Kovács Karolina: Mítoszteremtés Oravecz Imre költészetében

3. Útközben az újabb mítoszok felé
Egy földterület növénytakarójának változása (1979)

„Mi az út? Az áhított cél elérésének eszköze vagy esetleg maga a cél? Úgy tetszik, hogy az utóbbi. Nem visz sehonnan sehova, így nem jutunk rajta sehonnan sehova. Ennek a megállapításnak természetesen semmi köze a lét úgynevezett hiábavalóságának filozófiájához, amellyel tételessé korcsosult gondolkodásunk netán menten meggyanúsít bennünket. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy nem csüggeszt el, hanem ellenkezőleg, fölvidít és megnyugtat. Hiszen ha az út maga a cél, akkor egész életünket a cél közelében, hogy ne mondjam: a célban éljük le, és nem teszünk egyebet, mint hogy minden erőnket, figyelmünket, szeretetünket és tiszteletünket a lét törvényeinek fölismerésére, illetőleg a törvényekkel összhangban való cselekvésre összpontosítjuk. Éppen ezért, és nem egyébért, nem közömbös számunkra, milyen úton járunk: jón-e, rosszon-e. De melyik a jó út? A széles? A keskeny? A sima? A rögös? Az, amelyiken jól, a szó szakrális értelmében jól érezzük magunkat. Don Juan-nak, Carlos Castaneda yaqui indián tanítómesterének szavaival élve az, amelyiknek szíve van. Utólag persze könnyű okosnak lenni. A dolog tudniillik korántsem olyan egyszerű. Már csak azért sem az, mert a régi út föladásának és az új út megtalálásának is (miként e könyvben is) megvan a maga útja, amelyen szintén jól kell éreznünk magunkat.” – írja Oravecz Imre a második kötet előszavában.

