Kovács Karolina: Mítoszteremtés Oravecz Imre költészetében

5. A hopi-mítosz
Hopik könyve (1983)

A kötet előszavából kiderül, hogy a szerző Frank Waters Book of the Hopi című könyvéből szerezte elsődleges élményeit verseihez. „Kezembe vettem tehát végre a könyvet, és olvasni kezdtem. Már az első fejezetek után nyilvánvaló volt, hogy nem úgynevezett néprajzi szakmunkával állok szemben, hanem olyan belső szükségszerűségből fakadt, szenvedélyes hangú vallomással, amelynek hatása alól aligha vonhatom ki magam. Hogy a szerző olykor inkább beleérző, semmint a jelenségeket értelmező módszerének varázsa tette-e, vagy az a körülmény, hogy a kis lélekszámú, magát kiválasztottnak tekintő, földművelő (Kolumbusz Kristóf téves megjelölésével élve) indián nép, vagyis a hopik mítoszaiban, szertartásaiban, érzés- és gondolatvilágában egyszeriben otthon éreztem magam – már nem tudnám megmondani. De tény, hogy egy április eleji napon egyszer csak váratlanul letettem a könyvet, és mintegy ötesztendős írásszünet után ugyancsak váratlanul papírt, tollat vettem elő. És rám addig nem jellemző jó érzéssel verset írtam. A vers több tekintetben elütött addigi verseimtől. De főleg abban különbözött tőlük- én legalábbis akkor úgy éreztem – elemi erejű kifejezése volt annak a jó érzésnek, amely írása közben hatalmába kerített”…”És nem annyira az alkalmazott motívumok, hanem inkább az említett jó érzés okán úgy döntöttem, hogy hopi verset írtam.” [21] A kötetről megjelent kritikák szerint ez a bizonyos jó érzés a versek legfontosabb esztétikai értéke, ami az olvasói tapasztalatokat illeti. Ugyanakkor bizonyos kételyek merültek fel az írás monotonizálódásával, az ismétlések rutinszerű megjelenésével kapcsolatban. „A recepció egyébként kettős értékszerkezetű retorikában építette fel következtetéseit: egyrészt folyamatosan jelezte azt a szimpátiát, amelyet az »olvasó-olvasó« érzett a jó közérzetet, jó érzéseket, pozitív világszemléleti sémákat kínáló kötet befogadása során, másrészt a recenzióknak az összegző zárlat előtti passzusai több esetben is megpendítették az »értékelő-olvasó« esztétikai kételyeit az egész kötet kvalitásai iránt (érdekes az önellentmondás, amibe egy-egy ilyen érvelés jut: a »személyes« olvasat benyomásai maradéktalanul pozitívak, ám »teoretikus« nézőpontból felmerülnek a monotónia, az automatizáció, a rutinszerűvé vált írás, egyszóval az olvasás unalmassá válásának lehetőségei, amiket a »mellékelt« olvasási tapasztalatok viszont cáfolnak, vagy legalábbis nem említenek…)” [22] Az idegen mítosz segítségével a magyar kultúrával és a magyar nyelvi hagyománnyal párhuzamba állítható világkép tárul elénk, amelyre a szerző már az előszóban maga is utal: „…egy történelem előtti kultúra segítségével így jutottam el, helyesebben ékeztem vissza oda, ahová mindig is vágytam:tulajdon fajtám azóta felbomlott, de eszméletemben, idegeimben, mozdulataimban örökre elraktározott paraszti kultúrájához, vagy ha úgy tetszik, tulajdon történelem-előttiségemhez. És így ébredtem rá arra is, hogy újabb verseim közvetlenül a hopikról beszélnek ugyan, de közvetve arról a közösségről szólnak, amelynek eleim tagjai voltak, és amelynek gyermekkorom végéig tagja voltam magam is.” [23]

