Cédulák, szárnyak

AZ A HÁZ. Bár Anasztázia Angelinát már elfeledte, magára a házra jól emlékezett. Három napig laktak ott, amikor összeházasodtak. Valamilyen kisvárosban állt, bár az utcáit igazi városi utcáknak látta, ám a házba nem az utcáról, hanem az udvarból nyílott a bejárat. Az előszoba sötétvörös és világossárga járólapjait naponta makulátlan tisztára sikálták, az udvar porának mégis nagy szerep jutott abban, hogy ilyenné kopott a színük. A konyhába három lépcső ereszkedett. Pár tükör is volt a falon, abban a szobában, amelyben az éjszakát töltötték, mintha a vendég és a házigazda reménykednének, hogy valamennyi tükör némileg más-más arcot mutat. Ő a legváratlanabb szögekből igyekezett arckifejezéseit tetten érni, s arra a benyomásra jutott, hogy ezzel a férfival ebben a szobában egy teljesen mást nő tartózkodik. Még most is, csak le kell hunynia a szemét, fel tudja idézni a kettős üvegajtó képét, amelyen át a virradat fénye tör a szobába; miként az első reggelt is, a szabadba lépés pillanatát: a nap mozdulatlan korongját, elszegett fehérséget a festett ajtófélfák között, a por sokszorozódó fátylaiban, amint az egész előszoba, függetlenül kopottas bordó-sárga kövezetétől, angyali fényben tündököl.

< Attila hercegnője | bicikli >