Sáfrány Attila – A halhatatlanság útja

Panta rhei

 „Hérakleitosz Bloszón (vagy mások szerint Hérakón) fia, epheszoszi. Akméjában a 69. Olümpiasz idején volt. Büszkébb és gőgösebb volt bárkinél, mint ez az írásművéből is kiviláglik, amelyben ezt mondja: «A sok dolog megtanulása arra nem tanít, hogy esze legyen az embernek; hiszen különben Hésziodoszt is megtanította volna rá és Püthagoraszt, Xenóphanészt és Hekataioszt is.» Végül embergyűlölővé lett, a világtól visszavonult a hegyekbe, füvekkel és növényekkel táplálkozott. Amikor azonban életmódja következtében vízkórban megbetegedett, lejött a városba és rejtvény formájában megkérdezte az orvosokat: tudnak-e esős időből szárazságot teremteni. Miután nem értették meg, a tehénistállóban beásta magát a trágyába, abban a reményben, hogy annak melege kipárologtatja belőle a vizet. De még így sem ment semmire és hatvanéves korában bevégezte az életét.”

„Ostobaság!” – morogta a foga közt. Hérakleitosz mindig feldühödött, amikor ezeket a sorokat olvasta Diogenész Laertisztől. Pedig mindennap megtette, a visszatérhetetlen múlt szentkönyveként lapozgatta naponta – egyetlenegyszer sem elmulasztva – fáradhatatlan bágyadtsággal, de nosztalgiázó hevülettel A híres filozófusok életé t. Már csak ezek a sorok tudták fölvillanyozni, visszazökkenteni valamikori önmagához. Ilyenkor egy kis időre újból a benső tűzzel égő, s a szellemi túlteltségtől az önmagukat is szinte szétfeszítő gondolatok kigondolójának érezte magát. Ismét a réginek. A csalóka pillanatot már csupán ezek a sorok tudták visszahozni. A többi filozófusnak nevezett parlagias gondolkodó bioszát egyébként is csak azért olvasgatta, hogy a bizonyosság teljes tudatában mondhassa ki: ostobaság! Egy idő után ez meglehetősen unalmassá vált. Fanyalgásában semmi kivetnivalót nem talált, hiszen ezek a magukat bölcsességszeretőnek hívő bölcsességgyűlölők nem is érdemelnek mást. Minden feléjük fordulás, ami a közönynél és a megvetésnél nagyobb érdeklődésről tanúskodik, Szofia elleni álnok merényletnek számít. Ezek, akik a bölcsességet odavetették zsákmányul a rabszolga lelkületnek, maguk sem érdemelnek mást: veszett kutyákkal kellett volna széttépetni őket, még mielőtt az emelvényre léptek volna, hogy a démoszhoz szóljanak. A démoszhoz, ehhez az arctalan tömeghez, ehhez a birkanyájhoz! És ehhez a megvadult farkascsordához, amely letaszította a polisz törvényes uralkodóit, hogy ne a fej, hanem a lábak, a kezek és a has uralkodjanak!

Azt viszont nem kis meglepetéssel észlelte, hogy a róla szóló történetet is egyre kisebb érdeklődéssel olvassa. Ma már csak ez a részlet tudja lelkét fölüdíteni, visszahozni a régi világ emlékét. Már csak ezt a szövegrészletet érzi érdemesnek az ítéletére. „Ostobaság!” – mondta ki másodszor is. Hangsúlyozva, mint egy epigrammát, ízlelgetve a hangok zenéjében a kimondott szó gyönyörét. És a jelentés örömét. „Ostobák ezek mind!” – gondolta még hozzá.

