▷ Köszönöm a gratulációt. Már a díj híre is bonyolult, a szó szoros értelmében regényes úton jutott el hozzám, a gratulációk sem könnyen találtak meg távollétemben, utazásaim közepette: ugyanis Berlinben kerestek, én pedig mostanában sokat jártam másfelé. Igaz, mindennek köszönve a negatív, a rosszmájú megjegyzéseket sem tudták, mint finom mérget, fülembe szórni. De persze a gratulációknak igazán megörültem.
Itt, messzi, berlini asztalomnál igen jól esett Magyarkanizsa polgármesterének levele. Palicsra címezték, ahol a Kisfenyvesen, a Pionír utcában áll a házam, a Homokvár, azonban el találták írni az utcanevet, Primorskát írtak: Tengermelléket, ami kanizsai tanyám címe. De a házszám pontos volt: 13.
És ezzel el is érkeztünk díjazott könyvemhez, ugyanis az a 13-as szám jegyében fogant. A díjat megindokló laudáció szövegét természetesen még nem ismerem, azonban számomra már az a tény is elégséges, hogy a Pozsonyban megjelent könyvet egy kolozsvári kritikus fogja méltatni Budapesten. Így, legalábbis olykor, az az érzésem, mintha sikerült volna összefognom valamit – netán az egészet... Alig várom, hogy Pozsonyban, de például Somorján is, bemutassuk a Disznózsírt. És alig várom, hogy Kolozsvárra és más erdélyi városokba is eljussak végre ismét – hogy hosszú idő után újra ellátogathassak Zsögödre, meg Trgu Jiuba, Brancusi szobraihoz, a Végtelen oszlopához. Trgu Jiu ugyanis számomra, ahogyan az a könyvben is olvasható, a világ egyik centrális pontja. Talán sikerült felmutatnom ezt a pontot – s ha sikerült, nekem már ennyi is elég. Noha hiszem, hogy több ilyen pont is van a könyvben: a Vértó, a Kosztolányi utca… olykor tízet-húszat is összeszámolok az ujjaimon.
Zsögödről jut eszembe, hogy Bretter, a Zsögödi temetés című esszé felemlegetett szerzője, anno az egyik legjelentősebb tanulmányt írta volt Sinkó Ervinről, aki, Kosztolányiék mellett, ma is a legfontosabb számomra. Sinkó életének kalandját éppoly izgalmasnak tekintem, mint egzotikus tájakat kutató világutazóink, Magyar, Vojnits, Tallián etc. életét – azzal, hogy őt nem a tigrisek meg a rinocéroszok izgatták, hanem az eszmék. Itt, Berlinben most éppen Schiller igézetében él a német irodalom: tömérdek kiadvány, monográfia jelenik meg róla, s ezeket a könyveket forgatva egyszer csak eszembe jutott Sinkó Dosztojevszkij-esszéje, amelyben annyira üdén, számomra örökérvényűen ragadja meg a schilleri eszme lényegét. Amikor pedig részt vettem egy rövidprózával foglalkozó értekezleten Frankfurt am Oderben, a Kleist-házban, a bőséges Kleist-irodalmat áttekintve láttam, mennyire tiszta Sinkó korai esszéjéből kinőtt Kleist-képem. És Sinkóról szólva még azt is el kell mondanom, hogy akár szép ünnepe is lehetne irodalmunknak a tény, hogy immár a második kiadásban is megjelent Németországban az Egy regény regénye. Egyik barátom tanítja is az egyetemen…
