Kovács Karolina: Mítoszteremtés Oravecz Imre költészetében
Kulcsár-Szabó Zoltán szerint komoly problémák merülnek fel a mítosz fogalmának értelmezésével kapcsolatban, mert nincs egységesen elfogadott nézet, ami magába foglalná a mítoszértelmezések közötti szerkezeti és funkcionális eltéréseket, egyezéseket. „..a mítosz általában olyan »világegységet« (emberi és transzcendens világszintek »együttlátását«, rendezettségét és meghatározottságát) képvisel (illetve jelent értelmezői számára), amelyet az emlékezet-elvű irodalom egyfajta ideális eredethez való platonikus értelmű visszatérésben és mimetikus »odafordulásban« teremtett meg, de éppen a XX. században evvel a sémával már nem lehet átfogóan leírni a mítoszértelmezéseket.” [17] Megemlít néhány mítoszalkotó stratégiát a XX századból: ilyen a Nietzsche-féle „remitologizáció”, amely a bukott Isten mítosza helyett egy másikat állít fel, a Freudhoz köthető individuum belső tudattartalmainak „mitologizálása”, James Joyce eljárása, melyben a mítosz áttételes utalásrendszerré alakul, ahol csak a szerző a vonatkozásai pont, és a mítosz közös tudása már nincs az olvasó birtokában. Utal Lévi-Strauss-féle „bricolage”-elvre is, miszerint az eredetihez vezető töredékes nyomokként léteznek és a rekonstruált mítosztól nem vezet út az eredetihez.
Szepes Erika a Költő és a mítosz c. munkájában a mítosz fogalmáról szólva megjegyzi, hogy „a vallástörténetnek, művelődéstörténetnek, folklórtudománynak nincs még egy olyan fogalma, amely oly mértékben nélkülözné a nemzetközi konszenzust definíciójának használatában, mint a mítosz.” [18]
A dolgozatnak nem célja a különféle mítoszértelmezések átfogó bemutatása, csak a közös és általános jellemzők kiemelése érdekében kerül néhány megemlítésre, részben Szepes Erika Költő és a mítosz c. munkája nyomán. A mítosz fogalmának körülírása és jellemzőinek meghatározása elősegíti Oravecz Imre költészetében feltárni a mítoszteremtés módszerét, alapját, elemeit.
– A 19. század végén megszülető, és a 20. században egyre nagyobb teret hódító pszichoanalízis a mítoszelmélet szempontjából különösen érdekes a "kollektív tudat" analitikus értelmezése. Sigmund Freud (1856–1939) és Carl Gustav Jung (1875–1961) munkáit említhetjük. Freud műve, a Totem és tabu tanulsága szerint az Ödipusz-komplexusnak köszönhetőek a primitív népek tiltásai, törvényei. Közvetetten így a vallás, erkölcs, társadalom kialakulásában is kiemelkedő jelentőséget kapnak. A vallás például szerinte az apa iránt érzett kollektív bűntudaton alapul. Freud egyébként a mítoszokban is kimutat különféle pszichológiai komplexusokat. Az ő szemében ezek az elfojtott szorongások testesülnek meg a mítoszokban, így ezek egy-egy nemzet kollektív tudatalattijának termékei, amelyekkel saját ártatlanságukat igazolnák, vagy a bűneiktől szabadulnának a gyónáshoz vagy az analitikus terápiához hasonló módon.
