Harkai Vass Éva: atlantisz: süllyedő városok szigetek
V.
abba a pesti képtárba
szerettünk volna betérni
a kíváncsiság miatt
vagy csak a maró hideg elől
gyalog a dózsa györgyön át
kár volt nekivágni
már éreztük az arcunkra tapadt zúzmarát
a szél az egyik ház előtt
fagyott rózsabokrot darált
a csontig hatoló hideg okán
kiábrándultam a festőből is
fagyos tájakon hideg piramisalakzatok
néptelen sugárutak
meg ez a kies útszakasz a dózsán
a térdem majdnem lefagyott
de már benne álltunk a képben
a keretből se jobbra se balra
előttünk egy villamos sínje
mögöttünk a háttér
reménytelenül dermedt rózsaszínje
*
ünnepnapokon a hatodik emeleten lakom
újvidék orosz irodalmi negyedében
a makszim gorkij sarkán
azaz a makszim nevű dragsztor
s a gorkij söröző felett
(tájékozódásképpen:
a puskin kocsma mögött
háttal az epicentrum snacknek)
s ha kitekintek 1988-ban vagyok
s a joghurtról elnevezett
forradalom legközepén
majd ha tovább lépek
e topográfiai költeményben
a dunát látom mely a hidak felett
és örökre bennünk folyik
s összeköti a rakodópart alsó kövét
s a szerb athént
míg elindulok és visszatérek
csak gyűlnek és sokasodnak az évek
az első emeletre gond nélkül felfutok
a negyedikig még gyorsan szedem a lábam
az ötödikre fáradtan baktatok
s a hatodikon hol fölém csukódik a tető
már zihálok ugyan
de élvezem a magaslati levegőt a távlatot
a gorkijon s a közeli sugárúton zajlik az élet
a lakás hozzám szabott méretében
jól érzem magam
vagy legalábbis eddig így volt
most alacsonyabb felettünk az égbolt
s az a bizonyos kék folt
mint sokszori mosásban a ruhák
megfakult
alattam a város merül el épp
a vízbe lőtt hidak között
s a világ közben
három lépéssel arrább költözött
*
amint az üszkös felhőkarcoló után belgrádban
(világ- és ezredvégi pompeji)
átvágtunk a folyón a hídon át
a romos kikötőház felett
egyetlen fázós folyami sirály lebegett
a szürke örvények fölé a nyirkos ég
egész szorosan ráhajolt
régen itt város volt
mondanád egy idegen turistának
ha lenne kit idevet az úti cél
fejed felett a tetők
megannyi ingatag fedél
hulló vakolatok kopott cégtábla
a víz alatti sportok egyesületének
szellemek lakta épületén
ezek a részletek
a hegy gyomrába rejtett fegyverkészletek
bevetésre várnak
ami van csak árnyéka rémálma
folyónak hegynek háznak
kicsinyes álmok kongó kirakatok
rosszízű ébredés
hajnali józanság
a meredek emelkedőn felfelé haladva
hiábavaló légzésgyakorlatok
*
a visszaút sem izgatóbb
a meredek ereszkedőn
nem lebben lombok tavaszi zöldjének
halvány emléke sem
macskaszagú pincék
néhány borzas macska madárlesen
égett hús füstje száll
a sétálóutcán kéregetők ülnek
semmi mi szemnek fülnek kellemes
nincs meglepetés
nincs elszalasztott alkalom
üvegfal tükrében tükröződik a rom
*
később a dombok halmok völgyek
a testként kiterített táj
a bőr megművelt négyzetcentiméterei
egy-egy harmatos lapály erotikuma
hétvégi házak gyümölcsösök
virágzás előtti transzban
erősen ereszkedő halmok hajlatok
félreérthető domborulatai
nőies táj
alig mersz a mélyére tekinteni
miközben a zöldek felváltják
átszínezik a város piszkosszürke színeit
látsz egy düledező házat
az összedőlés előtti percben
előtte ölnyi csillagvirágbokor
mely az egész romképet megemeli
s ott lebeg most is
a főváros és karlóca között
a föld s az ég közötti résben
tartós fosszíliává préselődve
egy ősz óta gazdátlanul hagyott
szőlőillatú présben
*
az állomás felőli úton
akár az északi-sarkra indult volna
fagyos rügyek szúródtak a szélbe
száraz por keringett a légörvényben
kis jóakarattal tavaszelő a központi téren
a szökőkút télire fagy ellen
becsomagolt cserépkupolái
a tér egymásba zördülő fái
a városon kívül felborzolt felszíni vizek
a fagy határán
egy keretbe fogott délután hiteltelen részletei
látvány a látvány hátán
bp. januárban? drezda februárban?
