Lliljana Jokić Kaspar: Négy kicsi nő

VII. kép

Kasza Amália asszony szalonja. Négy nő és Bácsi a színen. Valamennyiükön több réteg szakadt téli ruha. Viktor be. Rajta még mindig a piros pulóver, a civil kabát, ezúttal azonban bármiféle női jegy nélkül. Terepszínű nadrágban.

Viktor: Végre itthon! Csókolom az én méregkeverőimet!

Érkezése senkiben sem vált ki lelkesedést. Egyedül Dafinával üdvözlik, csókolják meg egymást.

Dafina: Hála istennek, élsz!

Viktor: Élek.

Amália: Hol az egyenruhád?

Viktor: Melyikre gondolsz?

Amália: A katonaira, te barom! A hazafiasra!

Klára: Ne csinálja, mama!

Viktor: Én hazátlan ember vagyok. Nincs már az a régi ország.

Bácsi: Hogyhogy? A televízió azt mondja, minden mint korábban, Jugoszlávia megmaradt. Hallgasd csak meg a híradót! De ha meg nem létezik, akkor mi most hol vagyunk? Mi is a mi illetőségünk?

Dafina: Mi bezdániak vagyunk. Megtalálod a térképen Észak-Bácskában keresd! Nálunk mérik a legpontosabb vízállást. Nem hallottad még ( oroszul ): Reka Dunaj, nul dvacaty tri, Reka Dunaj, nul dvacaty tri…

Viktória: Majd csak kitalálnak nekünk valamilyen nevet. Például: Tarcali királyság, vagy Szerb IAAA! Na mesélj, mi volt a harctéren? Mennyi ellenséget öltél?

Viktor: Nem öltem.

Klára: Nem is kétlem. Az én gyerekem…

Viktória: Istennek hála, hazatértél. A mi Ottónk soha nem jött vissza.

Amália: Elesett az orosz fronton.

Viktória: Ha nem esett volna ott el, partizán lágerben végezte volna, mint a fater meg Utte néni. Mindegy, hogy hol voltál és kivel voltál! Otthon a kertben vagy az istállóban, minden német ellenségnek számított.

Bácsi: Túlélni, ez a fontos.

Amália: Az ember saját megmaradásáért mégsem tehet akármit. A gyilkolásra nincs mentség. Mindenki megfeledkezett már a becsületről és a tisztességről. Ha gondoltak volna rá, otthon maradnak. Rajta, beszélj, mit láttál?

Viktor: Vadászokat és vadakat… És hogy egy világ miként hullik darabokra, amelyekben megalázzák és megölik azokat, aki keresztbe font kézzel hangoztatják: megalázni és megölni senkit sem akarnak. Leléptem, dezertáltam. Most saját életem számkivetettje vagyok.

Dafina: Saját életed elől nincs menekvés.

Amália: Én tudom, hogy van.

Bácsi: Hát nem látjátok, hogy az isten háta mögött élünk.

Viktória: Gyerünk, terítsetek már. Biztos éhes vagy. Mit esznek ott? Nálunk semmit nem lehet kapni. Semmi nincsen.

Bácsi: Minden tyúkot, malacot levágtunk, még a galambokat is..

Viktória: Tegnap elfogtunk és megfőztünk két kövér varjút. Furcsa, ezen a télen nagyon sok van belőlük és mégis kövérek.

Viktor: Abból nem kérek! A harctéren híztak meg.

Klára: Ne izgulj, reggel másfajta húst is sikerült beszereznem.

Kihazza a tálat.

Bácsi: Hol a hús, hadd lássam!

Klára: Nem tudom, összement kissé. Uram bocsá', mintha emberi volna! Mindegy, ha nem kéred, eszünk kenyeret.

Bácsi: Nem maradt, tegnap mind megettem.

Viktória: Bunkó, mi mit együnk?

Amália: Szart.

Dafina: Ezt mintha már valaki mondta volna.

