakatpereket, szilikonmelleket, latin- és angolszász-amerikai szappanoperákat, steril trécseléseket a kamerák előtt, valóságshow-kat, szépségválasztásokat, sztárrevüket, fényképnézéseket és fényképezkedéseket; a napi politikai események hidegen hagynak, akárcsak a nyilvános hitviták és a cyberháborúk, amelyeket túlnyomórészt komplexusos, impotens tökfilkók folytatnak számítógépeik mögül; idegesítenek az anakronisztikus eszmék újraéltetőinek ömlengései, ásatag értékek szószólóinak affektált oráció-virtuskodása, a divattervezők hóbortjai, a stupid haláljátékok és a humánus halálbüntetések végrehajtásának élő közvetítései; az állat- és természetvédők nagy részét hipokritának tartom; nem hiszek a tudományban – meggyőződésem, hogy nem más, mint az emberi értelmetlenség csiszolására és edzésére szolgáló roppant rendszer –, a közkedvelt istenekben, a talizmánokban, a varázsszerekben, az etnomítoszokban, a lélekvándorlásban és az elvándorlásban, az életben a halál előtt, a halálban az élet után, a progresszivitásban, a demokráciában, a világkrónikákban, a történelemben, a sorskönyvben, a Nagy Testvérben, a véletlenekben, a barátságban, a szerelemben, de veled szívesen lefeküdnék – suttogtam izgatottan Emese fülébe egy zajos éjjeli mulatóban, néhány héttel első telefonbeszélgetésünk után. Háttal álltam a hatalmas tömegnek, testem egészen az övéhez illesztettem, annyira, hogy érezhettem forró csípője mozgását és a gerincoszlopán végigáramló bizsergést heves szónoklatom közben. Miután elhallgattam, arcomra szegezte kéken tündöklő tekintetét és elmosolyodott. Nem szólt egy szót sem, csak hamiskásan rám kacsintott, majd megfordult és apró léptekkel távozott.”

***

egy Mese,
eMese,
mely, mint minden
igazi mese: őszinte...

Szeretettel,
Sándor Zoltán

***

Álomlovagunk ismét útra kelt.

Álmokon, cybertereken, az elme titkos dimenzióin átlovagolva, „köszvényes társadalmunkat” éppen csak érintve felkerekedett, hogy meglelje hőn áhított Másik Felét, Emesét, az ihletgyárat, a posztipari múzsagépezetet, a Tökély megtestesítőjét, a Végtelen tárgyiasítását, hogy kiragadja az „etikett eldorádójából”, és egy tökéletesebb világban egyesüljenek újra.

Születésekor kilépett valahonnan, halálakor majd vissza fog lépni ugyanoda. Furcsamód hősünknek megragadhatóbb ez a titokzatos dimenzió, mint a születés döbbenetét és a halálos megkönnyebülést összekötő idő- és térintervallum, melyet mindközönségesen élet nek nevezünk. Ezen éppen csak átvergődik valahogy – álmok és delíriumok, magasztos gondolatok és mélységes érintések segítik –, miközben egy teljesebb létről sző ábrándokat, ahol tán Emese lenne maga a beteljesülés, ám a líra/horror koktélban az utóbbi a fő összetevő elem...

A megoldás, a „hogyan kell?” halványan dereng, ám a kaland végéig(?) nem válik egyértelművé a hős – Zé – számára. Amire viszont egyértelműen tudja a választ, az a „hogyan nem kell”, és bizony mondom Tinéktek, ez sem kevés!... Nem kíván artistája lenni a „vándorcirkusznak” – ahogy a „posztmodern emberiséget” nevezi egy helyütt –, a „szellemileg korlátoltakkal” áldozni a pénz bálványának, a szürke tömeg önvédelmi mechanizmusával körülbástyázni magát, szilikonmelleknek hódolni... Nem szeretne felszállni a Nagy Közös Autóbuszra, mely – mint Merle égő hajója Dunkerque-nél – egyenesen a Pokol felé tart, ám mindenki – rémülten vagy egykedvűen – csak utazik tovább, amikor pedig leugorhatna akár... Igaz, némi kockázat árán, de hát akkor is...

Zé teljes életet szeretne.