minden mozdíthatatlanul
a megszokott helyén van
holt költők szobrai a parkban
s április? bp.? újvidék?
dermesztő böjti szelek lesben
még reccsen egyet
a télből kikecmergő vidék
*
a tengerbe ömlött a folyó
neve csak nehezen jut már az eszembe
remegő emlék halvány szétfolyó
csónakon utaztunk az árral szembe'
mintha a parton forrás lett volna
vizéből ittam is
szerelemre most már ki gondolna
az emlék álságos hamis
halastó volt ott
pisztrángtenyészet
az ékszernyi halak húsából ettem is
a szákot rég kirágta az enyészet
finita la commedia ende finish
*
fejest a tiszába az volna jó
könnyedén úszni az árral
nagy karcsapásokkal
mint hogyha attól haladnál
s nem csak úgy magától vinne a víz
a folyó hol zöld hol fehér
akár kiwiben vagy tejben úsznál
fürdőruhák foltjai a parton
alig lehetsz több húsznál
*
a szürke házban én is jártam
áttetszőek voltak a bútorok a falak
az ott lakók
s valaki azt mondta
régen láttalak
az ebédlőben mondta
szemben a nagytükörrel
mögötte porcelánfigurák
egy régi nyárból néztek vissza rám
álom a szürke ház
nincs bár valaha létezett
lakói tapinthatók voltak
vastag falai hűvösek
egy nyár feledhetetlen giccses cukormáza?
ami volt szétesett
*
akkor a miljacka hídján álltunk épp
hosszú út utáni pihenőn
a folyó egy régi puffot görgetett
s volt ott még egyéb hulladék
fönt a kék tiszta ég
friss lombon áttörő sugár
lent a kimérten sodródó szemét
mégis ez volt az azilum?
mintha átéltük volna már
*
mint éles korcsolya
mely sisteregve szikrát vet a jégen
feldereng korčula
szárnyashajó húz el az égen
szétporló képeslapon
kék-lila emlékezet permete száll
ősi ködök mögött
a levegőben rezzenetlen áll
egy régi július
*
rejti folyóját a meder
szárnyas juhait az ég
a nyárfák közé szorult kék ködök
tavaszi esők illatát ígérik
a délutánt is így érik ily váratlanul
hosszú várakozások utáni beteljesülések
a parton eldobott fegyverek kések
a lombokon átfutó remegés
szólni se mozdulni se kell
két külön mozdulatra egyetlen felel
egymást átható tekintetek
sejtetik a gát mögött a folyót
felhőben a súlytalan párát
az épp zátonyra futott tél
elnyűtt ruhatárát tömködi
egy idény előtt kibérelt kabinba
*
fák közt a résnyi fény
égbe nyúlt törzsek rönkerdeje
eszméletlen magasban
ágak szabdalta napszelet
beúszó téli kép:
az égen nappal is fenn a hold
az alvó élet emblémája
itt nem nyugszik este sem el a nap
a nagy erdei csendben
izgatott apró állatok
mélyen alant mi lennénk kábán
két törzs között kifeszített résben
napéjegyenlőségre beállított óraművel
az esti tompa napsütésben
*
harju a magasság mértana
päijänne a víztükör
pontosan körülrajzolható a felhő árnya
a nyári tó tükrében remegő házfalak
a végtelen optikája
síugrósánc (műhó?)
év- és napszak-keveredések szédületével
áramvonalas bukósisakkal ugrás a nyárba
*
gyanús esők settenkednek a ház mögött a kertben
másik ház másik kert más idő
már majdnem elfeledtem
a málnabokron fennakadt ruhát
felsebzett bőr kivérzett pillanat
szemem alatt
az érett délután mély árnyéka kékül
másik kert másik ház más időszámítás
csúszik a régire
a kép kifakul végül
a kapu nyitva résnyire
a kerítés mögött munkálkodik az ősz
a megmaradt ritka lombozatban
még tartja magát a dió a birs a szilva
melyik ház melyik kert mely idő
mikor és kikkel éltél ott
összezavarodott tavasz nyár ősz tél