Minden bizonnyal összefoglaló kísérlet új könyvem, a Tolnai Új Világlexikona újabb változatának egyik első felmutatása. Például összefoglalom, új adatokkal bővítem a Csipke címszót, leírva a hvari, a koszovói csipkét, a már általam bevezetett csipkerongyika, illetve az agyonvert csipke mellett… Jutka feleségem, aki nem egy csipkés, nippes lény, édesanyám halála után éppen apró csipkéihez ragaszkodik, amelyeket szegény majd egy évszázadon át mosott, ahogy mosták mind a bácskai háziasszonyok, akár mitikus, fordított Ágnes asszonyok… A tiszta alátétek tehát megvannak, éppen csak rá kell helyezni szentségeinket. Ha tárgyaimmal celebrálok, évtizedek óta ilyen alátétekre rakom őket, az azúr szifont, a rothadt kaptafát vagy például újabb művem központi tárgyát, Blumberger úr állat-ember kavicsszobrát… Blumberger úr szabadkai fogász volt, aki nyugdíjba vonulása után fogfúrójával kis kavics-szobrokat készített. Azért is fontos számomra, mert édesapja az első világháború előtt Kanizsán volt rabbi, másrészt új német könyvem címét is a róla szóló szövegből vette a szerkesztőnőm: Don Dukay levele (újabb történetek a provinciából). Mint gyűjtőhöz kerültem hozzá: egykor filatelista volt, majd régi magyarkanizsai képeslapokat árult, többek között néhány olyat is, amelyet Don Dukaynak, Dukai József barátom Dalmáciában szolgáló pap nagybátyjának küldtek volt tőlünk, Kanizsáról Dalmáciába…
Persze a Tolnai Új Világlexikona csak egyik vezérkönyve ennek az interjú-kötetnek, potenciális regénynek, értelmezhetnénk Duchamp és Beuys plasztikájával, illetve Kosztolányi görbe grízével is, vagy a magyar költészet einsteini görbületével foglalkozó nagyesszéként – mondanám, ha az én feladatom lenne az értelmezés, a szöveg matrjoskababáinak újabb interjúk által való nyitogatása-csukogatása. Egyáltalán hogyan is kerültem ismét olyan helyzetbe, hogy interjút adok?! Ősz nyuszi, úgy látszik, képtelen vagyok kikerülni ezt a csapdát…
▶ Téged, mint utazó, világlátott embert talán a Vajdasághoz fűződő viszonyod jellemez a leginkább. Az utazás mint motívum sajátos módon, belső útként határozható meg műveidben. Parti Naggyal való beszélgetésetek során átértelmeződött-e a műveidből kiolvasható élményvilág, vagy éppen hogy megerősítette eddigi elképzeléseidet? Hogyan látod Berlinből a Vajdaságot, új perspektívákat teremt a távolság és az idő?
▷ Igen, sokat utazom, noha egyetlen vágyam, álmom, hogy hazaérjek palicsfürdői Homokváramba, vagy járásszéli (Primorje) tanyámra. Berlinben írt legfontosabb opusom is Kanizsához kötődik, nem én választottam a motívumot, írásom hősét, ő választott engem, szinte megdöbbentő, fogvacogtató módon, mintha az ujjamat dugtam volna be a konnektorba… De erről majd máskor.
A nyáron egy összművészeti fesztivál vendégeiként Japánba repültünk filmes fiammal, jóllehet az én tarsolyomban is volt egy kisfilm, a Végtelen berlini flamingó, amelyet Berlin rózsaszín csöveiről készítettem (ezekben vezetik a sok építkezéshez, itt a világ új fővárosa épül, a vizet, az áramot, a gázt). Erről a metaforámról tartottam ugyanis előadást Japánban. A flamingó motívuma Bori Imre földvári rokonához, Laci bácsihoz kötődik, aki állítólag flamingót lőtt búcsúvadászatán. Ettől, a Boriéknál hallott információtól indult be, lebbent fel az én végtelennek bizonyuló flamingó-kutatásom, flamingó-projekcióm...
De most nem erről, hanem magáról a Japánba való utazás élményéről és ennek a hatalmas élménynek egy kis szegmentumáról akarok mesélni, mégpedig arról, hogy: átrepültük Szibériát.
Hogy Szibéria szép.
Fiammal el is határoztuk, ha megint lesz alkalmunk Japánba menni, akkor vonaton utazunk, mint Cendrars utazott volt nevezetes versében, a Transz-szibériai expresszben, amely különben egész költészetemet meghatározta.
