ANASZTÁZIA. Pavle felesége orosz volt és Anasztáziának hívták. Természetesen ez egy kifejezetten pravoszláv névválasztás, szüleiben, akik a cári Oroszország fehér emigránsai voltak, ez tartotta a lelket. Mire felnőtt, neve magába itta mindazokat a furcsa legendákat is, amelyek Anasztázia hercegnő neve körül szövődtek (hogy a vérengzést túlélte, egy éjszaka csuromvizesen és átfagyva kimentették egy csatornából, s hogy mindez nem más, mint sötét, füstös szobákban kovácsolódott cselszövés). De a név csengése rendkívül illett a zsenge balkáni Anasztáziára is: a kitörő nas, a tas, mintha az egyes szám első személyének szláv az névmását hangsúlyozta volna, míg az i hang pedig a többi fonéma és szótag zajában hősies küzdelmet folytatna a kihallhatóságért. Az apját, a menthetetlen álmodozót, akinek hátába már beépült a két polgárháborús golyó, boldoggá tette, hogy megismerheti és feleségül veheti honfitársát, az orosz emigráns lányt, aki a szerény belgrádi szomszédságában igen keresett varrónővé vált. Tudniillik a cári Oroszországban a lányoktatás magába foglalta a hímzés mesterségének elsajátítását is. Az apja halála után, akinek teste jóval elgyötörtebb volt, mint amennyire azt sejteni lehetett, az élet sokkal nehezebbé lett. Anasztázia anyja valósággal megkönnyebbülést érzett, amikor Pavle udvarolni kezdett a lánynak. A papnövendék idősebb volt a kadétoknál, de egyszerűség és tapintat jellemezte, s lenyűgözte a törékeny lány olvasottsága és mímelt szellemessége. Már a kézfogó előtt a Naszta becenevet adta neki. A fiatal házasok 1938 tavaszán odahagyják Jugoszláviát, és a férfi átveszi a chicagói szerb egyházközség pásztori teendőit. Anasztázia ekkor még a tizenhetet sem töltötte be.
CHICAGO. Anasztázia nem érzékelte, hogy Amerikában gazdasági válság fogadja őket, meg egy háború, amely megbélyegezte az egész korszakot, csak a falakat látta maga körül. Új, chicagói hálószobájuk halványuló tapétáját: fehér stráfok és piszkos rózsaszín, stilizált rózsacsokrok váltakoztak rajta; és a konyha mennyezetének sötétzöldjét, amely a falakra is aláereszkedett jó méternyi mélységben, hogy aztán zsíros kékes színbe tűnjön át, letakarhatatlan foltokkal a sparhelt körül. A kis szalon fabarnára volt festve, a plafon fehérre, elszegve egy vékony világos léniával, ez tetszett neki a leginkább: valaki valamilyen hatást szeretett volna elérni ezzel a vonallal, meghatóan igyekezett elősegíteni a tér értelmezését. A házból kilépve általában a madárhangokat és autókürtöket visszaverő fal mentén haladt. Ha néhanapján kirakatot nézni a városközpontba merészkedett, azt látta, a járdák roppant szélesek, az épületek felfoghatatlanul magasak; ha kilépett a járókelők két irányba siető sodrából, érzékelhette a drága fehér kőkockákban a millió apró fosszíliát, a magszerűen elkülönülő középpontokat, amelyek tökéletes formája valamiféle életről tett tanúbizonyságot. A régi és kevésbé nagyratörő épületek hosszúkás, sötét kőblokkokból épültek, amelyek Belgrádot idézve szemtelenül ráfeküdtek a járdára. De míg Belgrád a sötétszürkét és a zöldet, az aszfalt és vadgesztenyék színét ölt ötte magára, Chicago világosszürke volt, és a házak körüli zöld övezet valahogyan elhalványodó. A boltok latin betűs cégérei folyton megtévesztették: szegényes angoltudással keverte a szezont a fazonnal, így aztán törekedett rá, hogy bár a legszükségesebb kifejezéseket megtanulja. Télen hideg szél fújt a tó felől, ilyenkor sietősen igyekezett haza. Szokása volt Pavle segítségére lenni, ahogy ez egy papnéhoz illik, gyöngéd és figyelmes volt a plébánia asszonyai iránt, akik megkedvelték szolgálatkészsége miatt, gyakorta védelmükbe vették és ellátták kenyér- vagy mártásrecepttel, jóindulattal mosolyogtak soha ki nem küszöbölt lágy kiejtésén. Ő itt vált felnőtté, itt lett jóval közvetlenebbé és magabiztossá. Őt és Pavlét csak egyetlen dolog aggasztotta: az évek múltak, és a gyermekáldás elkerülte őket.
