Sáfrány Attila – A halhatatlanság útja

A kastély

Átkozott legyen a nap, amikor betettem a lábam az elvarázsolt kastély udvarába! Akkor persze még nem tudtam, hogy elvarázsolt kastély. „Itt van! Gyere, gyorsabban!” – siettetett Merlin, a varázsló. Késlekedő, tétova mozdulataimat látva, megragadta a karomat és olyan eréllyel húzott maga után, hogy a téglarakásról lelépve kis híján orra buktam. Az elvarázsolt kastély pincéjébe nem vezetett lépcső, egy beomlott fal omladékán egyensúlyozva jutottunk le. Nem volt annak tetőzete sem, sőt a falai sem álltak, csupán a valamikori toronyépület maradványa magasodott a szem biztos pontjaként a síkság fölé, akár egy ódon, középkori várrom. Ma is olyan tisztán emlékszem, mintha most történne minden.

Életem legbutább ötlete, a falusi nyaralás egyik alkonyati sétáján futottam össze a végzetemmel. Fölkeltette az érdeklődésemet a különös, földig érő köpenybe és hosszú, csúcsíves sapkába öltözött, lecsapott fejjel körbe-körbe futkosó figura. Vesztemre ráköszöntem. Ahogy észrevett, rögtön hozzám rohant, és a kezembe nyomott egy ásót. Minden magyarázat nélkül kurtán odavetette, de inkább megparancsolta, hogy kövessem. Viccnek vélve a dolgot gondolkodás nélkül utána iramodtam. Útközben tőmondatokban elmondta, hogy miért cipelt magával. Szavai szerint a kastélyba, ahova most megyünk, hétszer hét évvel ezelőtt elásott valamit, úgysem érteném meg, miért kellett ezt megtennie. Pontosan hétszer hét év után alkonyatkor, de még mielőtt teljesen lemenne a nap, ki kell ásni azt a valamit, mert különben örökre el kell tűnnie ebből a világból, s vele együtt el fog veszni az a hatalmas tudás is, amit a hozzá hasonló emberek évezredeken át gyarapítottak és adtak át egymásnak szájról szájra. Ha majd kiásom azt a dolgot, akkor a kastély is vissza fog térni régi, pompázatos alakjához, mert voltaképpen ez egy elvarázsolt kastély: nem az, aminek látszik. A romhalmazt meglátva, amit az alak kastélynak nevezett, és hallva ezt a hihetetlen mesét, elfogott a félelem, hogy egy mániákus őrülttel van dolgom, aki meglehet, meggyilkolt áldozata tetemét akarja kiásatni velem. Eldobva az ásót szó nélkül megfordultam. De ekkor már késő volt, az ember, aki az előző pillanatban még előttem loholt, amíg megfordultam, már mögöttem, vagyis újból előttem állt. Megragadta a vállamat, s mélyen a szemembe nézett. „Merlin vagyok, a varázsló!” – mennydörögte. „Megparancsolom, hogy kövess!” A bozontos szemöldök alatt megbúvó sötét tekintet mágikus erővel hatott rám; fogtam az ásót, és szótlanul mentem utána, akarat nélküli akarattal.

Lent a pincében, Merlin, a varázsló, ismét szédületes körtáncba fogott, látszólag céltalan rohangált körbe-körbe, közben, mint egy varázsigét, egyetlen szót kiáltozott: baba, baba, baba… Hirtelen megállt, egy ideig meredten nézte a plafont, majd a földre mutatott. „Itt áss!” – ordította. Egy dísztelen fadoboz volt ott, mindössze két ásónyomnyi mélységben. „Vedd már ki, ami benne van! Mindjárt lemegy a nap!” Egy ócska, foszladozott rongybaba volt a dobozban. Szétnézve Merlin kárörvendő mosolyát és egy valódi csodát láttam. A romos helyiség, mihelyt a kezembe vettem a rongybabát, szempillantás alatt igazi kastélypincévé alakult át. Telis-tele mindennel, ami szem-szájnak ingere. Fölmenve a faburkolatú pincelépcsőn még kápráztatóbb kép tárult elém. Egy rendezett parkkal körülvett, barokkos díszítésű kastélyépületet láttam a gizgazos romhalmaz helyén.