Hogyan elérni ezt?... Pornót nézni a leány társaságában, ahol jelen van még annak anyja és nagyanyja is? (Ettől még ő is kissé zavarba jön, akinek pedig nem szokása...) Szerelmesnek lenni? („A szerelmet a szegények találták ki, hogy ingyen baszhassanak.”) Írónak lenni? („Írónak lenni valójában az őrültség társadalmilag elfogadott formája...” Ami ugyan nem lenne baj – sőt! – de mára már az „író” is csupán egy kiüresedett szó, másrészt pedig az érzelmeket szavakkal kifejezni úgyszólván lehetetlen, Zé pedig elsősorban érzelmileg szeretne teljes életet...) Hogyan hát?...

Bizonytalanságának ösvényén olyan bölcsek fogják a kezét, mint Csuangce/a pillangó, vagy az „Én tudom, hogy semmit sem tudok.” – mondatot a száján éppen kiejtő Szókratész.

Nem csupán Sándor Zoltánnak nagy lépés az eMese – bár neki is mindenképp! – de egyúttal a vajdasági és összmagyar irodalomnak is. Sándor inkább összegző, mint újító elme, ám ezt kétségkívül remekül műveli! Hatalmas, „elérzelmetlenedett” társadalmunkban rendkívül fontos gondolatok gigászi tárháza az ő irodalmi világa, ahol az ókori bölcs karonfogva sétál és diskurál a tizenkilencedik századi orosz íróval, közben Sándor hallgatózik és levonja a következtetéseket. S teszi ezt olyan lebilincselő módon, hogy az olvasó valósággal „beleszédül” ezekbe a némileg groteszk, olykor szépséges, máskor pokolian rút, szinte kaotikusan összetett és kavargó dimenziókba, ahol mindent lehet csinálni, csak éppen unatkozni nem! (A szerző szerint ez fontos kritériuma a „Nagy Könyvnek” – amivel magam is tökéletesen egyetértek. De ha már a tökélynél tartunk, meg nem állhatom, hogy ide be ne szúrjam: csupán még az hibádzik, hogy szerzőnk mindenkor a legmegfelelőbb szót (jelzőt, igét, főnevet...) használja a megfelelő helyen... Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a legutóbbi kötete (A szoba) óta esztétikai szempontból is rengeteget fejlődött!)

A fenti idézetben – mely a regény 15. oldalán található – az olvasható, mi mindenért rajong a „Legeslegújabbkor” embere. Lássuk hát végezetül a szerző erre adott valamiféle „válaszát” a 118. oldalon! Mi az, amiért nem rajong?...

***

„Nem érdekli őket, miért rajong valaki az ógörög mítoszokért, a keleti miszticizmusért, a szerves kémiáért, az ötvenes évekbeli francia és olasz újhullámú filmekért, a számokért és a matematikáért, a vikingekért és a keltákért, a japánok furcsaságaiért, az észak-amerikai indiánok hiedelemvilágáért, a favágás fortélyaiért, a modern genetika legújabb vívmányaiért, az impresszionista és szürrealista festészet technikai eljárásaiért, a klasszikus és jazz-zene óriásaiért, a fizika csínjáért-bínjáért, a társadalomtudományokért, az ember – mint szubjektum – pszichológiai felépítéséért, az angol fociért, az asztrológiáért, a brit new vawe-ért, különféle betegségek kórokozóiért és megannyi másért. Végső soron mit érdekli őket Borges ama tehetetlensége, hogy szavak által kifejezze az időtlent. Mit érdekli őket az időtlen, vagy akár az idő. Még azon az egy percen sem gondolkodtak el, amelynek köszönhetően a világra kerültek; jutalomként, a számtalan potenciális emberpalánta kárára, csakis azért, mert édesapjuk éppen abban a percben – és éppen ott! – élvezett el, s ez az ő javukat szolgálta. Ha a következő percben történik a dolog, nem is lennének – mások lennének. Nincs merszük ilyesmin gondolkodni, önvédelmi mechanizmusként működő tompaságuk óvja őket az efféle felismerések kínjaitól. Az elmondottakból kifolyólag mit törődnek ők magával az örökkévalóval. Olyasvalamivel, ami a számukra úgyis elérhetetlen.”