ANGYALOK. A háborút követően változások sora következett. A bizalmát élvező asszonyok közül gazdagabb találkahelyek reményében páran odahagyták a templomot, s akik a helyükre léptek, rossz szemmel néztek rá orosz származása miatt. És akkor következett be a legnagyobb változás: Pavle buzgó imái meghallgatásra találtak, és az Úr megnyitotta asszonya méhét. Egy gyönyörű kislányt hozott világra! Majd egyiket a másik után, még kettőt. Pár évre rá egy kisfiút! A világ leszűkült három telezsúfolt szobára, még ha Pavle be is szerzett egy ragyogó fehér, megállás nélkül zakatoló, tömérdek ruhát, pendelyt, pelenkát forgató mosógépet. Anasztázia a lakásban rekedt, kezében a nedves fehérneművel teli kosár, s húzta egymás után ki a fehér zászlóval és fa csipesszel teli szárítóköteleket. Míg ő szüleinek egyetlen gyermeket volt, most zavarodottan, szórakozott mosollyal nyugtázta, hogy négy apróság veszi körül. Pavle kedvesen közeledett hozzá, de ő csak a fejét ingatta. Elvitte aztán az orvoshoz. Végül óvatosan közölte vele, a gyerekeket elviszi nővéréhez, Angelinához. Anasztázia csak egyetlen szófoszlányt értett meg az egészből, hogy Angel; az angyal ellen pedig semmi kifogása nem lehetett. Bólintott, miközben ujjai a frissen mosott gyapjúpulóver szélét gyűrögették.
AZ A HÁZ. Bár Anasztázia Angelinát már elfeledte, magára a házra jól emlékezett. Három napig laktak ott, amikor összeházasodtak. Valamilyen kisvárosban állt, bár az utcáit igazi városi utcáknak látta, ám a házba nem az utcáról, hanem az udvarból nyílott a bejárat. Az előszoba sötétvörös és világossárga járólapjait naponta makulátlan tisztára sikálták, az udvar porának mégis nagy szerep jutott abban, hogy ilyenné kopott a színük. A konyhába három lépcső ereszkedett. Pár tükör is volt a falon, abban a szobában, amelyben az éjszakát töltötték, mintha a vendég és a házigazda reménykednének, hogy valamennyi tükör némileg más-más arcot mutat. Ő a legváratlanabb szögekből igyekezett arckifejezéseit tetten érni, s arra a benyomásra jutott, hogy ezzel a férfival ebben a szobában egy teljesen mást nő tartózkodik. Még most is, csak le kell hunynia a szemét, fel tudja idézni a kettős üvegajtó képét, amelyen át a virradat fénye tör a szobába; miként az első reggelt is, a szabadba lépés pillanatát: a nap mozdulatlan korongját, elszegett fehérséget a festett ajtófélfák között, a por sokszorozódó fátylaiban, amint az egész előszoba, függetlenül kopottas bordó-sárga kövezetétől, angyali fényben tündököl.
GYEREKEK. A gyerekek túl kicsik voltak még, hogy megtanulják Anasztázia nevét: egyszerűen csak anyának szólították, és bizonyos idő múlva már nem sírtak utána.