Repülés közben, Szibéria felett, arról meséltem fiamnak meg Döbrei Déneséknek, hogy édesapám testvére, Kracsun Jóska bácsi, aki Keviben, majd Csantavéren élt: gyalog jött haza Szibériából, a fogságból. Gyerekként jelen voltam, amikor hazaérkezett. Figyeltem, ahogyan leveti bakancsát. És aztán, míg ő az asztalhoz ült, én elbújtam a bakancsával, és mint valami misztikus tárgyat, hétmérföldes csizmát, tanulmányoztam, szaglásztam soká...
A japán fesztivál központi előadását egy vízi színházban tartották, speciális párákkal, minimális fényekkel, éjszaka, egy elárasztott rizsföldön. És ahogyan Min Tanaka, a világhírű butoh-táncos, rossz katonaruhában, hátizsákjában egy óriás kővel feltűnt, mint vesztett háborúból a gondozatlan, elhagyott rizsföldekre megérkező japán katona, Kracsun Jóska bácsit láttam, ahogyan árnyéka szinte átbukik egész Szibérián…
Élményvilágom az interjú során nem értelmeződött, inkább tovább szövődött: mint a pók leselkedtem, futkostam ide-oda, jóllehet a légy is magam voltam, akit üldözni próbáltam, akinek a vérét szívtam… Elképzeléseim nem erősödtek meg, nekem nincsenek elképzeléseim, egy összefüggő történetet akartam mesélni barátaimról, apró mozzanatokat, árnyalatokat, átmeneteket (Nem a létet festem, mondja Montaigne. Az átmenetet festem.), életünkből, világunkról, ami, ha létrejöhet ez a történet, akkor talán létezőnek mondható, netán akkor mi is mondhatjuk Szenteleky hősnőjével: Vadzsunk. Egy anti-ideologikus testet akartam kiizzadni, kiválasztani, kibeszélni, egy szövegtestet létrehozni, egy bőrömre tetovált térképet felmutatni, ami mellesleg egy valós térkép: könyvem egyik központi festőjének, Peity Laurának a munkája, aki éppen most állít ki Antwerpenben, tehát térképünk, a mi térképünk, bőröm egy darabja, csipkerongyikája, agyonvert csipkéje is ott lóg abban a galériában, így ítéltetünk majd meg végül is, releváns festészetről van-e szó…
▶ A tengerélményt mint egész művészetedre jellemző motívumot kiterjeszted az egész életre. Szinte azt is mondhatnánk: Tolnai Ottó, a tengerség költő-írója.
▷ Itt Németországban, Berlinben hihetetlenül intenzíven élték meg az emberek a szökőárt: új arcukat, nagy szolidaritási képességüket mutatták fel. Mondanom sem kell, ez az ár engem is vert egyfolytában… Csak két összefüggést említenék. Japánba indulásom előtt újraolvastam a buddhizmusról, egyáltalán a filozófiáról szóló egyik legszebb könyvet, valamikori zágrábi tanárom, Veljačić munkáját, amely, noha érezni benne a szarajevói és a zágrábi filozófiai iskolák ízeit is, valójában nem más, mint egy gyönyörű Srí Lanka-i napló. A másik dolog, amit meg szeretnék említeni, egész munkásságom alapját érinti: Szumátra. Hiszen Crnjanski éppen Szumátrában, ebben a Szerémségre alliteráló szigetben jelölte meg azt a pontot, ahol a világ tiszta lírai dolgai összefüggésbe kerülnek, érintkeznek. És most szennyhegyek és hullák ezrei takarják ezt a pontot, az azúrban. Lám, a szigorúan belső, irodalmi, költészeti kérdések így tágulnak egy pillanatban általánossá… És ez nem minden, ugyanis nemsokára elér bennünket egy másik ár is, a nagy olajháború sötét árja… Hát egyelőre ennyit erről a témáról. Nem lesz könnyű átszűrnöm ezt a hordalékot, újra felállni ebben az árban, kátrányban. De persze én teszem a dolgom. Veljačić után kutatok, hogyan is folytatódott Srí Lanka utáni élete. Nézem, a berlini turistairodák hogyan állítják át a nagy gépezetet ismét a Mediterráneum, Dalmácia irányába… Persze a kérdés számunkra kissé más formában mutatkozik: hogy a Balkán masszívuma által odacsípetett világunkban túszok leszünk, avagy normálisan közlekedő európai polgárok, hogy beindulhat-e itt, a kataklizmák után a gazdasági élet, amely részben el tudja tartani intézményeinket…
▶ Eddigi műveidben egy olyan sajátos mitológiát teremtettél, amelyben nagyon fontos szerepet játszik a beszélgetés, mint olyan, a személyes érintkezések, a kommunikáció, az olvasó elbeszélésen keresztül való megszólítása. Érdekes, hogy a most díjazott könyved, amelynek apropóján beszélgetünk, éppen Egy rádióinterjú regénye. Mintha csak ez is egy beszélgetés lenne a beszélgetésről. Akárcsak műveidben, művészetedben, mintha soha nem lenne vége a beszélgetésnek. Folytonosan nyitottak maradnak a műveid, szerteágaznak, és mintha várakoznának, várnak az újabb megszólalásig.