– Carl Gustav Jung nem keres mindenáron szexualitást a dolgok mélyén, hanem az emberi lélek kollektív sajátosságait kutatja.. Jung vizsgálódásai során rájön arra, hogy a nyelvekben, a vallásokban és az álmokban közös a szimbólumalkotás jelensége. Régóta felfigyeltek már a kutatók arra, hogy egymástól távol élő népek mítoszaikban vagy más elbeszéléseikben teljesen azonos motívumokat találhatunk. Miután a történelmi, földrajzi érintkezések kizártak, sokáig nem találtak magyarázatot erre a kérdésre. Szembetűnő volt viszont, hogy álom, vallás, mítosz a primitív népeknél egymáshoz nagyon közel álló fogalmak. Egyes indián törzsek szerint a mítoszok egyenesen a nemzet közös álmai. Így fogalmazódott meg a megállapítás, mely szerint az emberi tudatnak az evolúció során kifejlődött egy közös, minden egyednél egyforma tartománya. Freud már korábban beszélt "archaikus maradványokról", amelyek a tudat nem individuális részei. Jung ugyanezt archetípusnak vagy ősi képzetnek nevezi. Az ő meghatározásai sajnos nagyon sok helyen ellentmondanak egymásnak. A legvilágosabb talán az a meghatározása, hogy az archetípus nem motívum, hanem "irányulás". Olyan, mint „a madárnak az, hogy fészket rakjon”. Az emberi pszichének ez a sajátossága teszi lehetővé – az analitikusok szerint, – hogy nyelvi és kulturális különbségek ellenére azonos motívumok "képződjenek" egymástól távol élő népek folklórjában. Jung idős korában foglalja össze az erre vonatkozó nézeteit A tudattalan megközelítése címet viselő tanulmányában, amely Az ember és szimbólumai című könyvben jelent meg halála után. Azt írja, hogy az ösztönhöz hasonlóan az emberi psziché kollektív gondolatai, sémái is velünk születnek és öröklöttek. Amikor működésbe lépnek, mindenkinél hasonló módon hatnak.
– Jakob és Wilhelm Grimm (1785–1863, 1786–1859) filológiával, irodalomtudománnyal, nyelvészettel is foglalkoztak. Legelterjedtebb nézetük a mesével és a mondával kapcsolatban, hogy a mese költőibb, a monda történetibb. A világ minden részén a folklór műfajainak csoportjain belül kialakult a mese a monda és a mítosz is. A nyelv egyik legfontosabb feladata a kultúra megőrzésének és továbbadásának funkciója. A legtöbben az alapján különböztetik meg ezeket a műfajokat, hogy a közösség, amelyben elmondják őket elhiszi-e, avagy sem. A mítosszal kapcsolatban azonban nemcsak az a fontos, hogy elhiszik-e, avagy sem, hanem hogy szervesen része-e egy közösség életének, cselekedeteinek, ha úgy tetszik kultúrájának. A nyelv ennek megfelelően hagyományozza az elbeszéléseket. A mese szereplői, helyszínei változhatnak a mesélő, illetve a hallgatók kedve szerint, a mítosznál ugyanez elképzelhetetlen. A mítosz üzenete, információja a szereplői, azok cselekedetei, a helyszín. A mese ezzel szemben sokkal inkább szórakoztató szándékú. A mesének tanulsága, a mítosznak tanítása van.
– A szimbolista iskola legfőbb célja a mítosz rejtett értelmének kibontása. Ernst Cassirer (1874–1945) szerint a konkrét és érzéki gondolkodás akkor képes általánosítani, ha jellé, szimbólummá tudja változtatni a konkrétat, amik más tárgyak, jelek jelzőivé válhatnak, vagyis helyettesíthetik azokat. Egy olyan kódhoz hasonlítható a mitikus tudat, amelyhez szükséges a kulcs megtalálása.
– A pszichológiai iskola képviselője Wilhelm Wundt (1832–1920) nagy jelentőséget tulajdonít az érzelmi állapotoknak, az asszociációs láncoknak és az álmoknak a mítoszok kialakulásában. Szerinte ezek közeli kapcsolatban állnak a mítoszokkal.
– Mircea Eliade (1907–1986) a vallástörténet fenomenológia ágát képviseli. Ő is a kollektív tudat termékének tartja a mítoszt, de szerinte nem a társadalmi szerveződések szintjén adódik át generációról generációra, hanem az ősidőkhöz való titkos, misztikus kötődésben keresendő az eredet. A világ rendezettségének átélését és megértését szerinte a vallásos élmény segíti.
– Georges Dumézil (1898–1986) társadalmi, szociológiai iskola képviselője mítoszkutatásaiban főképp a történetiség érdekelte, az, hogy mennyire hatották át a történelmi mondákat a mitikus ősköltészet elemei. Az isteneket kettes, hármas, négyes felosztásban írta le. Példa a kettes felosztásra: a társadalmi rend fenntartásáért felelős római isten Dius, és a germán Tir, a kozmikus rend fenntartásáért felelős római isten Jupiter és Odin a germánoknál.
