Sáfrány Attila – A halhatatlanság útja

Hangok

Mintha elvágták volna a világtól úgy érezte magát fönt a helyőrségben, a macedón-albán határ kopár, sziklás hegyei közt. Amíg Skopljeban volt, amelyet csak távoli gyűrűként öveztek a hegyek, ha fölnézett az égre, ott az eget látta, ugyanazt a kék eget, amit otthonról a gyermekkora óta ismert, itt viszont úgy észlelte, hogy a hegycsúcsok eltakarják előle. Nemcsak a katonai lét bezártsága miatt érezte magát elszakítottnak, nem is az öregkatonák szokatlanul kegyetlen viselkedése miatt – a mindennapos riadóiknak köszönve már hetek óta alig aludt –, hanem elsősorban azért, mert innen nem vezetett út le a völgybe, a civilizációba, az emberek közé. Volt ugyan egy ösvény Vev čani felé, de az alig volt járható, pontosabban neki síkságinak igencsak kockázatos volt. Egy helyen ugyanis, ahol épp egy szakadék fölött haladt el, az eső szinte teljesen elmosta a mintegy fél méter széles hegyi ösvényt. Az öregkatona, akivel először járt itt, megmutatta, hogy miként lehet átjutni. Futva, még véletlenül sem megtorpanva, mert akkor biztosan elveszíti az egyensúlyát. Ez mindannyiszor sikerült neki, magában mégis úgy könyvelte el ezt az útakadályt, mint egy mesei próbatételt: mint egy varázslatos kaput meseország és a világ között. Ő, aki már napok óta nem hunyta le a szemét, s aki a kaszárnyában megtanult ébren aludni, akár a macskák, a fönti létezést, ahol álom és valóság összefolytak a tudatában, képtelen volt úgy kezelni, mint a világ többi részét.

Más volt neki ez az élet azért is, mert egy számára teljesen idegen szerepkörben találta magát. Szakács volt, zöldfülűje a szakmának, aki ott a helyszínen, a katonai szakácskönyvből tanult meg úgy-ahogy főzni. Lelkiismeretes lévén sokszor hajnali háromkor kelt, hogy elkészítse a reggelit. Ilyenkor, mielőtt nekikezdett volna, egy cigarettányi időre kiült a padra, és hallgatta a síró gyermeklelkek hangját. A helyi legenda szerint a világháborúban a környéken megöltek egy csoport gyereket, a szakadékba vetették a szerencsétleneket. Azóta minden éjjel fölhallatszik a síró gyerekek jajszava. A többiek nem ismerték ezt a történetet. Amikor odaszólt az éppen őrködőnek, hogy hallod-e, többnyire azt a válasz kapta, hogy semmit sem hallok. Vagy azt, hogy a veszekedő kandúrok hangja, a szél süvítése a hegyszorosban.

Neki baba Lena mesélte el a legendát, az elnéptelenedett falu egyetlen megmaradt lakosa. Szerette őt ez a görnyedt hátú öregasszony. Könnyen lehet, hogy csak a tőle való függése miatt volt ilyen bizalmas hozzá, hiszen ellátta liszttel, olajjal, cukorral, s ami csak kellett neki. Ez azonban már hagyomány volt a karaulán, a mindenkori szakács küldetéséhez tartozott. Csillaghomlokúnak nevezte az öregasszony. Szent Paraszkévára esküdött, hogy látta a csillagot a homlokán. A homlokcsakra helyére mutatott ilyenkor. Zavarában megkérdezte tőle, hogy ezt bizonyára álmodta, az asszony viszont meg sem hallva az ellenvetést megismételte, hogy ő bezzeg látta a csillagot a homlokán. Tovább nem is firtatta a dolgot, tudta, maga is tapasztalta, hogy ezen a helyen az álom és a valóság összefolyik. Baba Lena mélyen vallásos volt, olyan jóság áradt a tekintetéből, hogy az ember könnyen szentnek gondolhatta. Lelkiismeretesen gondozta az épségben megmaradt helyi pravoszláv kistemplomot, minden reggel és este harangozott. „A gyerekekért, azokért a kis angyalkákért, és tiértetek is” – mondta neki, amikor megkérdezte tőle, hogy kinek harangozik, hiszen rég nincsenek már itt hívek. Minden nap fölment az erdőbe gallyat szedni. Furcsa jelenség volt görnyedt hátán a hatalmas rőzseköteggel. Arcával szinte a földet súrolta. Úgy tetszett, mintha jártában is imádkozna. Mindig imádkozott, amint mesélte, érte is.

Aznap délután, ahogy elindult Vevčani felé találkozott baba Lenával. Az öregasszony odament hozzá, megfogta a kezét, majd gyöngéden végigsimította az arcát, s elmondta, hogy egész éjjel imádkozott érte. Zavarában kipréselt egy köszönömöt a száján, és megsimogatta az öregasszony koromfekete macskáját. Baba Lenát, mint egy hűséges kutya, mindenhova elkísérte a macskája. A faluban leragadt a kocsmában. A helybeli macedónok barátságosak voltak a kiskatonákhoz, a sört a sör után fizették neki. Későn kapcsolt, hogy már rásötétedett. Elborzadva gondolt rá, hogy vaksötétben kell felmennie a helyőrségbe, az erdőn keresztül. Szerencsére nála volt a zseblámpája. Amikor odaért a szakadék fölött elmetszett ösvényhez, a lámpát a zsebébe tette, mert úgy érezte, az most csak zavarná az átfutásban. Összpontosított és nekiiramodott. A következő pillanatban már a levegőben kapálózott.

Nem tudni mennyi ideig feküdt a lenti patakban eszméletlenül. Síró hangokra lett figyelmes, ez riasztotta föl. Ugyanazok a hangok voltak ezek, amelyeket hajnalban a padon ülve szokott hallgatni. De még sohasem hallotta ilyen közelről. A szíve a torkában dobogott. Közeledő léptekre lett figyelmes. Ösztönösen a zsebéhez nyúlt, ahol megtalálta az épségben maradt lámpáját. A fényt arra irányította, amerről a mozgást észlelte. Egy szempár világított vissza rá. Még inkább összeszorult a szíve, de a következő pillanatban rádöbbent, hogy egy macska néz le rá onnan fentről. Eszébe jutott, amit az őrök mondtak neki a síró hangokról, hogy kandúrok veszekedése. Lenyugodva eresztette vissza sajogó karját, a zseblámpa kiesett a kezéből. A következő pillanatban újból elvesztette az eszméletét.

A kórházi ágyban ébredt föl. Baba Lena ült mellette, a kezét simogatta. „Eltörött a lábad és több bordád” – mondta szelíden. „Maga volt, baba Lena, maga mentett meg?”– kérdezte fölindultan. „Igen, csakis maga lehetett, hiszen láttam a macskáját!” „Dehogyis! A gyerekek voltak, a kis angyalkák. Ők szóltak, hogy menjek érted!”