Amália: Klára, kapard össze a maradék lisztet és gyúrj kenyeret belőle!

Viktória: Férges lett. Valamelyik nap vastag kukacot láttam az edény alján.

Bácsi: Lehet, hogy nem is kukac volt az.

Dafina: Tán a sors ujja volt?

Amália: Gyerünk, emeljétek már fel a feneketeket! Ebben a házban már senki semmit nem tesz. Megáll a vér az ütőeretekben.

Viktória: Már be is sűrűsödött.

Viktor: Bennem már vér sincs.

Klára: Én folyton dolgozom, és többet, mint mindenki együtt.

Dafina: Nem bírok belekezdeni semmibe.

Bácsi: Szilaj a vérem.

Sötét.

Amália asszony szalonja. Szemmel látható rendetlenség. A kanapé nincs a helyén, a szoba közepén nagy fateknő. A rádióban vízállásjelentés oroszul és szerbül. Viktor Dafina hálóingében keleti gyakorlatokat végez, akárha táncolna. Dafina magába roskadtan az ablaknál ül. Feláll lassan, kioldja neglizséje övét, hurkot formál belőle és a nyakára teszi. Feláll a székre és az öv másik végét az ablak sarokvasára köti. Viktor háttal áll, a maga táncával elfoglalva semmit sem lát. A szék felborul. Zajt csap.

Viktor: Dafina, mit teszel? ( Az ablakhoz rohan, csak körülményesen sikerül levennie. A padlóra engedi. ) Dafina, ne hagyj itt… Ne tedd ezt te is! Szükségem van rád! Könyörgöm, itt ne hagyj… ( Csókolgatja, hogy magához térjen ) Dafina, ne, én vagyok az… démonok nem léteznek, csak a lelkünkben!

Dafina: Űzd el őket!

Viktor: Meg ne szökj tőlem! Soha meg ne próbáld!

Dafina: Te menekültél el elsőnek.

Viktor: De visszatértem! Itt vagyok most melletted. Nem tehettem mást. Nem éreztem már a testemet… kiléptem belőle, már réges régen.

Dafina: Visszatértél…

Viktor: Itt vagyok. Meglátod, minden jó lesz… Mi túléljük. Ne félj, jó lesz minden. Mit is akartál az imént? Megfürödni… Rajta, könnyebb lesz! Segítek neked, így, lassan, a víz megfelelő. Utána minden szebbnek és jobbnak tűnik majd…

A teknőhöz viszi és a vízbe helyezi.

Viktor: Mindig is erősebb voltál mindenkinél… Még Kláránál is. Tudom, hogy fáradt vagy már az egésztől, mindez már olyan rég tart. Mind elfáradtunk és megteltünk méreggel. Pihenni szeretnél, aludni kicsit? Én elringatlak, készítsek neked madártejet?

Dafina: Nincs tej.

Viktor: Szeretnéd, hogy énekeljek neked, mint régen, mikor még kislány voltál?

Dafina: Énekelj!

Viktor: Mit énekeljek?

Dafina: Amit akarsz. Én ne vedd fel többé a hálóingemet. Vesd le!

Viktor leveti és meztelen marad. Elviszi Dafinát az ágyig.

Viktor: Rendbe jön minden…

Dafina: ( sírva ) Olyan közel volt… meg is érintettem.

Viktor: Kicsodát?

Dafina: A halált. Egy csókot is adott.

Viktor: Ránk nem vár halál, megígértem. …mi túl fogjuk élni.

Dafina: Ha látnánk a jövőt, szabadok lehetnénk.

Viktor: Én itt vagyok, szerelmem. Soha többé ne tedd ezt velem… Kellesz nekem. Ahogyan a levegő, szükségem van az erődre, a testedre… Szoríts így, soha el ne engedj! Csókolni akarlak… a szádból venni a lélegzetet. Azzá akarok lenni, ami te vagy!