Cédulák, szárnyak
ANASZTÁZIA. Pavle felesége orosz volt és Anasztáziának hívták. Természetesen ez egy kifejezetten pravoszláv névválasztás, szüleiben, akik a cári Oroszország fehér emigránsai voltak, ez tartotta a lelket. Mire felnőtt, neve magába itta mindazokat a furcsa legendákat is, amelyek Anasztázia hercegnő neve körül szövődtek (hogy a vérengzést túlélte, egy éjszaka csuromvizesen és átfagyva kimentették egy csatornából, s hogy mindez nem más, mint sötét, füstös szobákban kovácsolódott cselszövés). De a név csengése rendkívül illett a zsenge balkáni Anasztáziára is: a kitörő nas, a tas, mintha az egyes szám első személyének szláv az névmását hangsúlyozta volna, míg az i hang pedig a többi fonéma és szótag zajában hősies küzdelmet folytatna a kihallhatóságért. Az apját, a menthetetlen álmodozót, akinek hátába már beépült a két polgárháborús golyó, boldoggá tette, hogy megismerheti és feleségül veheti honfitársát, az orosz emigráns lányt, aki a szerény belgrádi szomszédságában igen keresett varrónővé vált. Tudniillik a cári Oroszországban a lányoktatás magába foglalta a hímzés mesterségének elsajátítását is. Az apja halála után, akinek teste jóval elgyötörtebb volt, mint amennyire azt sejteni lehetett, az élet sokkal nehezebbé lett. Anasztázia anyja valósággal megkönnyebbülést érzett, amikor Pavle udvarolni kezdett a lánynak. A papnövendék idősebb volt a kadétoknál, de egyszerűség és tapintat jellemezte, s lenyűgözte a törékeny lány olvasottsága és mímelt szellemessége. Már a kézfogó előtt a Naszta becenevet adta neki. A fiatal házasok 1938 tavaszán odahagyják Jugoszláviát, és a férfi átveszi a chicagói szerb egyházközség pásztori teendőit. Anasztázia ekkor még a tizenhetet sem töltötte be.