Sirbik Attila: eXoból Endóba
először

Hogyan lehetne a művészetek egymásba játszásának metszéspontjait fellelni, azokat az energiagócokat, ahol minden eldől: az is, hogy az alkotás vajon befogadhatóvá válik-e, vagy csak kísérlet marad? Vagy a befogadás maga a kísérlet lenne, és a kísérlet maga a befogadás? És ha éppen arra a szándékra koncentrálnánk, amely a kísérletezésből fakad, és az energiagócokkal akár kiegyenlíthető kísérleteket „szóra bírnánk”? Esetleg többet és valami lényegit tudnánk meg az irodalom és a színház, a zene és az irodalom, a képiség és a zene, az irodalom és a film, és az így tovább bonyolítható variációkban rejlő végtelen lehetőségekről? Most, hogy az előszót a beszélgetések lefolyása után írom, a válaszom csakis egy erőteljes igen lehet. De talán hozzá sem fogtam volna a megszólaltatáshoz, ha nem sejtettem volna e pozitív választ. A kötetben szereplő alkotókra egytől egyig jellemző a művészetek közötti átjárhatóságra való érzékeny odafigyelés. Hiszen sok esetben nemcsak egyszerűen összjátékról van szó, hanem az önreflexiókba íródó problematizálásról is. Alkotói habitusukban és alkotásaikban nemcsak az átmenetiség spektrumát fedezhetjük fel, de felfokozottan jelen van bennük annak egyidejű problematizálása is, miáltal létrejön egy örökmozgó alakulás, amely a művészetre, a művészi létre, a környezetre reagáló formákat és e formákkal összefüggő tartalmakat alakít ki.

Minthogy mindennek valamiféle igennel kell kezdődnie, a válasz kezd, a válasz parancsol. Alkalmazkodnunk kell ehhez az apóriához, amelybe véges és halandó létünkre eleve belevettettünk, és amely nélkül az út semmiféle ígérete nem léteznék. (Jacques Derrida)

Nemcsak egy okból beszélünk, nemcsak a megértetés végett. Még legalább a közös hangoltság átérzése és a határérzékelés okán is. Ahogy a bálnák éneke, a delfinek pengő hangja arra szolgál, hogy letapogassák környezetük határait, úgy van olyan emberi nyelv is, amely elhangzása közben hallgatózik. Néhány műtárgyban mindenkor megbízható visszhangkeresők állnak a rendelkezésünkre, amelyek az ember határait a jeges csendig közvetítik. (Botho Strauss)

És most, ahogyan a kimondottá vált, ugyanakkor körbefutott, összerándult és megint paradoxonba hullott, spirálba csavaro­dott hátrahagyott gondolatban újrateremtődnek a megrepedt falak, vagy újrarepednek, és már nem kell a zsalugátereket kinyitni, már nem a fény táncoltatja az apró porszemek sokaságát, már nem a viszonyok számítanak, már nem számít, hogy számít. Mert nem ezek a párbeszédek fontosak, nem a szöveg lélegzik, hanem a megteremtett, kivérző, de ugyanakkor lágyan ölelő tér, amely a kimondhatatlan intimitás tere (is), és minden kimondott ebből (is) nyújtózik folyondárszerűen a leírható, mindenkinek mást jelentő Másba.