A költő monográfusa, Kulcsár-Szabó Zoltán szerint a kötet az életmű, a kötetkompozíció, a versek tematikai és szerkezeti változása szempontjából is az átmenetiség, az útközbeniség kötete. Ahogy a szerző a címben is megjelöli, a hangsúly a változáson van. A Héj verseiben egy belülről kifelé tekintő szem által érzékelt jelenségeket látunk „belülről nézed a koponyádat”, a második kötetben különféle jellegű bomlások, roncsolódások, foszlások utóéletét látjuk, melyek bár utolsó pillanatokat rögzítenek, mégis megmozdulnak, helyet változtatnak: „…időnként megelevenedik a telep, emberek jelennek meg a mozdulatlan járművek között, és kedvükre böngészgetnek valamely közület képviseletében, árusítás tudniillik magánszemélyeknek nincsen, így azok csak kerülőúton juthatnak hozzá az áhított olcsó fémprédához…”(Roncstelep) A Roncstelep hez hasonló, leíró jellegű versek azt a folyamatot idézik, hogy az önmagukat jelentő helyszínek, tárgyak hogyan lesznek az emberi értékek, vagyis az értékek elvesztésének hordozóivá. „A leírások tárgyai nem véletlenül választattak ki. Mindegyik idegenkedést és idegenséget fejez ki egy világgal szemben, amely elvette a csöndet, a levegőt, a természetet, a személyes kapcsolatok otthonosságát, és amely teleürítette a környezetet ronccsal, szeméttel és üres automatizmussá változtatta az időmúlást.” [14] Mindezt Oravecz Imre a szenvtelen személő felsoroló módszerével teszi, ám mégis érezhető az iróniában felbukkanó nosztalgia az elveszett értékek iránt. Megtörténik az elmozdulás a személyes jelenlét irányába, amely az utolsó ciklusban és a Hopik könyvében a közösségi létben teljesedik ki. „az ülőkalauzrendszer a harmonikus utasfelvétel fékezése és munkaerőigénye miatt elégtelen és gazdaságtalan volt ugyan, de minden fogyatékossága ellenére volt benne valami otthonos, megnyugtató: a fizetség fejében biztosított mostoha körülmények ellenére az ember nem érezte magát annyira magára hagyatva, mert az ülőkalauz, akire az egész rendszer épült, kapcsolatba lépett, jól-rosszul, de mintegy törődött vele, és ez némiképp személyes jelleget kölcsönzött az utazásnak” (Emlékezés az ülőkalauzrendszerre) Nyoma sincs a sűrített képnek, a tárgyi világ az uralkodó, az ember csak külső szemlélő . Megjelenik a hosszú sorokba tördelt prózavers, amely az élőnyelvhez hasonlítható, és a soronként ismétléseket tartalmazó, a pontos meghatározás kényszerét magán hordozó, bölcseleti tartalommal megtöltött vers, amely szintén a Hopik könyvében nyeri el végső formáját : „ az akaratot az érzés köti össze a beszéddel,/ az akarat az érzésen keresztül szól a beszédhez,/az akarat nyelve az érzés/…” (Az akarat három nyelve). „Tárgyi és emberi világ ilyen szoros érzelmi kapcsolata szinte szükségszerűen vezet Oravecz költészetében a mítoszok világába. Az Amerikában megismert hopi indiánok mitológiáját bravúros tömörítéssel (egy ciklusba foglalva), egyéni metaforikával állítja elénk a költő. Szó sincs itt a természethez való visszatérés modern közhelyéről, Oravecz csupán szemléltetni akar, egy olyan világ közvetítésével, amelyben az emberi viszonyok még áttekinthetőek, ahol az ember még megengedheti magának azt a »luxus«-t, hogy tárgyi világát megszemélyesítve értelmezze, belevetítse az emberi együttélés normáit, és így emelje azok tekintélyét a természeti törvények magaslatára (Palatkvapii iskola).” [15] „a város közepén/nagy vörös házban/tanítja tanítványait/ Eototo és Aholi a két főkacsina, /tanítja őket szépre, jóra/tanítja őket a négy hasznos tudományra,/ az első emeleten tanítja őket a földtesttudományra,/ a második emeleten tanítja őket a növénytesttudományra, /a harmadik emeleten tanítja őket az embertesttudományra, a negyedik emeleten tanítja őket a csillagtesttudományra,/ még sok mindent nem tudnak,/de a beavatás napjára mindent megtanulnak,/ és tudásuk ösvényén/elindulnak az első főirányban” (Palatkvapii iskola) A második kötetben egyértelműen tetten érhető, hogy a szerző a Héj megjelenése óta egy ideig az észak-amerikai kontinensen tartózkodott. Ez a tapasztalat a versekben konkrétabbá váló tér, idő, és civilizáció leírásában jelenik meg. Az angol nyelvű szövegek megerősítik ezt a tapasztalatot, olyan jellegű verseket találunk, amelyek témában, struktúrában illeszkednek a magyar nyelvű szövegekhez, azzal, hogy az idegen nyelv kitágítja az asszociációs, az intertextuális hálót, a konkrét nevek, helyek térbeli, időbeli, kulturális távlatokat nyitnak. A magyar szabadságharc vége Észak-Amerikában c. versben Fiala hadmérnök, az emigráns szabadságharcos, aki a jobb élet reményében kivándorolt, fekete léniával szabályos négyzetet szerkeszt álmában Kossuth képmása köré. Ahogy a verscím alatti feliratból is kiderül, a vers Bódy Gábor: Amerikai anziksz c. filmjének jelenetére utal. Egyre élesebb és pontosabb társadalomkritika jelenik meg Oravecz írásaiban már a második kötetben is: „lábizmokat megfeszíteni,/ hátizmokat megfeszíteni,/ vállizmokat megfeszíteni,/ karizmokat megfeszíteni,/ nyakizmokat megfeszíteni,/ és a térd megroggyantásával, / a hát begörbítésével/ és a nyak behúzásával egy időben/ a karokat ívalakban védekezőn a fej fölé kapni,/ átellenes könyökfogással egymáshoz szorítani,/ és a lesújtó gumibot előtt hirtelen leguggolni” (Utasítások egy tüntetőnek) A cím alatt ez olvasható: Egy ohioi diák emlékének.