Oravecz Imre eddigi verseit figyelembe véve, egy olyan világot konstruált, amely nyelviségében él, leírható, körbejárható, megismerhető. A Radnóti Sándor által megfogalmazott Oravecz-féle „beszéddel szembeni gyanúper” ezúttal feloldódik a (re)konstruált mitikus világ rendjében. Ez a világ egyszerre hordozza magán a mitikus, transzcendens jegyeket és az evilági, primitív kultúrák jellemzőit. A kötet elején álló mottó a Kalevalából származik: „Én nem szólok ennen számmal, / Szólok Isten szája által…”A mottó arra utal, hogy nincs sok értelme a lírai-én megjelenését keresni a szövegekben. Kinyilatkoztatás értékű, nem emberi beszéd ez, a mítoszalkotás egyik alapeleme. A kötet második részében megjelenő, név szerinti szereplők is csak egy nagyobb közösség képviselői, akik a természet és a kultúrájuk erkölcsi tanításai szerint éreznek, gondolkodnak, cselekszenek. Az előző kötet útkereső szereplőihez viszonyítva itt minden tárgy, használati vagy kultikus eszköz, minden közösségi ember pontosan a helyén van, és azt az utat járja, amit pont neki kell bejárnia. Ebben a világban az emberi közösségek harmóniában élnek a természettel, a teremtett világgal és a Teremtővel. „(…) a hopi-versek (…) nem egyszerűen ábrázolni kívánnak egy lehetséges világot, hanem szinte a nyelv ereje által akarják létrehozni azt, vagy legalább annyira valósággá tenni, hogy ha nem is meggyőző alternatívája, de elfogadható ellentétje – mércéje, értelmezési, viszonyítási alapja – legyen a tapasztalható világnak. Ugyanígy a világértelmezés igénye fogja össze az 1972. szeptember és a Szajla verseit is” [24]

Kulcsár-Szabó Zoltán monográfiájában megemlíti Benjamin Lee Whorf nyelvi relativitáselméletét, amelyben a hopi nyelv szerkezetét hozza fel példának. A hopik időszerkezetét összeveti a „Standard Average European” strukturális paradigmával. A hopik nem választják külön a múltat és a jelent, ami volt, az ma is történik. „A hopi nyelv időjelölése nem ismeri a SAE lineáris időfelosztását, az időjelzést ehelyett pragmatikai viszonyokban, aspektusok szerint tagolja: a predikatív viszony nem jelöl időt csak a pragmatikai, azaz a hopi igerendszer nem szolgál az idő tárgyiasításának alapjául. A hopi nyelv gondolkodási formái tehát nem szubsztanciákban és tárgyakban, hanem eseményekben alkotják meg a valóságot, s ebben az időérzékelésben érdektelenné válik a múlt tanulmányozása, amely az európai gondolkodás egyik legalapvetőbb konstituáló részrendszere.” [25]

Székely János írja A mítosz értelme c. munkájában, hogy a világ egyetlen egység, téridő-komplexum, idő a térben, tér az időben. A strukturált tér időben változó szerkezetében, ebben az egységes folyamatban minden összefügg az egésszel, és minden szükségszerűen, törvényszerűen megy végbe. A világegész egységes alapvonása hogy mindennek megvan a szerepe és pontos helye. Az élet megjelenésével pedig egy új princípium honosodott meg a Földön és a világon: a funkcionalitás elve. A legkezdetlegesebb lényektől a legbonyolultabbakig, s mindaddig, ami ezekből megszerveződik, a társadalomig, a kultúrákig, mindenben a funkcionalitás érvényesül. A Hopik könyvében a közösség összetartó ereje az ősi bölcsességtan, amit a főkacsínák, Eototo és Aholi, az élet láthatatlan erőinek szellemei adnak tovább az újabb nemzedékeknek. A „négy hasznos tudomány”: a földtest-, növénytest-, embertest-, és csillagtesttudomány. „A hopi indiánok – Frank Waters The Book of the Hopi című munkájából tudhatóan – a »béke népének« nevezték magukat. Kis néptöredékük szakrális közösségben él, mitológiájuk mintegy harminc-negyvenezer évet ölel föl. Világszemléletük évezredek óta geocentrikus, tudnak a föld forgásáról, s az időben még számos fölismerésük megelőzi az európai tudományt. Kivá ikban, azaz templomaikban a teremtés mítoszát kultiválják.” [26] A tudás birtokában, feltárul a teremtés célja, értelme és a tanítványok beavatási szertartáson keresztül lesznek a gyülekezet felnőtt, teljes jogú tagjai. Hasonló „beavatási rítus”, megtalálható a keresztény és a zsidó vallási hagyományban is: ilyen a katolikusoknál a bérmálkozás, a protestánsoknál a konfirmáció, a jiddis barmicvo. „Meztelenül,/ arccal keletnek,/ állnak az oltár előtt a beavatottak,/ állnak a tűzgödör mellett,/ állnak a visszafojtott sötétben,/ állnak látásuk vizében,/ állnak a lét kettős félkörén,/ állnak a születés és halál között,/ állnak egyszerre két helyen:/ állnak a felső világban,/ állnak az alsó világban.” (Beavatás) A versek címében sok esetben műfaji megnevezést találunk, amelyek jellegzetesen rituális, kultikus töltetűek: Névfelvétel, Beavatás, Könyörgés esőért, Böjti ének, Altatóének, Látomás jó termésről…