▷ Talán. Mindenesetre nem interjúról van szó, én a kérdéseket csak részben, a számomra első érdekes kifejezésig, mondatig hallgatom, olvasom, csak egy-két mozzanathoz, semmis részletéhez kötődöm, csak egy semmis felületre van szükségem, amihez, mint az ökörnyál pókja, odaerősíthetem tapadókorongom. S megyek tovább, csomózom tovább a már rég megkezdett hálót. Akik valaha is próbáltak interjút készíteni velem, ezt jól tudják. Menekülök, nyüszítek, kiömlök, végtelen beszélek, majd váratlanul visszavonok mindent, letiltom a szöveg közlését, ágynak esem. Valami másról lehet szó minden bizonnyal, létezik ugyanis egy másik hang, egy másik beszédmód, monológ, amelyet persze én tudatosan kötök egy speciális alföldi, kanizsai anekdotázáshoz. Ebbe a hangba kapaszkodom, amely egyértelműen egy Tisza-parti gyermek hangja, aki kalandvágyból elment az irodalomba, el a világba.
És most ott – itt van.
Kapaszkodik, fogódzkodik, egyfolytában jár a szája, egy gyerek, aki már csak a Homokvárba, a szikes Járásra vágyakozik, jóllehet előbb még majd Pestre kell mennie, majd pedig vissza ide, Berlinbe, ahol 25-én a Don Dukay bemutatója lesz a csodálatos Literaturhausban...
Derrida egyik interjúkötetének előszavában, melyben éppen kedves költőmről, Ponge-ról faggatják, az improvizációs beszédet, amelynek filozófusunk oly nagy mestere volt (noha kezdetben, mint tudjuk, ellenállt a műfajnak, hogy aztán fényeskedő hercegévé legyen): kegyelemnek és átoknak mondják, s nagy-nagy megdöbbenésemre, hiszen a Disznózsír bestiáriumában a rák foglalja el a fő helyet: rákmozgásként jelölik meg.
Egész életemben kitűnő, fekete szaxofonosokat, az improvizáció legnagyobb mestereit hallgattam, hallgatom most itt is, nem csoda, ha beszéd közben immár én is körkörösen lélegzem...
Van egy novellám, amelyben egy ember meglátogat egy népes családot, csevegnek, esznek-isznak, futkos a sok gyerek, ugrándozik a sok állat, az ablaknál, mindenkitől függetlenül, egy merengő lány ül, egy fát fixál, egy fába szerelmes, mondják; a harmadik szobában valaki dobol, az udvarban egy gyerek éppen beleesik a kútba, húzzák ki a vödörrel – s a látogató közben észreveszi, hogy a falhoz tolt ágyból, a hatalmas, palaszínűvé piszkolódott, fényesedett, huzat nélküli dunyha alól két szem világít, leskelődik, ahogy a kő alól leskelődik a rák. A látogató úgy tesz, mintha nem vett volna észre semmit. Igaz, kissé ideges, egymás után szívja cigarettáit, fél, nehogy éppen az ő látogatása ideje alatt haljon meg az illető. Már indulna, ám távozás előtt mégis rászánja magát, hogy megkérdezze: mi baja a szegény párának ott a palaszín dunyha alatt, mi történt vele, miben szenved, mibe hal, pusztul bele éppen. Mire, elkomorodó hangon, nyomatosítva az eset komolyságát, a halál közelségét, a családfő ezt válaszolja neki:
Interjút adott.