A kötet négy ciklusa: Trakl Budapesten, Jelentés az Erie-csatornáról, Egy földterület növénytakarójának változása és a Palatkvapii iskola . A ciklusok témavilága zárt, a tudatos szerkesztés mindvégig érzékelhető. A második kötetben nem alakult ki egységes, domináns verstípus, ám megfigyelhetők bizonyos tendenciák, amik a változás irányát mutatják. A versek a prózához kezdenek közelíteni, megjelenik a beszédnyelv, sokszor szakszavakra is találhatunk: terelőlapok, erjesztőbaktériumok, gyártmányfejlesztés, alkaloidrészleg, hidrogénatom. Ezek többnyire az első ciklusban jelennek meg. Interkulturális kapcsolatokat jelölnek a kötetben megjelenő, formai-gondolati fegyelmet követelő haikuk és az utolsó ciklus hopi-versei. Tematikailag kitágul a Héj világa, megjelenik a mitizált indián kultúra, az amerikai utazások élményei, ez a kiterjedés nem csak földrajzilag, de a nyelvben is érzékelhető a kötetben megjelenő angol nyelvű versekkel.

Az első ciklusban Trakl Budapesten I, II, III és Trakl utoljára Budapesten c. darabokban egy életutat ismerhetünk meg. Bár a felsorolásszerű beszédmód a Héj verseire emlékeztet, a személy mégis megjelenik, sőt összeolvad a környezetében felbukkanó tárgyakkal, folyamatokkal. A hiányos szerkezetek az állapotot érzékeltetik a folyamatban. ”Látogatás a képződményben,/ próbálkozás elhelyezéssel,/ műveletek egy beosztás mentén,/ a lehetőség föltöltése,/ kapcsolat az előtérben,/ lejjebb lapos kis fogódzókkal,/ a görbék bemelegítése,/ fölkészülés a lüktetésre,/ tartózkodás tapadással,/ az érzékelt körzetben,/ egyenletesen a működésben” (Trakl Budapesten II)

A Trakl Budapesten III c. versben szövegszerűen is megjelenik az út, a kifelé, másfelé vezető utak lehetősége: „utak száraz nyitódása-csukódása,/ a karcolások helyzete/ a találkozások fölött,/ hatás az irányban,/ cimpásan elakadva/ a hiányos közeledésben,/ virrasztva a szokásos ketyegésben,/ a fordulókban alátámasztással,/ feszítve, húzva a régi világosságot,/ a fokozat teljesítéséig/ még várva a késleltetéssel/ útban az ellentéthez,/ előkészítve a távolságot/ belépéskor keményben/ tűhegyes végződések,/ visszahajtva, elbujtatva a gumiban,/ ellenállás a területen-/ a határokon nő a szórvány/ a kihagyás elkezdése,/ fölkészülés az eltérésre/ ülve más napsütésben,/ a különbség közelében,/ beljebb a folytatásban,/ keresve az egyenetlenséget/ szakaszosan, szünetesen egyszer kiérve,/ egyszer beérve…” Az utolsó Trakl -vers ironikus alcíme: gyakorlatiasabban és kevésbé áttételesen , már jelzi az átmenetet. Megjelenik a prózaszerű leírás, amelyben a személy cselekszik, részt vesz különféle folyamatokban, úton van. Maga után hagyja munkájának egy dedikált példányát és a begyűjtött droggal az első világháborúba vonul. „jódos kezében katonaládával,/ kialvatlanul, szalmásan,/ hadnagyi rangban lelép/ az iparvágányban álló vonatról/ végigmegy az úton,/ befordul az úton,/ befordul egy sarkon,/ átugrik egy kerítésen,/ és máris a Richter Gedeon Gyógyszergyárban van/ elhalad a létfontosságú alapanyagokat rejtő raktárak mellett/”…”aztán egy csapóajtón át megittasultan s fütyörészve/ átsétál a csomagolóba,/ és ráérősen tele gyömöszöli a zsebét/ a helyi érzéstelenítésre szánt,/ nélkülözhetetlen kokainnal/ és többé semmibe sem avatkozva, fizetségképpen a Sebastian im Traum egy dedikált példányát hátra hagyva/ az önkényesen megválasztott útvonalon az I. világháborúba siet.”