– A strukturalista Lévi-Strauss (1908–) A mítoszok struktúrája c. tanulmányában a szerző a mítoszt nyelvnek nevezi, felépítését, funkcióit, elemeit vizsgálva arra az eredményre jut, hogy mítosz és nyelv szinte azonos természetűek. Ahogyan a szöveg nyitva áll a különböző olvasási és értelmezési módok előtt, úgy a mítoszt is ilyen szövegként kell értelmezni. Szerinte a mítosz olyan nyelvi rendszer, amely igen fejlett szinten működik, ahol is az értelemnek sikerül, elszakadnia attól a nyelvészeti alváztól, amelyre épül. Erre a fejlettségi szintre bizonyítékként azt hozza, hogy a mítosz átéli az időt, a fordításokból következő nyelvi nehézségeket, és teljes életszerűségében jut el bármely korban olvasóihoz. Ennek oka véleménye szerint, hogy a mítoszok az emberi gondolkodás legtriviálisabb szimbólumaira épülnek. A mítoszok struktúráját tekintve, bipolaritásokat és alapellentmondásokat figyelhetünk meg: magas-alacsony, jó-rossz, élet-halál. Az előbbiek alapján két tételt állít fel: az elsőben azt állítja, hogy minden nyelvészeti létező, a mítosz is különféle alkotóegységekből formálódott. A második szerint pedig ezek az alkotóegységek a nyelv alkotóegységeivel azonos természetűek, a szinteken felfelé haladva egyre bonyolultabb, összetettebb jelenségekkel találkozunk. A nagy alkotóelemeket mitémáknak nevezi.
– Szegedi-Maszák Mihály szerint a mítosz úgy is definiálható, mint bármiféle történetmondással együtt járó lehetőség. Nincs olyan elbeszélés, amely ne érintkezne a mítosszal, de olyan sem, amely teljesen megismételné azt. Ha a mítoszi elemek valamilyen formában jelen vannak minden prózai alkotásban, úgy kényes feladat meghúzni azt a határ, melyen túl az irodalmi szöveget mítoszteremtő/utánzó alkotásként értelmezhetjük. Azonban, az elméletek java része megegyezik bizonyos közös pontokban, melyeket a mítoszok állandó ismérveinek tekinthetünk. Ezek mind a narratíva, mind a grammatika szintjén megtalálhatóak. Ilyen a szerkezet körkörössége, a példázatjelleg, a hasonlóságon alapuló történetszervezés, vagy az erősen metaforikus beszédmód.
„A mítosz viszonylag állandó – tehát recepciótörténete során végig ikonikusan állandó – »magja« képviseli azokat az alaptulajdonságokat, amelyek mint szöveget vagy mint nyelvi konstrukciót jellemzik. Ilyen pl. a névadás gesztusa (mint a megnevezhetetlen káosz strukturálásának eszköze) vagy a beszéd nem emberi származtatása stb. André Jolles a mítoszt a beszéd (pontosabban a nyelv) által eleve adott, saját természete által létrehozott egyszerű formái közé sorolta. Ez a történés szükségszerűségén alapul és az idődimenziók eltörlésében mutatkozik meg, Úgy, hogy a történetek örök jelenidejűsége az állandóságot, az örökérvényűséget sugallja ( a mítoszi beszédforma, mint »igazmondás«). A történést a megnyilatkozás, kinyilatkoztatás » beszédaktusával« összekötő nyelvi arculat alapszerkezete az a mód, ahogy a világ kérdések és válaszok sorozatában megalkotja magát az ember számára.” [19]
„A mítosz: maga a működése közben meglesett, működésében ábrázolt világtörvény .” [20]
[17] Kulcsár - Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Pozsony, Kalligram. 1996. 96. p
[18] Szepes Erika: Költő és mítosz (Elemzések, tanulmányok), Bp., Napkút, 2006.18-19.o.
[19] Kulcsár - Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Pozsony, Kalligram.1996.96.p
[20] Székely János: Egy rögeszme genezise. Bukarest, Kriterion, 1978.22.p