Merlin, a varázsló már eltűnőben volt. Még mielőtt teljesen köddé vált volna, visszaszólt hozzám. „Elfelejtettem elmondani, hogy aki a kezébe veszi a rongybabát, azt magát is bekebelezi az átalakulás. A kastély foglya lesz a varázslat megszűntéig. A varázslatnak pedig egyetlen dolog vethet véget: ha valaki megtalálja és elviszi magával a babát, amit most a kezedben tartasz.”

Nem kérdeztem semmit, tudtam, hogy Merlin ködképe igazat mond.

Évek óta itt vagyok már, a kastélypince megsavanyodott borát iszom, és eszem a megemészthetetlent: a rab ember keserű kenyerét. Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer majd egy régi kastély hatalmas könyvtárában, boldog dologtalanságban, egész nap a könyveket bújhatom. Most zavartalanul tanulmányozhatom a mágiáról szóló szakkönyvek és ponyvakiadványok egész garmadáját, de a nyugalmas percekben nem találok semmi örömet. Egy ideje valami mégis megelégedettséggel tölt el: a megértés biztos tudata. Már tudom, miért kellett megtörténnie annak, amiről Merlin azt állította, hogy úgysem érteném. Már tudom, hogy a mágia vértelen áldozata vagyok. Velem vásárolta meg Merlin, további hétszer hét évig, tovatűnő életét, minden varázsló és minden varázslat további létét, a világi illúzió, a valóságot eltakaró fátyol fennmaradását.

Engem senki sem lát; én az idetévedteket tisztán látom. A szemük tükrében azt is szemlélhetem, amit ők néznek: a romhalmazt az egyedülállóan szép kastély helyén. A rongybaba a kapocs az én kastélyi világom és a romokat látó világ között, ahova visszavágyok. Ez a rongybaba az egyetlen tárgyi valóság, amely mindkét világban ott van. Ezért volt elásva, s kiásása után ugyanezért számít a szabadulás eszközének. Tudom, hogy Merlin ködképe igazat mondott: a varázslat meg fog szűnni, ha valaki onnan a másik világból, a régi világomból magával viszi a rongybabát. Azt ugyan nem tudom, hogy miként fog ez végbemenni: a kastélyt övező világ fog újjáalakulni, vagy fordítva, a kastély fog újból romhalmazzá válni számomra is.

Még valamit megértettem a könyveket olvasva. Most már tudom, hogyan működik a mágia. A varázslás nagy titka a hasonlóság, az analógia törvénye. A hasonlóság tud kapcsolatot teremteni az ellentétes világok, a természetes és a természetfölötti között. És most életemben először, magam is varázslásba kezdtem. Papírt fogtam a kezembe, és elkezdtem írni. A rongybabán kívül ez lehet az egyedüli kapcsolat az én világom és az a világ közt, amelyben te vagy. Ahol én is voltam valamikor. Csak az analógia törvénye segíthet rajtam: mert ha az írás, amit innen, ebből a világból írok, eljut egy másik emberhez, aki a másik világból ugyanabban az időben és ugyanott, ahol én, szintén papírt fog a kezében és ír, akkor ő, vagyis te, aki most itt ülsz, és a romos kastélyt látod magad előtt, te ugyanazokat a szavakat fogod leírni, amiket én írok le ugyanakkor és ugyanitt a kastély lépcsője előtt, melletted ücsörögve.

Ne félj, nem vagyok kísértet, csak egy üzenet, egy szívbeli kérés. Író sem vagyok, de a varázslás sikeréért íróvá kellett lennem. Ne haragudj a terjengős, stilizált elbeszélésért se, igazából nem mese ez, hanem történet, s az én történetem valójában sokkal egyszerűbb, mert sokkal szomorúbb; most azonban abban a formában kellett szavakba önteni, ahogyan gondolom én, egy író tenné. De mondom, nem író vagyok én, csak egy kérő tekintet, egy kétségbeesett segélykiáltás.

A rongybaba a kastély főbejáratánál van, ott, ahol nagybetűkkel írja, hogy BABA LAK. A kaput őrző kőoroszlán szájában találhatod meg.

Megteszed?

REALISsiMUS