A második ciklus első verse: A régi Szajla címet viseli. Ez az első vers, amelyben – az összes megjelent kötetet figyelembe véve – megjelenik a költői életműben és a szerző személyes életében az a hely, a cél, Szajla, ahova minden út és minden lehetőség szükségszerűen elvezet. A versben egy folyamatos, dinamikus, ismeretlen személyek által végzett, cselekvéssel teli jelen időt érzékelünk: „az úton libát terelnek,/ az árokban füvet szednek,/ a kerítésre köcsögöt tesznek, a kútból vizet mernek, a kertben kapát éleznek,/ az ólban disznót etetnek,/ az istállóban tehenet elletnek…” A felsorolás a végtelenséget, a megőrzés szándékát sugallja, a vers ironikus zárlata is ezt erősíti: „és a legnagyobb dologidőben/ hülyegyerekként lézeng a faluban a történelem.”

Az út, utazás tematikája a második ciklusban is jelen van. A Joliette és Marquette c. versben az utazó felfedezők egy ismeretlen, beláthatatlan ideig tartó utazás résztvevői. A személyesebb, erőteljesebb, mindentudó narráció jelenlétét és az árnyaltabban megrajzolt szereplők belépését jelzi, hogy megjelennek a szereplők érzései, gondolatai, múltbéli cselekvései a szövegben : „Joliet ül és rosszkedvű,/ tegnap hasmenése volt, és még mindig rendetlen a bélműködése, / Új Franciaországra gondol,/ amely erre az átkozott útra küldte…”

A második ciklusban egyre többször találkozunk szerepekkel, „hősökkel” akik felfedezők, gyógyszerészek, tanítók voltak: Joliet, Trakl, Don Juan, Thoreau. Oravecz Imrétől eddig is távol állt a szereplíra, ezek a személyek sokkal inkább jelek vagy jelzéseket adó alakok, akik képviselnek valamit abból a világból, ahonnan eljöttek, és leginkább az idegenségüket érzékeljük, amint az új világ peremére kerülnek és megpróbálnak beilleszkedni. A ciklus különleges darabja a Gyermekkor módosítása c. vers, amelyet Radnóti Sándor használati utasításhoz hasonlít. Az újraalkotott emlékezet főnévi igeneves szerkezetekben jelenik meg. Átalakul a tárgyak természetes rendje, az összetartozó dolgok kikerülnek a helyükről, az emlékezet nem talál vissza az eredethez. „a kapuról a zárat levenni,/ és a cserépre szerelni,/ a cserépből a virágot kiemelni,/ és a kútba ültetni,/ a kútból a vizet kimerni,/ és a kemencébe önteni…” Az újrateremthetetlen múlt megerősítést nyer az ironikus hangvételű párversben, melynek Támpontok a gyermekkor módosításához a címe. A versben kiderül, hogy az emlékezetet képező tárgyi világ a valóságban rogyadozó, fokozatosan foszladozó volt már eredeti állapotában is: „a zár rozsdás, és csak erős nyomásra/ ugratja a horonyba a nyelvet, a cserép csorba, és semmi sem pótolja/ rajta a feltűnő peremhiányt..” A második ciklus leíró prózaversei között a Téli túra c . vers már előrejelzi a helyes út választásának lehetőségét, azt a metafizikai belső utat, mely a kötet elején található előszóban fogalmazódik meg, miszerint a helyes út az, amelyiknek „szíve van ”. „a fölfelé igyekvőnek attól kezdve, föl egészen a szép kilátással kecsegtető csúcsig nincs többé mihez igazítani a lépteit, és haladásának irányát jóval nehezebb körülmények között magának kell megszabnia, de nem marad teljesen magára, mert némi leleménnyel kiaknázható összefüggésekre lel az önkényes ritkítások között.” Ez a választás fogalmazódik meg a harmadik ciklus verseiben is.