Az ilyenek talán megérdemlik az életet? Miért árulnám el hát nekik a halhatatlanság titkát? Én nem beástam magam, hanem elástam magam a trágyában! A fejem búbjáig tehénszarba merültem. Az igaz, hogy nem ló, kecske vagy birka-, hanem tehénganéjba. Utálta az ilyen poszt-poszthelléneket, mint amilyen ez az alexandriai könyvmoly, Diogenész Laertiosz. Kisstílű hazudozók! De igazából már hazudni sem tudnak, annyira elvesztették valóságérzéküket, hogy a megkülönböztetés teljes hiányában már sem igazságot, sem hazugságot nem tudnak mondani, csak beszélnek, leállíthatatlanul, az Ókeánosz vize sem tudná elnyelni azt a szóáradatot, ami a szájukból kiömlik! Az őt követő nemzedék sem nevezheti már magát görögnek, de ez az elkeveredett, eklektikus, alexandriai népség rajtuk is túltesz: az elkorcsosult utódoknak a még korcsabb fajzata! Az önálló gondolkodásra már teljesen képtelenek, bújják az elődök munkáit, s idézgetik őket unos-untalan. Nem képesek kiötleni semmi előremutatót, a múltat boncolgatják, az értelmezésén marakodnak egymás közt, mint az éhes kutyák a koncon. Mert nincs nekik egyetlen önálló gondolatuk, szellemi tekintetben halottak, halottabbak a kidőlt fatörzsnél. Ezért nevezte őket latinosan poszt-poszthellénnek.

Ő nem beásta, hanem elásta magát a trágyában. És dehogy halt meg. Ettől fogva kezdett el igazán élni. Ettől lett halhatatlan!

Persze mit érthetnek ezek az ostobák ebből az egészből? Hogy miért éppen a tehénürülék az életadó? S hogy mi köze a trágyának a halhatatlansághoz, mit tudhatnak ők erről? Hát semmit. Ha fölfognák a mondásai jelentését, talán ezt is megérthetnék. Talán.

Annak az álmodozó szofistának az álmodozó tanítványa, az a költőcskének indult és a hellének szerencsétlenségére filozófussá lett okoskodó szerint a folyó hasonlata, a nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba azt jelenti, hogy minden szüntelen mozgásban van. „Ostobaság!” De mit várhat a józan görög az ilyen álbölcselőtől, aki korszakromboló irományában – Phaidón helyett neveznék inkább a halál tanításának! – arra a végzetes következtetésre jutott, hogy a Logosznak a hogyan helyett a miért kérdésére kell felelnie. Miközben minden értelmes görög tudja, hogy a Logosz egyetlen kérdésre hivatott válaszolni: a ki kérdésére. És miközben a miértet tették a legfontosabb kérdéssé, eközben a tudást átkormányozták a szófacsarás, az okoskodás, az üres beszéd területére ezek a magukat filozófusnak hitt féleszűek! Ilyenekről gondolkodott Hérakleitosz, miután letette Diogenész Laertiosz könyvét és rőzsegyűjtésbe kezdett.

Maradt volna ez a ficsúr költőnek, vagy lett volna politikus a rokonaira hallgatva, ezekkel a foglalkozásokkal még megfér az álmodozás, csak az őrült ötlete ne támadt volna, hogy a görögök tanítójává legyen! Igába fogott, okkereső gondolkodásával, amit manapság fogalminak neveznek, hogyan érthetné az ősi jelképeket? Hogyan jöhetett volna rá, hogy a folyó a testet jelképezi, mint ahogy a tűz a szellemet? A folyóvíz, s nem állóvíz persze. Az állóvíz nem az élő, a szüntelenül változó test, hanem inkább a holttest, a tetem jelképe lehetne. Mit jelent hát a nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba ? Hát azt, hogy nincs metempszichózis, mint ahogy az ostoba orfikusok és a még ostobább püthagoreusok állítják! Ilyen egyszerű a megfejtés.