A Könyörgés esőért című vers szerkesztésmódjára találhatunk párhuzamot a magyar népmese- irodalomban is. A kóró és a kismadár c. magyar népmesében is az ismétlődő szerkezetek, a felszólító, kérő mód és a különféle feltételek teljesülése adja a történet szerkezetét. „Nedvesség, gyűlj össze az ég korsójában,/ és légy pára,/ pára,/ gyűlj össze az ég korsójában és légy felhő,/ felhő, gyűlj össze az ég korsójában, és légy vízcsepp, vízcsepp, gyűlj össze az ég korsójában és légy eső, és gyere le a szomjazó földre,/ és itasd meg a szomjazó földet, hadd legyen , magja a napraforgónak,/ hadd legyen szeme a babnak,/ hadd legyen húsa a töknek,/ hadd legyen csöve a kukoricának.” (Könyörgés esőért)

A könyv szerkezetét és tematikáját tekintve megfigyelhető a párhuzam a Biblia első könyveivel, Mózes 5 könyvével, azaz a Tórával kapcsolatban. Kulcsár-Szabó Zoltán monográfiájában megemlíti Ferenczi László recenzióját, amelyben hasonló párhuzamokról esik szó. A hopik könyvé nek első része a genezis ről, a teremtésről beszél, ahogy Mózes első könyve is. (A Biblia első öt könyve: Genezis-a Teremtés könyve Exodus-Kivonulás könyve, Leviticus-Léviták könyve Numeri-Számok könyve, Deuteronomium- Második törvénykönyv ) „És látja maga körül Taiova, a teremtő ürességet,/ és látja, hogy nincsen tér és idő,/ és látja, hogy nincsen kezdet és vég, és látja, hogy nincsen alak és kiterjedés,/ és elhatározásra jut Taiova,/ és megszünteti maga körül az ürességet,/ és megalkotja a teliséget,/ és az üresség helyébe teszi,/ és lesz tér és idő, és lesz kezdet és vég, és lesz alak és kiterjedés,/ és tervet sző Taiova,/ és terve megvalósításához társra van szüksége,/ és terve megvalósításához társat teremt magának,/ és társát elnevezi Szotuknangnak,/ és összeköti Szotuknang a teret és az időt, és elrendezi Szotuknang a kezdetet és a véget,/ és alakot ad Szotuknang a kiterjedésnek,/ és létrejön a mindenség,/ és megvalósul Taiova terve.” (A mindenség teremtése) A Biblia harmadik könyve, a Leviticus, a szertartások rendjét és a törvényeket szabja meg. A hopik könyvé ben Eototo és Aholi tanításai és törvénytolmácsolásai találhatók a harmadik részben. „Kik szívükben érzik az élet jóságát és céljának komolyságát,/ és egymás iránt nemes érzelmeket táplálnak,/ és elvetik a nemtelen érzelmeket,/ azok értik a Teremtő tervét,/ kik szívükben nem érzik az élet jóságát és céljának komolyságát,/ és egymás iránt nem táplálnak nemes érzelmeket,/ és nem vetik el a nemtelen érzelmeket,/ azok nem értik a Teremtő tervét.” (Eototo és Aholi azokról kik értik a Teremtő tervét, és azokról kik nem értik a Teremtő tervét)