Oravecz Imre költészetéhez felhasználta Carlos Castaneda néprajzi jellegű, de a transzcendencia irányába mutató, népszerű írásait, melyek Don Juan, a yaqui indián, bölcs tanításaival kapcsolatosak, illetve a hopi-indiánok közösségéről szóló Frank Waters könyvet, melynek címe Book of the Hopi. A harmadik ciklus két főszereplője Castaneda, aki kivonulva a saját környezetéből, megpróbál beilleszkedni az indiánok szimbolikus rendjébe, a másik Thoreau, aki a világtól elvonultan, az erdőben, az általa épített faházban él harmonikus kapcsolatban a természettel, és a mindennapok apró cselekvéseivel – a keleti bölcsek gyakorlatához hasonlóan – próbál eljutni a magasabb, szellemi kiteljesedés útjára. „majd gyakorlott mozdulatokkal/ takaros veknit formál/ a sárga masszából,/ és az áthevített cserépzsindelyre veti,/ aztán lisztes kézzel/ többször megfordítja,/ hogy egyenletesen átsüljön,/ és három fertály óra múlva kész/ az ízletes, jószagú, tápláló kenyér,/ mely maga az élet” (Thoreau kovásztalan kenyeret süt) A helyes út választásához nem találunk egyértelmű útjelzőket. Mindenki a maga útját választja. Mégis, egy olyan világ kezd körvonalazódni a harmadik ciklusban, melynek értékrendje egy harmonikus, mitikus világrendet feltételez, ahol a személyiség feloldódik a teremtéssel együtt élő közösség életének körforgásában. Az útválasztást és a következő ciklus irányvonalát – amely teljes egészében a hopi-versekhez tartozik – jól példázza Az utak szívéről c. vers: „a látás útjának szíve az élesség,/ a tapintás útjának szíve a közelség,/ a hallgatás útjának szíve az elmélyedés,/ a beszéd útjának szíve a megnevezés,/ az érzés útjának szíve a melegség,/ a gondolkodás útjának szíve a megértés, a cselekvés útjának szíve a fölismerés…” „Az egy földterület növénytakarójának változása tehát több kontextusban is (az életművön belül, vagy éppen a magyar líratörténetet tekintve) átmenetként, a modernség utáni első Oravecz-féle líratípus felé vezető útként, a költészeti kánonoktól való eltávolodás gesztusaként értelmezhető. A kötetkompozíció is ilyesfajta képet nyújt, hiszen itt inkább csak az egyes ciklusok tekinthetők motivikus-tematikus szerkesztésűnek, az egész kötetben, az élőszóban, mottókban és sok versben kulcsfontosságúnak tűnő út szervezőelve mutatható ki.” [16] Az Egy földterület növénytakarójának változása poétikailag is átmenetet, utat jelöl, hiszen az első ciklus utólag a Héj kötetbe kerül, az utolsó pedig a Hopik könyvében jelenik meg és az Egybegyűjtött versek között.

[14] Radnóti Sándor: Oraibi alapítása. Mozgó Világ,1981.7.27. p
[15] Varga Pál: Költők útközben. Alföld, 1981. 1.86.p
[16] Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Pozsony, Kalligram, 1996. 89. p