S ha tudná, hogy nincs lélekvándorlás, hanem csak a test és a lélek örök összefonódása, akkor azt is tudná, hogy miért épp a trágya, a gyomor rothadékának a végterméke az, ami a keresőnek a halhatatlanságot ajándékozza. Azért mert a pusztulásra ítélt test lassú elsorvadását úgy lehet megállítani, ha szembenézünk magával a pusztulás forrásával. Ezt a szellemünkben kell véghezvinnünk. A vizet ki kell szárítanunk, vagyis tűzzé kell tennünk, más szóval a testünket át kell szellemítenünk. A trágyába merülés pusztán ennek a lelki történésnek külsőleges alátámasztása, rituális kisegítése. Mert a külsőnek mindig tükröznie kell a belsőt, ez a Logosz örök törvénye.

Hérakleitosz a rőzseköteggel a kezében már táborhelye felé tartott. A folyó melletti rétet kaszálónak használták az idevalósiak. Ő a réttel szomszédos kis nádas tövében vert tanyát, egy szomorúfűz alatt. Visszafelé menet megcsapta a folyó orrfacsaró bűze. Forró augusztusi nap volt. A folyó ilyenkor a legbüdösebb.

A trágyás kaland után érzékeny lett a szagokra. A lelkében sikeresen végrehajtotta a világraszóló haditettet, halhatatlan lett, az örömbe mégis vegyült egy kis üröm is. Nem tudta elviselni a tehéntrágya szagát. Más émelyítő illatok nem zavarták, csak a tehéntrágya bűze. Ezért is hagyta ott a falut, és költözött ki ide a rétre. Itt nem zavarta senki, a kaszások kivételével. Az emberek messze elkerülték az orrfacsaró bűzt árasztó folyócskát.

Valamikor, még az avarok idejében egészen más volt itt. A kis folyó legalább hét stadion szélességben öntötte el a völgyet. A lassan folydogáló tiszta vizet nád és sás borította. A néhány szigetet, amelyek a nyári hőségben kiemelkedtek a sekélyedő vízből, fűzfák koronázták, a tisztásokon pedig kövér, haragoszöld fű tenyészett. Ma egészen más itt minden. Ez az egyetlen fűzfa a környéken, amely alatt most tüzet fog gyújtani. Az emberek mintegy száz éve medret ástak a víznek és lecsapolták a mocsarakat. A nádasok eltűntek, ez az egyetlen kiszáradó félben lévő maradt az egész völgyben. Húsz-harminc éve a folyót könyörtelenül szennyezni kezdték, beleengedtek minden mocskot, amit ez az új, modernnek nevezett világ csak kitermelhet. Először a halak tűntek el belőle, majd a békák és a vízinövények. Most egy mocskos, sötétvizű, bűzlő szennycsatorna, mely a halak helyett állati tetemeket úsztat a vizén. Leginkább a közeli csirkefarm és a vágóhíd döglött csirkéit.

Ez a sorsa a halhatatlanoknak. Ők már nem változhatnak, olyanokká lesz a szellemükké lett testük, mint egy kőkolosszus: mozdulatlan és elpusztíthatatlan. Ám a világ nem szűnik meg változni mellettük és ellenükre. Ők nem pusztulhatnak, mert elvesztették ezt a képességüket, de a világ, amelyben élni kényszerülnek, megállíthatatlanul, gyorsuló ütemben halad a végpusztulása felé. Az avarok idejében ez még egy békés völgy volt teli élettel, most egy pöcegödörre kezd hasonlítani. Ma így néz ki a világ itt a Bácsér partján 2776 éve az első Olümpiasz után; 2753 éve a gőgös hódítók városa, Róma megalapítása után; 2000 éve a Logoszt profanizálni merészelő, keresztre feszített zsidó születése után; l948 éve, hogy a kopasz, görbe lábú tanítványa, a félművelt sátorszövő, aki hírnöknek nevezte magát, Efezoszba jött a tudatlan démoszt félrevezetni nyájas, hízelkedő beszédével a testvéri szeretetről; l374 éve, hogy az avarok megostromolták Konstantinápolyt, s az egyik portyázó csoportjuk egészen Efezoszig jutott, majd foglyaival visszatért Pannoniába. Utálta az avarokat a hatalmas gulyáik miatt. Szabadon legelésző marháik mindenütt otthagyták a kibírhatatlan bűzt árasztó életnyomukat.