A harmadik ciklus második versében, melynek címe Eototo és Aholi Taiováról, egy olyan istent mutatnak be, aki nem leírható emberi fogalmak szerint, ahogyan a zsidó/keresztény felfogás szerinti Isten sem, aki a második parancsolat szerint nem kiábrázolható: „Ne csinálj magadnak istenszobrot, semmiféle képmását azoknak, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd, és ne tiszteld azokat..!” (2Móz 20,4-5) A kálvini Soli Deo Gloria (Egyedül Istené a dicsőség!) elvéhez közelítő felfogást is felismerhetünk, ami szerint Istenhez nincs hasonló. Isten hasonlíthatatlan. Isten Isten, a világ teremtett. Nem a világ részese, hanem teremtője. Nem illik rá semmilyen fogalom vagy kép, nem lehet megkötözni, kiábrázolni, birtokolni, sem kultikus helyen, sem vallási mozgalmakban. „Nem tapint, de érez,/ nem néz, de lát,/ nem figyel, de észlel,/ nem gondolkodik, de ért,/ nem nyúl, de fog,/ nem kér, de kap,/ nem beszél, de mond, nem ad, de jutalmaz,/ nem vesz el, de megfoszt, nem sújt, de büntet,/ nem megy, de halad,/ nem vár, de marad,/ nem eszik, de jóllakik…” ( Eototo és Aholi Taiováról) Oravecz Imre mítoszalkalmazásának eklektikusságát jelzi, hogy a hopi indián és a keresztény hagyományok mellett az indiai, keleti tanításokat (koanok, haikuk) és motívumokat is alkalmazza. A következő versben, ami az emberi testről szól, az indiai gyógyászatban kidolgozott energiaközpontoknak, a csakráknak a megfelelőire ismerhetünk rá. Az emberi fej tetőpontján levő korona-csakra (mostanában új erőre kapó, hagyományos, ősi alapú, magyar gyógyászatban csokornak hívják) az ősi indiai hagyományok szerint az isteni szférával, a transzcendens erőkkel kapcsolja össze az embert. „Az embertestnek a földtesthez hasonlóan tengelye van,/ a tengely mentén öt rezgéspont található,/ mely egészséges állapotban a létezés örömét visszhangozza,/ betegség esetén viszont figyelmeztető jeleket ad,/ az embertest első rezgéspontja a fejtetőn van,/ az első rezgésponton keresztül/ helyezi a Teremtő az életet az emberbe,/ és azon át is veszi ki onnan,/ (…) az embertest negyedik rezgéspontja a szívben van,/ a negyedik rezgéspont a Teremtő iránti alázat/ érzését kelti az emberben.” (Eototo és Aholi az embertestről)