S feleségével, egymás szavába vágva, ismertetni kezdik az interjú egyik kérdéses részletét, valami furcsa, kibogozhatatlan csomót, amelyről, csak most tűnik ki, a látogatónak is van némi fogalma, sőt, ha jobban meggondolja, némi köze is van hozzá. Kissé meglazítja nyakkendőjét, próbál jobban odafigyelni, de akkorra már, megfeledkezve róla, arról vitatkoznak, hogy az a problematikus, furcsa detaille nem is ebben az interjúban történt, amely után most végképp ágynak esett, hanem egy korábbiban… Vagyis kiderül, hogy a haldokló pára foglalkozása: az interjú-adás… Épp kikászálódik a dunyha alól, meztelen, akárha valami még sosem látott furcsa lény lenne, vizel a sarokban… Közben a nagyanya megfogja a zavart látogató kezét. Nem kell megijedni, mondja nyájas hangon. Egy hét se telik, összeszedi magát, feltöltődik, kikászálódik a dunyha alól, megborotválkozik, csak úgy bűzlik a pacsulitól, csokornyakkendőt köt – és új interjút ad… Te se ijedj meg, nem mesélem el az egészet, ugyanis éppen átírtam a végét. Különben az interjú műfajáról, az interjú-adásról mindig Godard Kifulladásig című filmje, Parvulescu, az interjút adó filmrendező figurája jut eszembe…
Persze a fenn említett megjelenések, könyvek kapcsán, a tévedés elkerülése végett, ki kell hangsúlyoznom, hogy szerény kis könyvekről van szó. Igaz, tanyasi novelláimnak éppen most jelent meg a második kiadása német nyelven, valamiféleképpen népszerűek lettek. Meg a Balkáni babér is megjelenik dánul, a Gogol halála norvégül, a Vérengző nyuszi szerbül, az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben pedig szlovénül… De ezek, hangsúlyozom, lényegében, a magyar próza nagy áttöréséhez viszonyítva, tényleg semmis megjelenések, én egyes egyedül téblábolok, nincs komoly otthoni kiadó mögöttem, hacsak nem áll mögém a Kalligram vagy a DAAD, a Német Akadémia, akiknek ösztöndíjasa vagyok, akik a Don Dukayt is megjelentetik. Mondom, semmisek ezek a megjelenések, arra viszont nagyon is alkalmasak, hogy hozzájuk ragasszam azt a sokat emlegetett tapadókorongot, s továbbszőjem hálómat… Új német kötetem különben nagyon szép, a hátsó borítójára egy különös részlet került. Nem is tudtam róla. Kezdetben azt hittem, valami életrajzi adat. De amikor elolvastam, szinte leestem a székről a nevetéstől. Én sosem lettem volna képes ilyen frappáns részletet találni. Nem győzöm csodálni ezeket a szerkesztőnőket, akik sokáig kínlódnak az anyaggal, nem értik, és félnek, hogy a német olvasók sem értenek majd semmit a tömérdek konkrét utalásból, személy- és helynévből, már azt várja az ember, elállnak az egésztől, és akkor egy napon azt veszi észre: lassan abszolválták a dolgot, vajdaságiakká, bácskaiakká, palicsiakká lettek, mindent megtanultak, s lassan lelkesedni kezdenek a dolgokért, s immár profi-mód, sőt, ínyencként emelik ki azokat a bizonyos reklámozásra szolgáló mondatokat. Az én szerkesztőnőm azt a történetet emelte ki, hirtelen nem is tudom, melyik szövegemből, amikor, az egyik Szajkó-kiállítás megnyitója után, Boško Krstić barátom csak úgy mellékesen, ugratva barátját, megkérdezte a népszerű szabadkai antikváriust, mit csinál ma este, van-e valami elképzelése, terve? Mire a kékszakállú Kosztolányi-unoka, vigyorogva, gondolkodás nélkül rávágta: Orgia!