Hérakleitosz a kihegyezett faágra húzta a megpucolt csirkét és elővette a gyufát. Sikerült ugyanazzal a szállal meggyújtania az elszáradt levelekből, gallyakból föltornyozott rakást és a cigarettáját. Hatalmasat szippantott, sokáig bent tartotta a füstöt. Merengve bámult a réten kígyózó, kitaposott ösvény irányában.

Olyan idők ezek, ahol az emberek azt beszélik, hogy a helyi szegények a folyóból kihalásszák a döglött csirkéket, és azokat eszik. „Hogy ezeknek milyen gyomruk van!” – szokták hozzátenni röhögve a szalonnát majszoló kaszások. Hérakleitosz nem hitt ebben a mesében. Azt viszont nem csak hitte, tudta is, hogy a jó, hozzászoktatott gyomrú embernek semmi baja sem lesz az egynapos dögöktől. Ő, a halhatatlan, az efezoszi arisztokrata sarj, az utóbbi húsz évben tényleg azt ette, amivel ez a kis folyó megajándékozta. Megunta már a füvekből és gyökerekből főzött zöldesbarna, ízetlen lét.

Már a fürdés járt a fejében. Halhatatlanná válása óta naponta ötször fürdött. Olyan volt ez neki, mint egy imádság, néma rituálé, csendes hódolat a természet előtt. Reggel a napkeltével, este a napnyugtával, és az étkezések után. Naponta háromszor evett. Reggelire és vacsorára növényi táplálékot, ebédre csirkehúst. Mindig, kivétel nélkül evés után fürdött, sohasem előtte. A fürdéssel szárnyaló pályát vett a lelke, s olyankor egy kis időre megszabadult a tehéntrágya bűzének az érzetétől is, ami megkeserítve halhatatlan életét. Alig várta már, hogy elkészüljön a csirke, befalhassa azt és mehessen a vízbe! A folyó mocskossága nem zavarta, a mindennapi, több mint kétezer éves magánrituálét nem hagyhatta abba amiatt, hogy ezek pocsolyává változtatták a folyót! És nem is a testét, hanem a lelkét kellett megtisztítania ilyenkor. A lelkével tartotta a kapcsolatot ezzel a világgal. A lelkét éltető fürdés nélkül már rég szellemlénnyé változott volna.

Szeme a kitaposott ösvényre meredt. Láthatóan megkönnyebbült, amikor messziről feltűnt egy alak. Nagy léptekkel haladt a fűzfa irányába. Hérakleitosz megnyugodva fordult el. Megvizsgálta a csirkét, és dobott a tűzre. A szürke lópokrócba csavargózott jövevény torzonborz képe elhanyagoltságáról tanúskodott. Kinézete még Hérakleitosztól is visszataszítóbb volt.

Hérakleitosz a közeledő léptek zajára sem emelte fel a fejét, de a tekintete mögött leplezetlen öröm bujkált. Az odaérkező magasba lendítette a kezét és harsányan köszönt neki. „Te bolond vagy, Hérakleitosz!” Mosolyogva nézett rá hallva a jól ismert szavakat, és csendesen visszaköszönt. „Te is, Diogenész!”

Gyere, együnk a fürdés előtt, kész a csirke! Megpróbálkozott az elcsábítással, mint mindig, bár tudta, hogy úgysincs értelme. Diogenész szóra sem méltatta az ajánlatot, ledobta magáról a meztelen testét eltakaró lópokrócot, és határozott léptekkel a folyó felé indult. Mert Diogenész egy javíthatatlan bolond, ő mindig evés előtt fürdik meg a folyóban. Hiába beszélnek neki.

REALISsiMUS