A Hopik könyvének ötödik ciklusa Sziliomomo énekeivel zárul, és itt újabb párhuzamot fedezhetünk fel Mózes ötödik könyvével, amely Mózes búcsúénekeivel és áldásmondásaival fejeződik be. Felfedezhető a hasonlóság a Hopik könyvének szerkesztésmódja és a bibliai teremtéstörténet között is. A teremtéstörténetben az első napokon megteremti Isten különféle térségeket, az eget, a földet, a vizet, majd ezeket a térségeket benépesíti növényekkel és állatokkal. Az ember szabadságot és feladatot kap a világban, hogy jó sáfára legyen a rábízottaknak. A névadás a teremtéssel azonos. Isten a szavával teremt és jogot ad Ádámnak (nevének jelentése: ember), vagyis az embernek, hogy az állatoknak és a növényeknek nevet adjon, azaz hatalmat ad neki a világ felett. A Hopik könyve is teremtéstörténettel kezdődik, a névadással egy új világ teremtődik, megjelennek a térségek, megjelenik az ember, a törvények és mindaz, ami az ember számára fontos: „A falu,/ mert oltalmazza az embert,/ a ház,/ mert otthona az embernek,/ az ágy, mert pihenteti az embert,/ a tűzgödör,/ mert melegíti az embert,/ a kukoricaföld, mert eteti az embert…” (A fontos helyek megnevezése) Oravecz Imre egy új nyelvet és benne egy új világot teremt, amiről Radnóti Sándor az Oraibi alapítása című tanulmányában így ír: „Az önmagát tükröző jel, amelyhez igazodik a világ, végső következtetésében a Jel által megválasztott világ, a kinyilatkoztatott világ. Hogy a jelnek van, lehet ilyen értelme, hogy a jel nemcsak a beszédtől távolodó elvonatkoztatásként értelmezhető, hanem úgy is, hogy azt az embernél magasabb erő és akarat adja meg, ez az a hipotézis, ez az a remény, amely Oravecz költészetének intenzitást kölcsönöz. Az a remény, hogy a nyelv eszközzé változtatásának végső célja nem a helyzet- és esetleírás egyértelműsége, hanem az, hogy eszközzé válik ama magasabb erő kezében. Az a remény, hogy a beszédtől izolálva a szó eljuthat az orphikus ősiségig, hogy individualitásától megszabadítva rendeltetésszerű Névvé válik (…) Ez az istenkeresés poétikai istenkísértés. Hiszen a szótestek tetszőleges kicserélése fenyeget valamely szinonimájukra. (…) (Tokpela a végtelen tér,/ a föld Tokpelában van, / Tokpela a föld,/ a sivatag Tokpleában van,/ Tokpela a sivatag,/ az ország Tokpelában van/-Tokpela) a szinte korlátlan kicserélhetőség révébe érnek annak szemében, aki nem azonosul maga is velük.” [27] „az ismeretlen növény tövénél borzlyuk ásít,/ az ismeretlen növény fölötti ágon sasfészek sötétlik,/ az ismeretlen növény levelén harmatcsöpp csillog,/ az ismeretlen növény virágján lepke ül/ a borzlyuk azt jelenti: ásd ki,/ a sasfészek azt jelenti: vidd haza,/ a harmatcsöpp azt jelenti: főzd ki,/ a lepke azt jelenti: a főzetet itasd meg Hopaqával” (A gyógyító növények felfedezése) A jelentésadás hitelességét a jelolvasás helyessége igazolja, mert végül a beteg meggyógyul. Ebben a mítoszi kódrendszerben a jelértelmezés pontos követése tűnik az egyetlen helyes megoldásnak. „(…) a jelentős kortárs alkotások egyben meg is határozzák a líraolvasást, képesek (újra)szituálni a versszerűség alakzatait és nem utolsó sorban dominánsnak tekinthető kérdésekkel szembesítik a magyar költészet önértését, annak hagyományaihoz való viszonyát.” [28]

