Kovács Karolina: Mítoszteremtés Oravecz Imre költészetében

1. Bevezető

Oravecz Imre költészetére a kötetenként megújuló versvilág, egymástól merőben eltérő poétikai struktúrák kialakítása a jellemző, melyek nem illeszkednek a korabeli irodalmi tendenciákhoz. „Semmiféle irányzathoz, egyetlen önérvényesítő csoporthoz, megnevezhető költői iskolához nem igazodik az Oravecz-vers (…) létrehozóját nem sorolhatjuk ama szüntelen alakot, szerepet, hangnemet változtató próteuszi költők, vagy ama boldog kevesek közé sem, akiket orfikusoknak szokás nevezni, akiknél a lét átélt gazdagsága szinte öntudatlanul lel rá a maga egyszemélyes költői nyelvére, poétikai alakzataira. Azt azonban utólag, ennyi év után sem tarthatjuk véletlennek, hogy éppen Weöres Sándor – a létteljesség meghaladhatatlan költője – mutatta be Oravecz Imrét az 1960-as évek végén, az új költészet javát reprezentáló Költők egymás közt c. antológiában. Hogy ő volt az, aki nemcsak pontosan érzékelte néhány pályakezdő s ugyancsak egy tónusban tartott költeménye alapján egy ismeretlen (vidékről jövő) fiatalember tehetségét, hanem megérezte azt is, hogy innen, ebből a végletesnek tűnő zárt versbeszédből is nyílik út más irányokba. (...) [1]

A Héj esetében megfogalmazódik a beszéddel szembeni gyanú, hogy a valóság nem leírható. Már ebben a kötetben kialakul a későbbiekben is jelen levő, regisztratív alkotásmód, ami által csak a felszínt látjuk, de a látszólagos tárgyi leírások mögött a szövegek nyitottak a szemantikai többértelműség felé. A második kötetben, az Egy földterület növénytakarójának változása esetében, megjelenik a mind pontosabb meghatározás kényszere az élőbeszéd regiszterével közvetített aprólékos leírásokban. A romlás, pusztítás, elmúlás képeiben az állásfoglalás kinyilatkoztatása nélkül, csupán a konstatív megállapítások által kifejeződik az Oraveczre jellemző civilizációkritika és társadalomkritika, amely a későbbiekben is kísérője lesz költészetének és prózájának egyaránt. A Hopik könyvében kialakított egységes, sokszor keresztény elemeket megidéző mitologikus világkép saját gyerekkorának Szajláját idézi. Minthogy a mítoszt az újramondás élteti, a kötet legszembetűnőbb jellemzője az ismétléses szerkezeteken alapul. Az 1972. szeptember többszörösen összetett, körmondatokkal

tagolt, végetlennek tűnő monologikus beszédmódja a naplóformát idézi vallomásos jellegével. Költészetére a kezdettől a múlt teljes felmutathatóságának lehetetlensége a jellemző, a deperszonalizációs írásmód kialakításával „kívülről” szemlélhet, eltávolodhat tőle. A múltból építkezik a Szajla-versekben is, ahol a tárgyszerű leírásokon túl enyhe nosztalgiával alakul ki a régmúlt töredékekből kirakott „nyelvi emléktérkép”, amely konkrét élményiségében nem ábrázolható, az elmúlt idő, a megváltozott felszín és a nyelv korlátolt lehetőségei következtében. A Halászóember fragmentumokból építi fel a falu freskószerű mitológiáját, ahol nem egy történet szól, hanem külön szólamokat képeznek az egykori ismerősök, helyek, élmények. A lírai én részese a tájnak, de tárgyias leírásaival el is távolodik tőle. Szajla mikrokozmosza a világ változásait, romlását is tükrözi, ezért nőhet mitikus, szimbolikus jelentőségűvé. Székely János A mítosz értelme c. munkájában írja, hogy a mítosz világát, ahogyan a valós világét is, a funkcionalitás törvénye uralja és irányítja. Minden apró részletnek, minden teremtménynek, helynek megvan a saját szerepe és célja, ahogyan ez Oravecz hopi-verseiben és a Szajla-versek esetében is kimutatható.

„A kivételes tágasságú és elrendezettségű végső szintézist előlegező végletek költészete ez, melynek jellegadó feszültsége a tárgyiasság és a személyesség, a távolságtartás és önfelmutatás, a kimért racionalitás és rejtett érzelmesség, a szóba foglalt csönd és a felszakadó történetfolyam, a kristályosan zárt lírai alakzat és az epikai formaszerkezet szélsőségeiből, valamint a tér-idő koordináták s a költői perspektíva folytonosan táguló-szűkülő változásaiból fakad. A megtett művészi út egyes állomásainak távolságai rendkívüliek: a Héj filozofikus mikrovilágának röntgentechnikáját, éles képmetszeteit, jelenérvényűségét az Egy földterület… aprólékos leírásai és fegyelmezett nosztalgiái, majd a hopi mítosz makrokompozíciója és időtlensége váltja fel, hogy azután az 1972. szeptemberben önkínzó lélekrajzzá sűrűsödjenek a jelenné transzponált személyes múltfragmentumok fájdalmai, s az életút és a képzelet e roppant dimenziói végül a legújabb ciklus, a Szajla fejezeteinek hazatalálásában jussanak nyugvópontra.” [2]

A dolgozat célja Oravecz Imre költészetének kronologikus alakulásával egy irányban kimutatni kötetenként kialakuló, nyelviségében önálló világképének felépítését. Rámutatni a versvilágok struktúráját kialakító jellegzetes nyelvi megoldásaira tematikai ismétlődéseire, más kultúrákkal, idegen mítoszokkal kapcsolatos párhuzamokra. A cél továbbá bemutatni, a teljesség igénye nélkül, néhány, a – szakirodalomban fellelhető – ellentmondást az egyes kötetek műfajiságát, illetve esztétikai értékét illetően. Az eltérő versvilágok ellenére kiemelni, hogy létezik az egyetlen biztos, közös pont, az egész költői pályát átívelő, mitologikus nagyságúra növekedett hely, Szajla, ami a költő életében és költészetében is a kiindulópontot, a viszonyítási alapot és a megérkezést, a beteljesedést jelenti.

[1] Alexa Károly: Szajlától Waldenig, Oravecz Imre költészete. In Quodlibet, Bp., Kortárs, 2004. 225.p
[2] Keresztury Tibor: Távlatok és állomások: Szajláról a mítoszig és vissza, Alföld, 1988.10. 62.p