„A költő képessége: a megnevezés tudománya. Ádámként rácsodálkozik a világra és nevet ad a dolgoknak, kimondja a kimondhatatlant, eloszlatja a homályt, legyőzi a rosszat. A költő új nyelvet teremt; a költészet egyik lényeges vonása a szavak újfajta összefűzésében, a szavak közti újszerű, más minőségű viszony megteremtésében, a nyelv egyéni használatában rejlik.” [29] Az idegen mítosz úgy jön létre, hogy a szövegek az idegen nyelv szerkezetét utánozzák, tehát nyelviségében teremtődik meg, és magát a szubjektumot is a nyelv teremti meg. Oravecz nem az autentikus hopi kultúra rekonstrukciójára törekszik, hanem egy olyan mitikus világot alkot, amely vállaltan fiktív és nyitott a különféle intertextusok által: bibliai szófűzések, távol-keleti bölcsességirodalomra emlékeztető darabok, angol nyelvű szövegek, gyermekkorának helyszínei. Amikor Sziliomomo megkérdezi Pavatit, hogyan juthat el Taiovához, a hopi-istenséghez, ezt a választ kapja: „Látod ott azt a rezgő nyárfát? –kérdezte Pavati./ Igen. Látom – felelte Sziliomomo./ Így jutsz el – mondta Pavati.” Ahogy a vers alcíme is jelzi, itt Gensa zen-mester egyik módosított tanítása bukkan fel. Az eredeti beszélgetés a zenhez való eljutásról szól. A kérdés elhangzása után Gensa azt kérdezi a tanítványtól, hogy hallja-e a patak csörgedezését. A tanítvány igenlő válasza után azt mondja a mester, hogy azon keresztül juthat el a zenhez. Oravecz költészetében először látunk szereplőket cselekedni, gondolkodni, érezni. Habár eljut a személyességhez, mégis olyan szereplőkről van szó, akik nem a saját nevükben szólnak. Ők a közösség értékrendszerének képviselői, a kinyilatkoztatott rend fenntartói, s mindenekelőtt a nyelviségében megteremtett világ determinált szereplői, akik Kulcsár-Szabó Zoltán szavával élve, „kényszerpályán” mozognak. „Ez a rendszer tehát a szubjektumnak csak azt a lehetőséget nyújtja (és ebben áll a versek szereplőinek szubjektum-volta) hogy megadja azokat a szabályokat, amelyeket követve be lehet kapcsolódni a mítosz és a természet hierarchizált, pontosan szerkesztett világába, amelynek saját maga által termelt működési elvei alkotják meg a mítoszi társadalom interszubjektív kapcsolatrendszerének paramétereit.” [30] Ebben a világban mindenki a helyén van, még akkor is, amikor téved valaki vagy hibát követ el, mert ha ez bekövetkezik, szükségszerű következményei vannak. Pontosan meghatározott vezeklési rítusok után visszakerül a helyére. „kérlek/ segíts rajtam,/ és engeszteld meg irántam Palaomaukit,/ ahogy engem megengeszteltél iránta,/ ébressz a szívében szeretetet,/ és vezérled őt vissza hozzám,/ hogy ismét a férje lehessek,/ ő pedig a feleségem,/ miként te rendelted,/ mikor házasságunkat/ gyermekáldással megszentelted.” (Ahogy Sziliomomo imádkozott a Teremtőhöz, mikor Palaomauki elhagyta) A mitikus névalkotás, megnevezés mellett a jelentés hozzárendelése, a párhuzamos szerkesztésmód és az ismétlés a leggyakoribb versszervező elem ebben a kötetben. A beszédmód nélkülözi a pragmatikai alanyt, személytelen, maga a mítosz, a kinyilatkoztatott világrend beszél. „A sivatag élőlény,/ a sivatagot a Teremtő teremtette,/ a sivatag becsületes, szerény és őszinte,/ a sivatag becsületességével, szerénységével és őszinteségével védelmet/ nyújt a hopiknak a becstelenség, a hivalkodás és képmutatás ellen. (Eototo és Aholi a sivatagról)

Fontos jellemzője a kötetnek az epikus szerkesztésmód, a versbeli történés ritkán személyhez kötött, a teremtő istenség, Taiova a legfontosabb cselekvő. Kulcsár-Szabó Zoltán esemény-jellegű szerkesztésmódnak nevezi ezt az eljárást. A jelentést hozzárendelő sémák olykor az ellentét dualisztikus ábrázolásmódját követik, így kisebb egységekben is megnyilvánul a kötet könyvként való értelmezése. Az egyes verseket az egész kötet világképével együtt lehet értelmezni. „Ami nagy, az nagynak látszik,/ ami kicsi, az kicsinek látszik,/ de nem minden nagy látszik,/ de nem minden kicsi látszik.” (Eototo és Aholi a nagyról és a kicsiről) „Ami sem nagy, sem kicsi,/ az megfelelőnek látszik,/ de nem minden megfelelő,/ ami sem nagynak, sem kicsinek nem látszik.” (Eototo és Aholi a megfelelőről) A harmadik ciklusban a versek „beszélőt” kapnak, de ezek nem a hagyományos értelemben vett szerepversek beszélői, nincs mögöttük elrejtőzött lírai én, a mítosz világrendje szólal meg.

A negyedik részben megjelenik egy új versforma, a szereplők szubjektív megnyilatkozásai ezek, egy-egy nagy lélegzetvételű, többsoros mondattal, meghatározott címzetthez szólnak. Grammatikai szerkesztése a beszélt nyelvre utal. Ezek már a következő kötet, az 1972. szeptember verseihez való átkötés első darabjai.

„Ez itt, fiam, a lábad alatt a föld, néhol barna, néhol fehér, néhol sárga, néhol vörös, attól függően, hogy milyen ásványokat tartalmaz, ha kedved tartja, egyik helyről a másikra mehetsz rajta, átvághatsz a főtéren, végighaladhatsz a házak között, ki a faluból, le az ösvényen, egészen a nagy vízmosás fenekéig és vissza, házat építhetsz rá, árkot húzhatsz, csapdát állíthatsz, szaladhatsz, ugrálhatsz táncolhatsz rajta, ráülhetsz, sőt, még rá is feküdhetsz, ha elfáradtál, de ha helyesen akarod használni a földet, akkor ásóbottal fúrj bele lyukat, ne túl mélyet, ne túl széleset, és a lyukba vess magot: kukoricát, tököt, napraforgót, gyapotot vagy babot, takard be, ha rendszeresen öntözöd, és gondosan ápolod, növény lesz belőle, terméséből ételt, ruhát készíthetsz magadnak, hogy életben maradhass és máltó társa légy a földnek.” (Sziliomomo bemutatja Polipkoimának a földet) Ebben a versben ráismerhetünk Oravecz előszóban leírt saját „történelem-előttiségére”, Szajla ősi paraszti kultúrájára, amely a későbbiekben a Szajla-versekben és a 2007-ben megjelent Ondrok gödre c. regényében teljesedik ki. „Két fő szervezőelv működik együtt tehát: egyrészt a mítosz szignifikációs felépülése, amely a jelentésmeghatározó, névadó versek centrális szerepén, és a szövegek egymásravonatkozásán alapul (…) másrészt a kötet egészéből kiolvasható egy történet-jellegű, elbeszélő szál is. A teremtéssel kezdődő könyv fokozatosan építi ki a mítosz szerkezetét (helyszíneket, szabályokat, törvényeket), a szereplők, beszélők csak ezután lépnek színre, mintegy a létrehozott interszubjektív előírásokat követő (beszéd-) cselekvéseket megvalósítva. Ezzel helyeződik fokozatosan az emberi élet történéseire a hangsúly (szerelem, gyerekek, munka stb.), az utolsó könyvben pedig már egy konkrét individuum énekei szólalnak meg, azaz itt már egyetlen emberre szűkül a mítosz fókusza. Ezzel párhuzamosan alakulnak az olvasási stratégiák szereplehetőségei is: a már említett módon a nyelvi megtisztulás és beavatódás után juthat el az olvasó az identifikációs olvasás pozícióihoz, azaz a könyv lineáris előrehaladásával egyre inkább beépül a mítoszba.” [31]

[21] Oravecz Imre: Hopik könyve. Pécs, Jelenkor, 2007. 10.p
[22] Kulcsár – Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Pozsony, Kalligram.1996.94.p
[23] Oravecz Imre: Hopik könyve. Pécs, Jelenkor, 2007. 10.p
[24] Ősi János: A (próza)versen innen és túl. Az Oravecz-líra poétikájáról. Alföld. 1995.10. 78.p
[25] Kulcsár – Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Pozsony, Kalligram.1996.100-101.p
[26] Alföldy Jenő: Oravecz Imre. Alföld, 1978.6.68.p
[27] Radnóti Sándor: Oraibi alapítása. Mozgó Világ, 1981.7.32. p
[28] H.Nagy Péter: Töredékek a kortárs magyar líra paradigmáiról. 1999. 4. 60. p.
[29] Tüskés Tibor . Mai költők pályakezdése. Jelenkor, 1972.5.459.p
[30] Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Pozsony, Kalligram, 1996, 104.p
[31] Kulcsár-Szabó Zoltán: Oravecz Imre. Pozsony, Kalligram.1996.113-114.p